A nevem Sato Takahiro. A viszonylag fiatal korom ellenére vezérigazgató vagyok. Néhány évvel ezelőtt lehetőségem adódott, hogy egy jól menő céghez menjek ki Amerikába, ami történetesen a jelenlegi munkahelyem anyavállalata. Egy szakítás miatt fogadtam el végül az ajánlatot, amit a mai napig nem bántam meg. Legalábbis azt, hogy elfogadtam az ajánlatot, azt már inkább, hogy szakítottam életem nagybetűs szerelmével, Akio Kurosawával.

 

A felső középiskola második évében találkoztunk, különórákat tanítottam neki, ő pedig odaadással hallgatta, amit mondtam neki. Aztán az egyik órámon bevallotta, hogy szerelmes belém. Jól emlékszem a pillanatra, ő meghajolva várta a válaszom, míg én meghökkenve figyeltem. Félve fellesett, mire egy lusta mosoly szökött az ajkaimra. Akkor még nem voltam őrülten szerelmes belé, így csak annyit mondtam neki, hogy kedvelem.

Életem legszebb időszaka volt az utána következő öt év. Nem sok emberben bíztam, egyedül az évek óta az ország másik végében élő bátyámban, aki a kevéske fizetése és a felesége mellett ritkán járt haza. Sokszor ugratott Akióval, de teljesen elfogadta a kapcsolatunkat. Ő biztatott, hogy mondjam el a szüleinknek is. Nehezen szántam rá magam, hogy bevalljam, de szerencsére ők is elfogadták, bár nem örültek neki.

Aztán a negyedik évben hazajött a bátyám. Kiderült, hogy a felesége megcsalta, és nem is akárkivel. A közhelyeknek eleget téve a postással. Az évfordulójukon sokkal korábban állított haza egy csokor vörös rózsával a kezében, amikor rajtakapta őket. Igazából a felesége észre sem vette, hogy rajtakapták őket, csak az után, hogy kiengedte a férfit és a konyhába ment. Az asztalon várta a csokor rózsa, s a bátyám lakáshoz való kulcsa.

Éjfél körül volt, amikor Ichirou felhívott. Furcsa, rekedtes hangja azonnal felébresztett, hát még a mondanivalója, hogy menjek le elé. Felkaptam magamra a ruháim, majd elviharzottam. Meg sem álltam az elmondott címig. Ichirou egy csendes padon várt rám. Zihálva rogytam le mellé, majd átöleltem, akkor még fogalmam sem volt, hogy mi történt. Még ott, azon a padon ülve elmesélte a történteket, én pedig képtelen voltam megszólalni. Másnap az órák után siettem is haza, még Akióval is lemondtam miatta a randinkat, amit szerencsémre megértett.

Aztán elteltek a napok. Akióval bepótoltuk a randit, a bátyám elvált, és végleg hazaköltözött, én pedig megkaptam életem lehetőségét. A gyakorlati helyemen felkínáltak egy lehetőséget, hogy dolgozzak az amerikai anyavállalatuknál. Akkoriban nem akartam elfogadni, de hagytak gondolkodási időt. Akio, a bátyám és a szüleim is támogattak benne, hiszen hatalmas lehetőség volt, én mégis a szívemre hallgattam, ami ideláncolt Akióhoz.

 

A karácsonyi vacsorához is átjött Akio, ahogy az elmúlt időszakban sokszor máskor is a családi programok idején. Az ő szülei üzleti úton voltak éppen.

Az éjszakai tűzijáték után egy futó csókkal váltunk el. Akkor nem értettem, hogy miért tartja a két lépés távolságot. Állítása szerint a szülei hamarabb jöttek meg az útjukról, és azért sietett haza. Sokáig néztem a távozó alakját morfondírozva, hogy tegyek. Rossz érzésem volt, épp ezért nem akartam követni. Aztán győzött a kíváncsiság, és követtem.

Nem akartam hinni a szememnek, de a tényeket látva, muszáj voltam elhinni. Akio megcsalt.

 

Szótlanul töltöttem a karácsony további részét, egyszerűen lesokkolt a felismerés. Az, hogy az elmúlt hónapokban miért volt más Akio. Mert már nem szeretett. A szüleim és a bátyám kérdezgették, hogy mi bajom, de mindig csak egy fejrázás volt a válaszom. Aztán befutott az érintett is. Elhívott a parkba, és tudtam, hogy nem önmagától jött hozzám.

– A szüleid mondták, hogy furcsa vagy az elmúlt két napban. Valami baj történt? – kérdezte mit sem sejtve.

– Akio, szeretsz még?

– P-persze! – vágta rá kicsit túl gyorsan.

– Na, és a bátyámat? – fordultam felé haragosan. – Őt mennyire szereted? – A döbbenettől szólni sem bírt. Az arcára volt írva, hogy lebuktak. Egy könny csordult le a szememből. – El sem hiszem, hogy képesek voltatok ezt tenni velem! Pont a saját bátyám, akit nem is olyan rég megcsalt a felesége! Legalább szakíthattál volna velem, mielőtt szétteszed neki a lábad!

– Taka, én meg tudom magyarázni! – hebegte. – Ez… ez…

– Micsoda? Barátság? Csak szex? Nem, ez nem „csak szex”. Csak olyan hülye vagyok, hogy eddig nem vettem észre! Flörtöltetek egymással egy jó ideje, csak én becsuktam a szemem, mert úgy könnyebb volt. Oh, istenem, hogy lehettem ennyire vak?!

– Sajnálom – hajtotta le a fejét.

– Hát még én – mondtam halkan, s vettem egy mély levegőt, hogy visszafojtsam a feltörni készülő sírásom. Megfordultam, majd pár lépés után megálltam. – Ha meg mered csalni Ichirout, megkereslek, és élő bokszzsákot csinálok belőled, megértetted? – kérdeztem foghegyről. Nem láttam, de valószínűleg bólintott, legalábbis őt ismerve. Hazáig meg sem álltam.

Otthon Ichirou fogadott értetlen képpel. Így biztos voltam benne, hogy Akio nem hívta fel. Tud még meglepetést okozni!

– Hé, öcsi! Válaszolj már! Hogyhogy ilyen hamar hazajöttél? – El akartam lépni mellette, de megállított. Elpattant a húr, s nem volt elég közel apám, hogy megállítson. Az első ütés eltörte az orrát, míg a másodikkal gyomorszájon vágtam. A harmadik ütésem már nem is találhatott, mivel apám lefogott.

– Hé! Miért estél a bátyádnak?

– Szakítottam Akióval.

– Ehhez mi köze a bátyádnak? – kérdezte dühösen.

– Kérdezd őt. – Felszegtem a fejem, s kirántottam magam apám kezei közül. – Remélem, boldogok lesztek!

 

Még aznap elfogadtam az állást Amerikába, s a vizsgáim után azonnal indultam is. Anyámék és a barátaim búcsúztattak a reptéren, mivel addig sem Akióval, sem a bátyámmal nem voltam hajlandó beszélni. Igazából a haragom nem tartott sokáig, mivel láttam, hogy boldogok együtt. Egyedül arra vártam, hogy ők jelentkezzenek. Fél évbe telt, mire a bátyám fel mert hívni. Természetesen épp rosszkor, mivel egy fontos tárgyaláson voltam. Legalábbis nekem fontos volt, mivel az volt az első igazán komoly megbízásom. Miután elmentek a tárgyalófeleim, akiket sikerült meggyőznöm, fáradtan roskadtam le az egyik titkárnő mellé, aki csak nevetni tudott a szenvedő képem láttán, mivel éppen arról panaszkodtam, milyen nehéz ilyen helyzetben mosolyogni, amikor majd meghalsz idegességedben.

Mindezek után izgatottan számoltam be a főnöknek, aki elégedetten lapogatta meg a hátam a beszélgetésünk után. A nap további részére kimenőt kaptam. Lent a recepción még épp időben szólt utánam a recepciós, hogy hívásom volt. Lefirkantotta a számot, majd utamra engedett. Értetlenül néztem az ismerősen ismeretlen számot, majd megrántva a vállam bepötyögtem a számot a mobilomba. Sajnos érkezésemkor ellopták az előzőt, így csak nagyon kevesek száma volt meg.

– Halló! Itt Sato Ichirou beszél! – szólt bele életvidáman. Nekem pedig leesett az állam. Megköszörültem a torkom.

– Kerestél.

– Ha? – Ez az értelmes szócska hagyta el az ajkát, majd félénken folytatta. – Taka… hiro? – tette hozzá, hogy tiszteletteljesebb legyen.

– Ki mást kerestél, bumburnyák?

– Téged. Én… Azt hiszem, rossz ötlet volt. Bocsi, én most…

– Ha leteszed, várhatod a legközelebbi alkalmat, hogy én fizetem a telefonszámlát! – nevettem fel, hogy végre leessen neki a tantusz.

– Nem… haragszol?

– Nem foglak szorosan megölelgetni, sem összecsókolgatni, de fogalmazhatunk úgy, hogy megenyhültem.

– Én tényleg sajnálom az egészet. Soha nem akartam, hogy ez történjen.

– Szeretitek egymást, nem igaz? Nem kell túltárgyalni – sóhajtottam kissé fájdalmasan. – Testvérek vagyunk. Ha egymásnak nem bocsátunk meg, akkor kinek?

– Igaz.

– Anyáék vettek rá?

– Nem! – vágta rá sértődötten. – Egyszer megemlítették, de tényleg csak ennyi. Elég nehéz volt elcsennem a telefont tőlük, hogy kikeressem belőle a számod.

– Inkább csak hagyták – nevettem fel. Anyáék nem szerették, ha a telefonjukhoz nyúlkálunk.

– Most, hogy mondod… Gyanús lehetett volna, hogy direkt be volt írva, hogy hat előtt csak a munkahelyeden keressük. Hogy vagy, öcsi?

– Jól. Épp egy fontos tárgyaláson voltam, ezért nem értél el.

– Igen, mondta a titkárnő. Sikerült?

– Naná! Szerinted ilyen jókedvű lennék, ha nem sikerült volna? – Egyetértettünk. – Ti Akióval megvagytok?

– Igen. Tudod az az igazság, hogy… beleszerettem. Csak gyáva voltam megmondani. Akio pedig… nem tudom, hogy ő miért nem szakított veled. Tisztességtelen volt tőle. És tőlem is – tette hozzá némi habozás után.

– Ami megtörtént, megtörtént. Ha a jó oldalát nézzük a dolgoknak, ez lehetőséget adott, hogy építsem a karrierem! – mondtam jókedvűen. – Túltettem magam rajta, ezt megmondhatod Akiónak is, és tényleg remélem, hogy boldogok lesztek együtt.

Még váltottunk pár semmitmondó mondatot, majd letettük. Sohasem mondtam el nekik, hogy képtelen voltam teljesen kiszeretni Akióból. Minden páromban őt kerestem, s mikor ezt megtudták, elhagytak engem, vagy még én tettem meg, mielőtt rájöttek volna. Aztán elfelejtődtek az afférok, én pedig átléptem a harmincat is.

 

A titkárnőm tipegett be, s figyelmeztetett, hogyha nem indulunk el, le fogjuk késni a szertartást. Az órára néztem, tényleg ideje volt indulni. Felsóhajtottam, semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de muszáj volt. Anyámék megérdemeltek egy utolsó búcsúzást. Egy hete anyám belehalt a rákba, pár napra rá apám is távozott közülünk álmában. Nem bírta feldolgozni a felesége elvesztését. Egyszerűen túlságosan szerették egymást.

A titkárnőmet Harukónak hívták, s bár nem volt köztünk semmi, mindenki úgy tudta, hogy egy párt alkottunk. Végül megállapodtunk, hogy egymás alibije leszünk. Haruko párja problémás alak is lehetett volna, de az igazság az, hogy épp ellenkezőleg. Csendes, szolid, ízig-vérig finom kishölgy volt, viszont ott, ahol dolgozott, nem tűrték el, ha valaki a saját nemét szereti. Így pedig, hogy Harukónak „volt” férje, maradhattak a jól bevált szövegnél, hogy ők csak nagyon jó barátnők.

A jegygyűrű általában távol tartotta tőlem a nőket, míg Harukótól is a pasikat.

Komoran álltunk a sírhely felett. Haruko összekulcsolta az ujjainkat, jelezve, hogy itt áll mellettem. Nagyon jólesett ez a gesztus tőle.

A szertartás után Ichirouék felvetették, hogy menjek át hozzájuk, de nem mehettem. Bármennyire szerettem volna otthagyni mindent, várt rám a munkám. A hétvégén egy konferenciára kell mennem, amit nem bízhattam másra. Ichirouék… hát igen. Ichirou és Akio együtt maradtak, olyanok voltak, mint a lelki társak, nem olyan rég pedig összeköltöztek. A belvárosban béreltek egy kis lakást, bár nem olyan rég a külvárosban keresgéltek új lakást. Megállapodtunk, hogy a szülői háznak új tulajdonost keresünk. Nekem túl nagy, Ichirouék pedig más környékre akartak költözni.

 

 

A hideg szél átfújt a kabátomon, mire összébb húztam magamon a kabátot. Körülöttem néhány nem éppen józan felső középiskolás haladt el. Nevettek, várták az új év kezdetét. Elmosolyodtam, mivel eszembe jutottak az én iskolás éveim. Mennyire boldog és naiv voltam. Akkor még nem tudtam, mekkora csődtömeg leszek a magánéletemben. Kínos, hogy harminchárom évesen nincs még normális párkapcsolatom. Sóhajtva néztem fel az égre, amin a csillagokat szürke felhőréteg takarta el. A telefonom megcsörrent, s egy jókedvű kiáltás harsant a vonal másik végén.

– Boldog új évet, öcsi! – kiáltotta a legtisztább hang. Ezek szerint most Ichirou húzta a rövidebbet, és őneki muszáj viszonylag józannak maradnia. Bár szerintem anélkül is józan maradt volna. Felnevettem.

– Nektek is boldog új évet! – nevetem. – Milyen a buli?

– Fergeteges! – mondta összeakadó nyelvvel Akio. – Nemsokára becsábítom az ágyamba a kedves bátyád – jelentette ki Akio.

– Na, azt megnézem! – nevetett az érintett. Hallottam, hogy szépen lassan lefejtette magáról Akiót, majd egy csendesebb helyre ment. – Sikerült megszerezned? Mikor hozod el?

– Megszereztem, viszont… bocsáss meg, de nincs hangulatom a tömeghez. Harukóval elküldtem, ha minden igaz, lassan megérkezik.

– De azt akartam, hogy te is itt legyél – sóhajtotta szomorúan Ichirou.

– Tudom, de most egy kis egyedüllétre van szükségem. Teljesen kifáradtam. – Szünet állt be a beszélgetésben. – Örülök, hogy végre rávetted magad arra a fránya gyűrűre! – nevettem fel.

– Köszönöm, hogy rábeszéltél. Viszont most visszamegyek, mert ezek kezdik szétszedni a házat!

– Menj csak. Boldog új évet!

Ő is boldog új évet kívánt, majd letette. Pár másodperig néztem a fekete képernyőt, majd továbbindultam. Az utak kietlenek, csendesek voltak, csak néhány autó haladt rajtuk, épp ezért felkaptam a fejem, amikor hirtelen felbőgött a közelemben az egyik autó motorja, s nagy sebességgel elindult. A volánnál egy fiatal suhanc ült, nevetett, összevissza kormányzott.

Elvesztette az irányítást az autó felett, s egyenesen a járda felé száguldott. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte gondolkozni sem volt időm. A sötét parkból, ahonnan én is jöttem, egy aprócska fiú ugrott a járdára, majd mint egy riadt őzike nézett farkasszemet a felé száguldó autóval. Mozdultam, hisz ott voltam tőle alig pár méterre. A karjaim közé zártam, majd próbáltam arrébb gurulni vele, azonban az autó dobott rajtam egyet. Dudálást, kiabálást hallottam, s éreztem a kezeim közt remegő fiút. Lepillantottam rá, s megkérdeztem, jól van-e. A fiú bólintott, s mondott még valamit, de azt már a sötétségtől nem hallottam.

 

Legközelebb csipogásra keltem fel. Álmatagon nyitottam ki a szemeim, s próbáltam körvonalazni, hogy mi van körülöttem. Amit elsőre meg tudtam állapítani: minden fehér. A következő, hogy minden fertőtlenítő szagú. A harmadik a fejembe nyilalló fájdalom. Fájdalmasan felnyögtem, mire meghallottam egy férfi hangját, ahogy nővért hív. Kellemes hangja volt. Felém hajolt, mire megláttam az arcát. Mit ne mondjak, rögtön elfelejtettem, hogy fáj a fejem. Olyan volt, mintha fogták volna a képzeletem, és kihúzták volna belőle. Határozott arcvonalak, amik most megenyhültek, vörösesbarna haj, a jobb szeme zöld, a bal pedig barna. Épp megfelelő mennyiségű izomzat, szinte tökéletes. Egyedül az arcán ülő aggodalom nem tetszett, főleg, hogy valószínűleg nekem szólt.

– Jól van, Sato-san? – kérdezte. Óvatosan bólintottam, mivel tudtam, hogy a hangom elárult volna. – Megkönnyebbültem! – mondta ki az egyértelműt, és visszahanyatlott a székbe. Azonban hamarosan megérkezett a nővér, és kitessékelte álmaim férfiját. A nővér feltett pár kérdést, ellenőrzött pár dolgot, majd látva, hogy mindjárt elaszom, hagyott aludni. Nem kellett sok, újra álomba szenderültem.

Amikor újra felébredtem, szintúgy a jóképű ismeretlenünkkel találkoztam, habár mostanra ő is elszundított. Jó lenne megtudni, hogy ki is ő, és miért van itt – gondolkodtam magamban.

Ekkor beugrott a baleset, és a kisfiú. Vajon túlélte?

Megpróbáltam elérni a nővérhívót, de sehogy sem sikerült. Minek van nővérhívó, ha nem tudja használni a beteg? Tiszta hülyeség! Halkan felnyögtem, ahogy visszaestem a párnámra. A férfi felpislogott, majd mellém lépett.

– Sato-san! Jól van? – Újra ez az idióta kérdés.

– Igen. Elnézést, de önben kit tisztelhetek?

– A nevem Sawamura Kaito. A fiam életét mentette meg néhány órával ezelőtt, amiért rettentően hálás vagyok!

– Ő jól van? – kérdeztem, hogy eltereljem a szomorú igazságról a figyelmem. Ha ő a kisfiú apja, valószínűleg tartozik hozzájuk egy csodaszép anyuka is, más szóval az esélyeim a nullán állnak.

– Igen, csak egy apróbb ütést kapott a feje, amikor földet értek, de semmi komoly. Estére bent tartják, hogy véletlenül se legyen baja. Reggel már távozhatunk is!

– Értem, ennek örülök. Gondolom, én nem úszom meg ennyivel – mosolyogtam.

– Úgy néz ki, hogy van egy kisebb agyrázkódása, szóval nem valószínű. – Egy pillanatra elhallgatott. – Értesítették a testvérét, lassan ő is megérkezhet.

– Taka! – kiáltott fel Akio, majd szinte repült a nyakamba. – Annyira megijesztettél bennünket! – mondta könnyek közt. A leheletén éreztem az alkohol illatát. Így már érthető, hogy miért reagált ennyire hevesen.

– Nyugalom, megvagyok! – mondtam mosolyogva, és magamhoz öleltem. – Na, és a szerető bátyámat hol hagytad?

– Itt vagyok, nem kell féltened! – szólalt meg az ajtóból Ichirou. Kaitóra emelte a tekintetét. – Ön kicsoda? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Sawamura Kaito, örvendek! Sato-san, vagyis… az öccse megmentette a fiam életét, amiért hálával tartozom. – Hajolt meg Ichirou felé is. Akio is szemügyre vette a férfit, s eltátotta a száját. Igen, egyszer alkoholmámorban úszva elmondtam Akiónak az ideálom, ő pedig természetesen megjegyezte. Rám nézett, és idiótán vigyorogni kezdett, mire elvörösödtem. Közben Ichirou és Kaito folytatták a beszélgetésüket.

Az orvos lépett be a jelentéseimet olvasgatva. Meglátva a kisebb tömeget megtorpant, majd megköszörülve a torkát elmondta, hogy egy enyhe agyrázkódásom van, de nincs belső sérülésem, így reggel, felügyelet mellett elmehetek. Persze kaptam az alkalmon, mondván, hogy majd Ichirouéknál leszek arra az időre. Az más kérdés, hogy ez kivitelezhetetlen volt, mivel Ichirouék két nap múlva utaznak, de nem foglalkoztatott a dolog. A doktor bólintott, majd átadta a papírokat Ichirounak.

– Kellett neked hősködni! – morogta „rosszkedvűen” Akio. Láttam rajta, hogy színészkedik. – Miattad le kell mondanunk az utazást!

– Miattam nem kell aggódnotok. Megleszek egyedül is. – Nem értettem, mire ez a felhajtás. Akio mérgesen nézett rám, jelezve, hogy maradjak csöndben, amit végképp nem értettem.

– Utazás? – kérdezett közbe Kaito.

– Igen. Takahirótól kaptunk karácsonyi ajándéknak, de ő most fontosabb, mint egy nyavalyás út – mosolygott Ichirou.

– De én menni akartam! – méltatlankodott Akio. Itt megjegyezném: Akio egyáltalán nem örült annak, hogy én osztom be a szabadidejük, ami csak félig volt igaz. Ichirout megkérdeztem az időpontról.

– De hát… – nyögte Ichirou, nekem pedig leesett, hogy mire megy ki a játék.

– Nem! – kiáltottam rá Akióra zavarban. Hirtelen a fejembe éles fájdalom hasított, mire odakaptam. Kaito megköszörülte a torkát.

– Az én hibám volt, és szeretném meghálálni, hogy megmentette a fiam életét. Ha rám bízzák, én gondoskodom róla.

– Megtenné? – lelkesedett fel Akio. – Nagyon hálásak lennénk érte! – mosolygott ezerwattos mosollyal. Emlékszem, valami ilyesmivel vett le mindig a lábamról. A későbbiekben megtudtam, hogy ilyenkor nem épp ártatlan gondolatok fordulnak meg a fejében. Most például olyasmi, hogy elvihetne közben egy körre is. Ichirou Akio füléhez hajolt.

– De eddig nem akartál menni! – suttogta értetlenkedve. Nem akarta Kaito orrára kötni a magánéletét.

– Majd megbeszéljük később – kacsintott rá.

Hiába próbáltam ellenkezni, végül Akio győzött. Legszívesebben megfojtottam volna érte! Hát nem érti meg, hogy ez a férfi heteró? Nekem pedig nincs szükségem arra, hogy egy újabb vágyálmot hajkurásszak! De nem volt mit tenni. Reggel Kaito az ajtómban állva várta, hogy kövessem, mellette pedig a kisfia játszott. Amint meglátott illedelmesen köszönt, majd megköszönte, hogy megmentettem. A mosolya minden haragom elfújta, egyszerűen túl aranyos volt. Leguggoltam hozzá, s összeborzoltam a haját. Mit veszített volna a világ, ha meghalt volna. De szerencsére nem így történt.

 

Kaito a kertvárosban élt, egy kisebb ikerházban. Nagyon otthonos volt, hasonló, mint ahol Ichirouék laktak. Csendes, számomra talán túl csendes. Kibírom! – biztattam magam. Kaito gyorsan körbevezetett a házban. A fő teret a nappali foglalta el, egy kis elkerített rész a konyhának, az összes többi szoba a nappaliból nyílt. Fürdőszoba, egy gardrób, amiben egy plusz szög sem fért volna el, két szoba, egyértelműen Kaitónak és a fiának, Shounak. És itt szöget ütött a fejembe, hogy akkor hol fogok aludni.

– Átadom a szobám, amíg itt tartózkodsz Sato-san.

– Szó sem lehet róla! – mondtam határozottan. – Én alszom a nappaliban! És nyugodtan hívj Takahirónak, a Sato-san olyan… hivatalos. Semmi kedvem ilyenkor is ezt hallgatni.

– Rendben, akkor Takahiro. De a szobám kénytelen leszel elfogadni, hacsak nem akarsz velem összesimulva aludni a kanapén – mosolygott hamisan. Tisztán látszott rajta, hogy ugratni akar és sejtelme sincs, hogy milyen szívesen fogadnám el az ajánlatát. A köztes megoldást választottam.

– Ahogy láttam, a franciaágyadon három ember is kényelmesen elfér… Legyen egy köztes megoldás. Elférünk mi ketten is azon az ágyon – mondtam ki a lehető leghiggadtabb hangon. Kaito először meglepetten pislogott, majd bólintott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elkomorodott volna, de aztán az árnyékok játékának és a beteg agyamnak tituláltam az egészet.

 

Nem sokkal később Akio felhívott, hogy megkérdezze, mit csomagoljon be. Természetesen az első dolog a laptopom volt. Haruko, nem is olyan rég, rám telefonált, hogy valakinél elakadt az infó, hogy holnapra kérnek egy bizonyos tervezetet, amit át kell néznem. Ami természetesen nekik holnap, nekem maximum hajnali három. Előre felkészültem Akióval a harcra, s már előre hallottam, ahogy szid, amiért ilyen sokat dolgozom. Aztán a vártakkal ellenétben Akio hamar belement a dologba. Csak később, amikor megkaptam a cuccaimat jöttem rá az okára.

Elkövettem azt a hibát, hogy megengedtem Akionak, hogy azt pakoljon be, amit csak akar a pontosan megnevezett ruhadarabokon kívül. Akio nem egy-nem kettő olyan ruhát pakolt be nekem, ami szerintük jól állt nekem, viszont én ki nem állhattam. Már nem számoltam hányadszor szidtam a tudta nélkül.

 

Este fél tíz körül Kaito megérintette a vállam, mire érdeklődve pillantottam fel rá. Fél órája ültem vissza gép elé, de a szemeim már golyóztak, és a fejem is rettenetesen hasogatott. Ahogy beleolvastam a tervezetbe, azonnal tudtam, hogy melyik munkáról van szó. December közepén kaptuk meg, hogy január elejére kell. Kaito arcán némi aggodalom ült, aminek hangot is adott. Sem ő, sem a szervezetem nem értett egyet azzal, amit csináltam. De muszáj volt. Kaito értetlenül nézett rám, mondván, hogy semmi sem muszáj. Főleg ha az egészség kárára megy.

– Ha nem nézem át, és elúszik miatta a projekt, az rengeteg kiesés a cégnek, és nekem is. Sohasem bocsátanám meg magamnak. És már most jó néhány hibát találtam benne.

– Akkor sem értem meg! – csóválta a fejét, de rám hagyta.

– Shou-kun lefeküdt már? – Megleptem a témaváltással. A kezdeti döbbenet után viszonozta a bátortalan mosolyom. De az övé bátrabb volt.

– Igen, nem rég aludt el. Te mikor szándékozol?

– Háromra készen kell lennem, és még nem jutottam túl a felén sem. A szervezetem sem könnyíti meg a dolgom.

– Milyen projekt ez? – vonta fel a szemöldökét.

– Titkos. Több tervezőcég kapta meg a tervet, aztán a legjobb győz. – Felszusszantottam. Pihenésre vágytam, amit most nem kaphattam meg. Ahogy az előttem álló férfit sem. Előttem? Előrehajolt, és a képernyőt kezdte tanulmányozni. Végül is, ha nem ért hozzá, nem fogja érteni, mi van a képernyőn.

– Alapjában nem rossz a koncepció, viszont van benne pár figyelmetlenségből adódó hiba.

– Tessék? Nem mondod komolyan, hogy épülettervező vagy! – hökkentem meg.

– De. És nem is olyan rég lecsúsztam a céged állásáról – bökött a cég nevére. – Az utolsó pillanatban lemondták. Gondolom, a nagyfőnök egyik rokona került a helyemre – vonta meg a vállát. Sértett a feltételezés, de csak azért sem mondtam el neki, hogy én lennék a nagyfőnök, akit emleget. – Na, add ide! – vette át a gépem. – Átnézem helyetted, addig fürödj le.

– Köszönöm – mondtam meghökkenve. Gyorsan letusoltam, s rosszkedvűen vettem észre, hogy Akio nem hagyott sok választási lehetőséget. Felvettem egy fehér pólót és egy alsónadrágot, majd visszamentem Kaitóhoz. Sokáig észre sem vett, hogy visszamentem, csak akkor, amikor elakadt. Addig a percig pedig szemérmetlenül méregethettem. Sohasem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni valakinek a keze, a válla, a nyaka íve. Szívem szerint máshol is végigmértem volna, de lehetetlen volt. Azt a régiót ruha fedte. De azért az is ott feszült, ahol kellett.

– Ezt itt… nem értem – mutatott egy számításra. – Ez valami kódnyelv? – vonta fel a szemöldökét. Felnevettem, igazán vicces látványt nyújtott.

– Nem. A készítőnek van egy lánya, aki néha belekontárkodik a munkájába, mikor az apja nem figyel. Ezért is nézzük át őket, mielőtt elküldenénk. Ez most egy sürgős munka volt, gondolom, azért nem vette észre.

– Honnan tudod, hogy mi kell és mi nem? Csak mert szakszavakat is megtanult a kishölgy, ahogy látom – mosolygott. Átfordítottam a gépet, és eltüntettem a kishölgy szövegét. Ahogy nő, egyre nehezebb kitalálni, hogy mit írt ő és mit az apja. Igazi apa lánya, már lassan a szava járásuk is teljesen megegyezik.

Végül Kaito segítségével hajnali egy óra körül végeztünk.

– Köszönöm! Ha most nő lennék, arcon csókolnálak, de mint látszik… nem vagyok – nevettem halkan, hogy ne keltsem fel Shout. – Ezt még meghálálom!

– Én nem bánom – mondta halkan. – És a szavadon foglak! Igazán beajánlhatnál! Az előző munkahelyem csődbe ment, a vezetőség kiszivattyúzott minden tartalékot, így a végkielégítésekből sem lett semmi – sóhajtotta.

– Meglátom, mit tehetek!

 

Elküldtem a fájlt, majd mindketten nyugovóra tértünk. Hamar elaludtam. Éreztem a mellettem fekvő férfi kellemes illatát, s meglepetésemre nem is zavart a csend. Sőt, édes álmot hozott. Vagyis inkább pikánsat. A történet pedig abban az ágyban játszódott, ahol aludtam.

Kaito a fejem fölé fogta a kezem, s végigharapdálta a nyakam. Szinte égetett a vágy, annyira fájt, ahogy játszott a testemen. Az ajkai, a nyelve, a szabadon kalandozó keze, minden érzékemet lekötötték. Uralkodott rajtam, én pedig minden porcikámmal akartam, hogy leigázzon. Mindent elvett, amihez csak kedve szottyant, én pedig mindet adtam. Felhajolt egy csókért, s a nevemet suttogta. Ekkor pedig megszólalt a csengő. Riadtan ültem fel, s kaptam a fejemhez. A hirtelen mozdulattól megfájdult a fejem, viszont a fejemnél jobban érdekelt a lábam közti fájdalmam. Rettentően régen voltam bárkivel is, így nem kéne, hogy túl meglepő legyen, hogy az első potenciális férfival álmodjak éjszaka. Főleg nem az után, hogy az éjjel alaposan felmértem a helyzetet. Csak az elmém kihagyta azt a tényt, hogy ez a potenciális „áldozat” valószínűleg hetero. Rosszabb helyzetben homofób is.

Elvergődtem magam a fürdőig, s vettem egy kellemes zuhanyt, önkielégítéssel párosítva. Nem akartam azzal is megkínozni a szervezetem, hogy egy csöppnyi kéjt sem adok neki. Épp elég volt neki a fejbeli megrázkódtatás. A zuhany után felvettem a lehető legszolidabb ruhadarabot, ami egy puha, fehér ingre és egy farmernadrágra korlátozódott, mivel Akio volt szíves kifelejteni a melegítőnadrágot. Újabb köszi-puszi annak a kis dögnek. Viszont rosszkedvemet hamarosan elfújták egy mondat formájában. „Jól áll rajtad.” Elhebegtem egy „kösz”-t, majd leültünk enni.

Üdítő volt Shou csacsogása, ahogy a napi rutinját mondta el nekem, habár egy rövid időn belül megfájdult tőle a fejem. Csendre vágytam, amit szerencsére hamarosan megkaptam. Visszavonultam a szobába, s leültem egy könyv mellé.

A napok teltek, egyre jobban élveztem, hogy velük lakom, s egyre jobban vágytam Kaito érintésére, persze szótlanul. Aztán az egyik nap Kaito lepasszolta Shout. Elmondása szerint imádja a fiát, de néha neki is szüksége van lazításra. A lazítás szóra pedig a kezembe nyomott egy üveg sört. Említettek valamit a kórházban, hogy hanyagolni kellene a gyógyulás ideje alatt az alkoholt, de abban a percben eszembe se jutottak a szabályok. Bekapcsoltuk a tv-t háttérzajnak, közben mindenféléről beszélgettünk, egyedül a párkapcsolat vagy ilyesmi kalandok maradtak ki a listáról. De nem bántam.

A beszélgetés előrehaladtával fogytak az italok, s kezdett a fejembe szállni. Észre sem vettem, de egymás mellé kerültünk. Egy karnyújtásnyira volt tőlem álmaim pasija, de én nem mertem lépni. Kaito szemében villanást láttam, és egy elégedett mosolyt. Olyan érzésem volt, mintha… – gondoltam magamban, azonban nem jutottam a gondolat végére. Kai az asztalra tette a sörét, és fölém mászott.

– Bejövök neked – suttogta az alkoholtól rekedt hangjával. Nyelnem kellett egyet, ahogy bármelyik vad tenné, amikor becserkészik. – Az igazság az, hogy te is nekem. – Végigfuttatta az orrát az állcsontomon. – De annyira hárítottál mindent, józanul pedig nincs bátorságom bepróbálkozni.

– Én… nem… – Hangosan felnyögtem, ahogy a nyelve a nyakam érintette. – Nem lehet.

– Mégis miért nem? – nézett haragosan a szemembe.

– Elvből! – vágtam rá. Zavartan oldalra néztem. – A legutolsó egyéjszakás kalandomnál megfogadtam, hogy többé nem fekszem le csak úgy valakivel. Nem élvezem, nem hoz kielégülést! – nyögtem zavarban. – A lélektelen szexnél nincs rosszabb, erre már rájöttem. – Éreztem, hogy elmosolyodik. A lábaira nehezedett, s megfogta mindkét kezével a kezem, s a mellkasára vonta. Erre a mozdulatra fel kellett néznem rá.

– Úgy nézek ki, mint aki lélektelen szexre vágyik? Mint aki csak egy numerát akar? – kérdezte gyengéd hangon.

 

Bedőltem neki.

Akkor is akartam, ha hazudik és tényleg csak egy trófeát akar.

Vágytam rá, hogy oly sok idő után valaki szeressen egy kicsit. A pólója aljához nyúltam, s kihámoztam belőle. Ajkaimmal fedeztem fel a bőrét. Jól tartotta magát, egészségesen táplálkozott, egy-egy nap eljárt sportolni. Meg is volt a látszatja, nem úgy, mint nekem. Nem volt időm, és ha volt is, lusta voltam sportolni. De Kaitót láthatóan nem zavarta, így én sem agyaltam rajta többet a kelleténél. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy Kaito már teljesen le is vetkőztetett. Kéjre éhes vadként szemezgetett a meredező hímtagommal. Az első érintésére hangosan felnyögtem. Szégyenkezve kaptam a kezem a szám elé, de Kaito elhúzta a kezem, s mélyen belecsókolt. Mereven néztem e tettét, s azt kívántam, bárcsak ne a kezemet érintené az a forró nyelve, hanem az ajkaim. Ő pedig olvasott a tekintetemből. A csókja mohó, követelőző és isteni volt. Nem is emlékszem, mikor csókolóztam így valakivel, talán csak Akióval, vagy még vele sem…

Csakúgy, mint az álmomban, a kezem fölé fogta a kezem, s végigharapdálta a nyakam, s a vállam. Közben a kezeit az oldalamon járatta. S az álmomban itt lobbant lángra a vágyam. Most is hasonló történt, ahogy a farkam köré fonta az ujjait. Forró tűznek éreztem az ereimben csörgedező vért, s csakúgy, mint az álmomban: az ajakai, a nyelve, a szabadon kalandozó keze minden érzékemet lekötötték. Uralkodott rajtam, én pedig minden porcikámmal akartam, hogy leigázzon. Mindent elvett, én pedig mindet adtam: örömmel.

Zihálva néztünk egymás szemébe. Már egyikünkben sem volt annyi alkohol, hogy elvegye az eszünk. Teljesen tudatában voltunk a tetteinknek, és valószínűleg a következményeknek is. Egy újabb csókot leheltem Kaito ajkaira, majd rásuttogtam a szavakat.

– Nyomja a hátam a távirányító. – Kaito pislogva nézett rám, majd elnevette magát. Felhúzott, magával, s elvergődtük magunkat a szobájáig, mindezt anyaszült meztelenül.

Kaito remek szeretőnek bizonyult, és nem tűnt tapasztalatlannak sem. Ami egy pillanatra felvetette bennem a gondolatot, hogy talán nem is annyira hetero, amennyire én gondoltam. De ez tényleg csak egy pillanat volt, mivel az említett személy kezei újabb kalandozásra indultak.

 

Egy jó órával később pihegve feküdtünk az ágyon. A fejemet a mellkasán pihentettem, s hallgattam a szívverését. Elmosolyodtam, s jobban belefúrtam az arcom a mellkasába. Nagyon is kellemes illata volt. Hosszú percekig gyűjtöttem a bátorságot, mire megkérdeztem.

– Meleg vagy? – A hangom nem volt több egy suttogásnál.

– Biszex. Mindig is az voltam. Középiskolában megnéztem magamnak a fiúkat, de a lányok jobban érdekeltek.

– Mesélsz magadról? Ha már nem csak egy éjszakát akarsz tőlem. – Meglepetten nézett rám.

– Komolyan gondoltad?

– Te nem? – kérdeztem vissza. Olyan érzésem volt, mintha leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel.

– Dehogynem! – ellenkezett. – Teljesen komolyan gondoltam, csak… Nem tudom, olyan hihetetlennek tűnik – nyögte zavarban. – Eddig mindig olyan pasikat fogtam ki, akik nem gondolták komolyan. Pedig előtte váltig állították az ellenkezőjét. – Annyira édes volt, ahogy zavarba jött. Muszáj volt megcsókolnom, amit meg is tettem.

– Egy ideig én sem akartam komoly kapcsolatot, de te… – Megálltam egy pillanatra. – Te más vagy. Szinte minden tulajdonságod megegyezik az „álompasim” tulajdonságaival, és ez alatt a pár nap alatt nemcsak a külsődbe szerettem bele, hanem beléd is.

– Álompasi? – vonta fel a szemöldökét.

– Hanyagolhatnánk most a témát? – kérdeztem pipacsvörösen.

– De akkor később visszatérünk rá. – Bólintottam egyet, s átkaroltam a nyakát. – Egyébként, tényleg mindig így öltözöl?

– Nem, csak rá vagyok kényszerítve, mivel Akio pakolt be nekem – morogtam rosszkedvűen, majd megenyhült a hangom. – De talán annyira nem is bánom. A hangodból ítélve tetszik, szóval lehet, felveszem stylistnak – kuncogtam.

– Inkább ne. Még a végén lecsapnak a kezemről.

– Szeretem a vörös rózsát és a csokit is – vigyorogtam rá.

– Célzás volt? Csak mert betalált.

– Az volt. Ezekkel könnyedén megtarthatsz, viszont levenni a lábamról nem fognak vele – nevettem fel. Boldog voltam a karjai közt.

 

Ha más valaki azt mondta volna, hogy hosszú éveket fogunk egymás mellett tölteni, kiröhögtem volna. Komoly kapcsolatot akartam, ez igaz, de nem éreztem, hogy tényleg évekig szeretni tudjuk egymást, és kitartani egymás mellett. Ezt bizonyította a tény is, hogy kételkedni kezdtem. Bebeszéltem magamnak, hogy Kaito csak a hála miatt van velem, ahogy Shou-kun is csak emiatt szeret. Elég nehéz dolog volt meggyőzni az ellenkezőjéről. Aztán a napok, hónapok, évek teljesen meggyőztek az ellenkezőjéről.

Persze az álompasi részt sajnos nem sikerült titokban tartanom, mivel sokszor előhozta a témát. S ami furcsa volt, azóta egyre többször emlékeztem az álmaimra, s egyre többször álmodtam meg egy-egy dolgot. Ugyanazok a mondatok hangoztak el egy beszélgetésben, ugyanazok a zenék mentek a háttérben, amikor aláírtam egy szerződést, és ugyanazt éreztem, mint az álmomban. Egyszer kíváncsiságból mást csináltam, mint az „álmomban”, és végül… más is lett a vége. Mindenki más azt mondta, hogy ez csak deja vu, de én úgy éreztem, hogy ez valami más. Utána nem meséltem többé az álmaimról, nem akartam hülyének tűnni, főleg nem Kai előtt.

Aztán egy éjjelen reszketve, zokogva ébredtem fel. Görcsösen tartottam vissza a könnyeim. Annyira erős érzések fogtak el, hogy nem tudtam elkülöníteni az álmot a valóságtól. Egyedül Kaito ölelése tudta feloldani bennem ezt a korlátot. Zokogva karoltam át, mire nyugtatni kezdett. Nagyon aggódó volt a hangja. Végül eltolt magától, s letörölte a könnyeim.

– Jobban vagy? – Bólintottam, s kifújtam az orrom. – Mitől akadtál ki ennyire?

– Semmiség – mondtam halkan, mire felemelte a fejem, s megcsókolt.

– Mondd el! – noszogatott szelíden, de én csak megráztam a fejem. Nem akartam kimondani mindazt, amit álmodtam. Kaito hosszan felsóhajtott, majd magához ölelt. – Szörnyen idegesítő, amikor nem mondod el, hogy mi történik veled. – A hajamba csókolt, de ennyiben hagyta a dolgot. Tudta, hogy úgysem fogom elmondani, ha nem akarom.

Ekkorra már féltem az álmaimtól, mivel a legtöbb dolog, amit álmodtam, megtörtént. A jók, a rosszak egyaránt. Bár néha számomra is meglepő módon meg tudtam változtatni őket. Mindegyik egy apró, azonnali döntés volt, még szinte végiggondolni sem volt időm, hogy mit tegyek.

 

Este Haruko szólt be, hogy hívásom van, majd sejtelmesen elmosolyodott. Mindig így mosolygott, amikor Kaito hívott, így azonnal repültem a telefonhoz. Főleg az elmúlt napokban, hisz be kellett valljam, hiányoztak. Unalmas volt hazamenni a csendbe. Shou rendszeresen versenyzett úszásban, és nyert egy országos versenyen. A liga pedig úgy gondolta, hogy meg kéne próbálnia egy nemzetközi versenyt is. Az elején vonakodott, de végül csak rábeszéltük Kaitóval, így elfogadta. És milyen helyesen tette! Shou végül nem lett dobogós, de benne volt a legjobb nyolcban, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy közel nyolcvanan voltak. Csak egy gond volt az egésszel: én nem mehettem velük.

– Szia! – szóltam bele a telefonba, mire felnevetett.

– Szia. Már megint árulkodtak? Pedig kértem, hogy ne mondja el, ki vagyok – sóhajtotta.

– Nem mondott semmit. Csak úgy mosolygott – kuncogtam. – Miért hívsz? – Tudtam, hogy nem két forint a hívás, épp ezért próbáltuk rövidre fogni.

– A reptéren vagyunk, lassan indulunk haza. Meg akartalak lepni, de úgy néz ki, még itt kell vesztegelnünk egy ideig. Valami hülye azt állította, hogy bomba van az egyik gépen – morogta. – Most meg kiderült, hogy kacsa az egész. – Míg ő mondta, én egyre jobban sápadtam el. Ismerős volt ez a hanghordozás, a szavai, olyan érzésem támadt, mintha…

– Ne gyertek haza!

– Jaj, ne rezelj be! Kacsa volt, már átnézték az összes gépet, sehol sem találtak bombát! – nyugtatott. – Különben is megvettem már a jegyet, késő lenne módosítani.

– Kérlek – mondtam remegő hangon. – Ne gyertek haza azzal a géppel. Kifizetem a másik jegyet, csak kérlek…

– Taka – morogta. – Tudod jól, hogy nem érdekel a pénzed. Vagy csak nem akarod, hogy hazamenjünk? Valami rejtegetni valód van, vagy mi? – kérdezte élesen. – Mostanában amúgy sem osztasz meg velem semmit.

– Semmi rejtegetnivalóm sincs, csak egyszerű megérzés! Ne gyertek…

– Be kell csekkolnom – vágott közbe színtelen hangon.

– Kaito, kérlek! – ordítottam bele a telefonba, de csak a bontott vonal köszönt vissza. – Nem akarlak elveszíteni – suttogtam magam elé.

 

Hiába hívtam vissza, már valaki más vette fel a telefont. A mobiljára nem reagált, ahogy a chat üzenetekre sem. Shouval hasonló volt a helyzet. Ordítva vágtam az ajtóhoz a telefonom, mire Haruko bekukkantott. Idegesen pillantottam rá, a jól ismert „mit akarsz?!” arckifejezéssel. Ő csak védekezően felemelte a kezeit, s visszahúzódott. Dühöngtem pár percet, majd zokogva rogytam le a székembe. Félhangosan imádkoztam, hogy most az egyszer tévedjen az álmom. Halk koppantás, majd Haruko lépett be, a kezében egy tálcával, rajta gőzölgő teáskanna és csésze. Letette az asztalra, majd kislisszolt. Egyetlenegyszer látott ennyire kiakadva, akkor is Kaito miatt. Az előzőnél már megtapasztalta, hogy ilyenkor békét kell hagyni nekem.

Másnap nem hallgattam a rádiót, direkt kerültem a tévét, egyszerűen menekültem. Nem akartam megtudni, hogy miért nem érem el őket. Aztán tizenegy órakor utolért a végzetem. A kollégák az étkezőben ebédeltek, s halkan duruzsolt mellettük a tv. Egy pillantás volt, de épp elég volt, hogy lefagyjak. Vezető hír volt, hogy az egyik Amerikából Japánba tartó gép lezuhant. Csak meredten néztem a képernyőt, míg valaki meg nem érintette a vállam. Aggódva nézett rám, mire mosolyogva megráztam a fejem. Letettem a tálcát, s visszamentem az irodámba. A telefonomra néztem, majd kikapcsoltam. Szóltam Harukónak, hogy mára mindent mondjon le, s hívjon egy taxit. Ő értetlenkedve bólintott. S pár perc múlva lent várt a taxi.

Nem emlékeztem, hogy jutottam el a lakásom ajtajáig. Arra sem, hogy kifizettem-e a taxit, csak arra, hogy leültem a nappaliban, s zokogni kezdtem. A lakás üres volt, ahogy az elmúlt tíz évben szinte mindig. Amikor késő estig dolgoztam és fáradt voltam, mindig ide jöttem pihenni, mivel rendszerint otthon nyüzsgött a ház. Menedék volt a nyüzsgés elől, most pedig bezárt, eltüntetett a világ szeme elől. Másnap reggel a csengőre keltem. Haruko jött el értem, mondván, hogy bármi bajom van, szedjem össze magam, mivel fontos találkozóm van. Hirtelen felrémlett előttem az évi ellenőrzés. Nehezen életet vertem magamba, még emberi formát is tudtam varázsolni magamra.

Reggeli után pedig kimentünk a nagyfőnökök elé a reptérre. Legszívesebben menekültem volna a helyről, de nem tehettem. Haruko megfogta a vállam, és előremutatott, hogy ott jönnek.

Illedelmesen köszöntöttem a nagyfőnököt, mire az öreg felnevetett, és kért, hogy ne legyek már ennyire udvarias. Régóta ismertük egymást, és az elmúlt években már baráti viszonyba is kerültünk, de most képtelen voltam rá. Az udvariaskodásom mögé rejtettem magam.

– Képzelje! Alig tudtunk engedélyt kérni, hogy felszállhassunk a magángéppel a támadás miatt.

– Igen, hallottam az esetről, bár csak néhány szót.

– És képzelje. Akadt még egy, akarom mondani két plusz utasunk is – bökött oldalba az öreg. Felvontam a szemöldököm, ez egyáltalán nem volt megszokott tőle. Ő maximum a titkárát hozza, aki most is ott állt mellette.

– Azt gondolná az ember, legalább megsirat! – mondta kissé messzebbről egy hang, mire felé fordultam. És ott sétált az én csodám. Épen és egészségesen, karcolás nélkül.

Minden kiesett a kezemből, szinte gondolkodás nélkül rakosgattam előre a lábaim, majd Kaito nyakába ugrottam.

– Te ostoba! – zokogtam a fülébe. – Minek neked telefon? – Kaito szorosra zárta az ölelését, és nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.

– Sajnálom, eltörtem – mondta mosolyogva. – De megmentette az életem. Lekéstük miatta a gépet – suttogta a hajamba.

Mindenki megbámult minket, de nem érdekelt. Az öreg hangos nevetése visszhangzott az aulában. Nem sok ember tudott a kapcsolatunkról, nem akartuk nagydobra verni, hisz a kollégák nem nézték volna jó szemmel, hogy protekcióval került a céghez. Bár sokakkal ellentétben megérdemelt protekcióval. Látni kellett volna a képét, amikor belépett az irodámba, az állásinterjúra. Megfizethetetlen volt.

Egyszer rossz időpontban találkoztunk össze, míg én Mr. Robinsont vezettem körbe. Fél szavakból, sőt negyed szavakból értettük egymást, ami nem kerülte el az öreg figyelmét. Persze, azonnal kaptam érte a fejemre, de Mr. Robinson is hamar belátta, hogy itt szó sincs arról, hogy érdemtelenül került a céghez.

 

Hosszú percekbe telt, míg összeszedtem magam. Kaito átnyújtott nekem egy zsebkendőt, hogy letöröljem vele a könnyeimet. De én csak közelebb hajoltam hozzá, s megcsókoltam. Abban a percben szartam a következményekre. Élt a szerelmem, ennél pedig nem kellett több.

– Szeretlek – súgtam az ajkaira.

– És ezt itt a reptér közepén kellett elmondanod? Nem ért volna rá valahol máshol, ahol nem látnak? Mi van, ha valaki erre jár a kollégák közül?! Megláthatnak! – szidott le zavarában. A feltételezései helyénvalóak voltak, de reménykedtem, hogy nem vagyunk ennyire pechesek.

– Igen, itt kellett elmondanom! – feleltem dacosan, s még egyszer megcsókoltam. Ellenállásba ütköztem, mire egy újabb csók volt a jutalma, s mindaddig folytattam, amíg el nem dobta a csomagjait, és szenvedélyesen meg nem csókolt. Átölelte a derekam, megdöntött, akár a filmekben a hősnőt a Nagy Csók közben, s szenvedélyesen csókolni kezdett. Ahogy elváltunk, szemeiben vágy égett, amiből tudtam, hogy este nem fog finomkodni.

– Megfelel?

– Egy egyszerű csókkal is megelégedtem volna, de ez sem rossz – vigyorogtam, mint a tejbetök.

– Na! Takahiro, Kaito, elég volt a műsorból! – veregette meg a vállunkat az elnök. Kaito zavartan megköszörülte a torkát, s egyenesbe állított. Ő soha nem volt oda a műsorozásét. Egyedül otthon a négy fal közt, kettesben kaphattam meg az igazi valóját.

– Elnézést, csak…

– Nem kell szabadkozni, teljesen megértem. Intézzük el a papírmunkát, mintha csináltam volna itt valamit a pihenésen kívül, utána szabadon eresztem önt – kacsintott rám. Nem véletlenül imádtam az öreget. Kaito még egy utolsó csókot nyalt az ajkamra.

– Otthon lefürdök, átöltözök, utána elmehetnénk valahova vacsorázni.

– Benne vagyok. Szokásos étterem? – kérdeztem mosolyogva. Biccentett, s elmentek Shouval. Shou morgott egy sort az apjával, amiért műsort rendeztünk és kellemetlen helyzetbe hoztuk, amin mosolyognom kellett. Hol volt már az a fiúcska, akit megmentettem? Már félig felnőtt az óta a tizenhat évével.

 

Egy hónap elteltével, én és Kaito egy ötcsillagos hotelben töltöttük a karácsonyesténket. Shou a barátnőjénél karácsonyozott, amit láthatóan nem bánt, így nyugodtan pihentünk. Hosszan áztattuk magunkat a vízben, élveztük a különféle masszázsokat, s amit még el lehetett képzelni. Második nap a városban sétálgattunk, de valami furcsa volt Kaitóban. Sokszor elgondolkodott, megtorpant, s az átlaggal ellentétben ő akart sétálni. Bár nem volt ellenemre a séta, mégis lehangolt. Végül egy kietlen részen a karjaiba bújtam, s egy apró csók kíséretében indítványoztam, hogy menjünk vissza. De persze ellenkezni kezdett… Felsóhajtottam, s kibújtam a karjai közül. Nem akartam hisztizni, így inkább csak mellette sétáltam tovább.

Kis idő múltán a kezembe csúsztatta az ujjait, s megszorította őket. Ekkorra már nem éreztem az ujjaim, annyira fáztam.

– Istenem, te remegsz! – nyögte. – Miért nem szóltál, hogy fázol? – förmedt rám.

– Én…

– Inkább hagyjuk! Menjünk vissza! – morogta az orra alatt, s visszaindult. Én pedig úgy éreztem, hogy egy hatalmas szakadék alakult ki köztünk, mióta visszajött…

Elmorzsoltam a könnyeim, s elindultam utána. Semmi sem lehet örökké tökéletes, nem igaz?

Este még próbáltam rávenni másra az alváson kívül, de nem volt vevő rá, így hagytam az egészet. Rövid forgolódás után nyakamba kaptam a lábaim, s kimentem a szobából, hogy ne keltsem fel alvó szerelmem. A folyosók már üresek voltak, csak a recepciós ült a recepción. Biccentettem neki, majd egy könyv társaságában leültem olvasni a hallban. Kis idő múltán egy férfi jelent meg, aki szintúgy álmatlanságban szenvedett. Ő is leült, s a laptopján kezdett pötyögni. Nem sokkal később beszélgetni kezdtünk. A beszélgetés közben valahogy felmerült, hogy miért is vagyok lent. Elkomorodtam, majd megrázva a fejem rámosolyogtam, jelezve, hogy nem érdekes. A férfi letette az öléből a gépet, a lábamra tette a kezét, s kérte, hogy meséljek. Végül kifakadtam. Elmondtam neki minden kételyem, fájdalmam, ami Kaitóval kapcsolatban kerülgetett. Még egy nem túl férfias könnycseppet is elmorzsoltam, mire adott nekem egy zsebkendőt. Megköszöntem, s elvettem. A férfi megnyugtatott, elmondta, hogy neki is ismerős a helyzet. Az ő párja is ilyen volt egy időben, akkor még rendbe tudták szedni a kapcsolatukat, azonban később már végleg búcsút mondtak egymásnak. Én meg csak döbbenten néztem rá. Sohasem néztem volna ki belőle, hogy ő is meleg. Magas, kissé kövérkés testalkat, bizonytalan barna szempár, keskeny ajkak. A maga módján jóképű volt.

Épp azt tárgyaltuk ki félhangosan, hogy mi az, amit nem szeretünk a nőkben, amikor egy újabb vendég csatlakozott. Szúrós szemekkel nézett rám, habár még a sarkában ott ültek az álom nyomai. Kaito volt az érkező. Kérdőre vont, hogy mit keresek én itt. Annyira éles és bántó volt a hangja, hogy dacosan csak annyit mondtam, hogy tündéreket keresek. A barna hajúm pislogva nézett rám, míg a férfiből kitört a fojtott nevetés. Nevetése engem is jókedvre derített, így mosolyogva köszöntem el tőle. Felkaptam a könyvem, s felsétáltam az emeletre. Kai a szobánkban ért utol. Erősen megragadta a karom, s újra kérdőre vont.

Dühített. Az elmúlt időszakban, olyan hidegen bánt velem, hogy az már szinte fájt, de minden egyes alkalommal bebeszéltem magamnak, hogy csak túlreagálom. De most nem volt mire fognom. Nem volt fáradt, nem idegesítették egész nap az emberek, a szexre is lett volna lehetősége, és semmilyen kifogás sem állta meg a helyét, hogy így viselkedjen velem. Egyetlen reakciója volt helyénvaló: a féltékenység, ami ott csillogott a szemeiben. Pofon vágtam, mire meghökkenve kapott az arcához.

– Reggel beszélünk! – Felmarkoltam a köntösöm, a telefonom, s eltűntem a folyosón.

– Takahiro! – kiáltott utánam, de hiába. Egy öreg hölgy mászott ki a szobájából, s jól leszidta, ami elvette a kedvét a vita folytatásától. Talán a sors, talán a véletlen, de a folyosó végén az ismeretlennel ütköztem össze.

Felajánlotta, hogy alhatok a pótágyán, ha el szándékozok bújni Kaito elől. Mérlegelés után biccentettem. Nagyobb volt a haragom, mint a józan eszem. Nem gondoltam bele, hogy ezzel mennyire megsérthetem Kaitót, vagy akár mekkora veszélybe sodrom magam. Szerencsémre a férfi tényleg nem szándékozott közelebbről megismerni.

 

Másnap reggel megköszöntem a kedvességét, majd egy kávé ígéretével váltunk el. Nem akartam visszamenni a szobába, de nem menekülhettem el. Hangos sóhajjal nyitottam be, de Kaito nem volt ott. Felöltöztem, s lementem reggelizni. A pincértől megkérdeztem, hogy Kaito lejött-e már. Szívfájdalmamra helyeselő választ kaptam.

Végül a fitneszteremben értem utol. Finoman megérintettem a vállát, mire érzelemmentes arccal nézett rám.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem bűnbánóan. Már rettenetesen bántam, hogy felpofoztam, és faképnél hagytam.

– Nincs kedvem.

– Kai…

– Ne rendezz jelenetet! – dörrent rám.

– Igenis – mondtam színtelen hangon, s visszavonultam a szobámba. Azon morfondíroztam, hogy felhívom Akiót, vagy Ichirout, hogy elpanaszoljam a bánatom, de aztán eszembe jutott, hogy akkor ünnepelték az évfordulójukat valahol Tahitin. Már épp készültem eltenni a telefonom, amikor hirtelen megszólalt.

 

Mire Kaito visszajött, már összepakoltam a cuccaim, s hívtam egy taxit, sőt mi több, már be is pakoltam a taxiba. Kaito döbbenten nézett rám, ahogy öltönyben állok a recepción, s a recepcióssal diskurálok.

– H-hova mész?

– Míg megbántva ültem a szobánkban, Haruko felhívott, hogy valaki elkevert valami papírt és nem tudja, mit tegyen. Ott van az egyik megbízó – magyaráztam, majd az orra alá toltam a kifizetett számlát. – Kifizettem mindent, csak azt kell kifizetned, amit még fogyasztasz. Nekem haza kell mennem.

– Én is megyek!

– Nem – súgtam halkan. – Feleslegesen jönnél vissza velem, mert kerülni foglak. Kell pár nap, amíg rájövök, hogy mit akarok ettől az egésztől. Megéri-e mindezt… – Elcsuklott a hangom, mire hangosan sóhajtottam egyet, hogy rendbe hozzam. – Használd ki a maradék időt. Majd kereslek.

– Taka! – rohant utána a kocsihoz. – Kérlek, ne csináld ezt! Beszéljük meg!

– Nincs kedvem – vágtam hozzá sértődötten. – Mintha ezt mondtad volna egy órája! Elegem van, hogy nem verhetem ki a „hisztit”, különben végképp nem foglalkozol velem, ahogy az első veszekedésünknél tetted. Bár így is elfelejtetted az elmúlt időszakban. Szeretlek, de… kezdek belefáradni.

 

Otthon végül tényleg szükség volt rám. Az élet tudott időzíteni, az már szent.

Hiába jött haza Kaito, s próbált beszélgetést kezdeményezni, annyi munkám volt, hogy nem volt időm beszélgetni. Akkor is tudtam, hogy rengeteg munkám lesz, amikor visszajövök a pihenésből, mikor lefoglaltuk az időpontot, de nem akartam elvenni Kaito kedvét az egész pihenéstől. Ha tudta volna, el se mentünk volna… Sokan azt gondolnák, hogy jobb lett volna, mert nem vesztünk volna össze, de ez… már régóta érlelődött. Talán később rosszabbul sült volna el, és azonnal véget vetek a kapcsolatunknak.

Két héttel később Kaito türelmét vesztve rontott be hozzám, követelve, hogy beszéljünk. Aztán elhallgatott, ahogy végignézett az irodán. Lágy hangon feddett meg, amiért ilyen sok mindent vállaltam magamra, s közelebb lépett hozzám, hogy megmasszírozzon. Nem tudom, hogy a harag, amivel nem tudtam törődni az elmúlt napokban vagy a fáradtság hozta ki belőlem, de dühösen elutasítottam.

– Taka, én… hibáztam, kérlek, engedd meg, hogy segítsek.

– Akkor tedd meg azt a szívességet, hogy eltűnsz. Nincs időm sem rád, sem az elcseszett érzéseimre. A munka pedig… buktuk a melót, ami miatt hazajöttem. Épp azért, mert úgy gondoltam, hogy bízhatom másra a munkám.

– Nem vállalhatsz mindent magadra. Túl sok egy embernek!

– Igazad van – néztem a szemeibe. – De hál’ istennek van mögöttem valaki, aki támogat. – Hangom nem volt hangosabb a légy zümmögésénél, de elérte a hatást. A barna hajú meghátrált. Leszegte a fejét, majd kisétált.

 

Másnap egy csokor rózsa várt az asztalomon. Nem kicsit lepődtem meg rajta, hiszen már nagyon-nagyon régóta nem kaptam ilyesmit Kaitótól. Mosolyogva szagoltam bele a csokorba, s olvastam el a benne szereplő kártyát. Egy csókot leheltem a papírra, majd kimentem Harukóhoz.

– Mondd meg Kaitónak, hogy megbeszéltük – mondtam kissé jobb kedvvel. Értetlenkedve nézett rám. – Ő érteni fogja.

Soha nem gondoltam, hogy egy csokor virág és pár édes sor ennyire meg tud lágyítani. Talán csak a fáradtság miatt.

Aztán hat óra tájt mosolyogva léptem ki az irodából. Több okom is volt a boldogságra: végre beértem magam, és együtt vacsoráztunk Kaitóval. A kedves titkárnőm azonnal meg is jegyezte, mire legszívesebben lecsaptam volna. A barna hajúm lent várt az autómnál. Biccentettem neki, mivel még mindig haragudtam rá, s be akartam szállni az autóba, de nem engedte, hogy vezessek. Morcosan ültem az anyósülésre.

Otthon a kedvencem várt, egy jófajta bor és két gyertya társaságában. Ezért már megérdemelt egy puszit, így miest lerakta a kabátját, kapott egy apró puszit az arcára.

A vacsora igazán finom volt, és jólesett Kai figyelmessége. Aztán a vacsora végén valami olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Beismerte a hibáit, és bocsánatot kért. Könnyezve borultam a nyakába, s én is hasonlóan cselekedtem. Az ölelése meleg és biztonságot nyújtó volt.

– Fürdő? – Helyeselni kezdtem, s pár perc múlva a színültig telt kádban áztunk. Kai magához ölelt, s finom puszikat nyomott a nyakamra. Halkan beszélgettünk, semmiségekről, komolyabb dolgokról. Aztán mesélni kezdett valamiről, de én már nem hallottam a végét. Hála a meleg víznek, az ölelésének és a kellemes hangjának, elaludtam.

 

Reggel egyedül ébredtem, ami egy kissé lehangolt. Felkaptam magamra a köntösöm, majd kimentem, közben nagyokat ásítoztam. Azonban pár lépés után, valami selymes ért a lábamhoz. Meglepetten néztem le, mire megláttam a szirmokból álló ösvényt. Mosoly húzódott az ajkaimra, s engedelmesen követtem az apró ösvényt, ami a konyhába vezetett, egyenesen a mosolygó Kaitóhoz. Hozzá léptem, s mosolyogva megcsókoltam. A csók után tájékoztatott, hogy az ösvényből még van egy apró darab, szóval menjek, és nézzem meg a végét. Morcosan tettem meg az utat, mivel inkább a karjai közt akartam tölteni a reggelt. Az ösvény végén egy hatalmas doboz állt.

Meglepetten kezdtem el kibontani, mire egy újabb dobozzal találtam szembe magam. Sóhajtva rántottam le a csomagolást a tetejéről, mivel sejtettem, hogy még lesz jó pár doboz a dobozban. Volt is! De még mennyi. Még külön méretre hajtogatott is volt. Már azon voltam, hogy hagyom az egészet, mikor rám szót, hogy nyissam ki, mivel az az utolsó doboz. Nem volt nagyobb egy telefonos doboznál, szóval már aláírtam, hogy ez csak egy tréfa.

Nem kicsit lepődtem meg, amikor valami egészen más fogadott a dobozban. Az is egy doboz volt, de ki volt nyitva, s egy aranygyűrű szemezett velem. Kaito mögém sétált, s egy csókot nyomott a nyakamra.

– Szeretlek. Ezért idejét éreztem a kérdésnek. Összekötnéd velem az életed, hivatalosan is?

– E-ez… az, aminek látszik?

– Minek tűnik?

– Lánykérésnek! Annyi különbséggel, hogy férfi vagyok! – nyögtem ki. Kaito a fülemhez hajolt, s belesuttogott.

– Pontosan az. Szóval… hozzám jössz? – kérdezte bátortalanul. – Vagy akár adhatok még időt, vagy ha nem…

– Shhh – fordultam meg, s a szájára tettem az ujjam. – Igen, ha nem taszítasz el magadtól – mosolyogtam rá. Sokáig nézett a szemembe, majd mint egy éhes vad tapadt az ajkaimra.

A dobozért nyúlt, majd elválva tőlem, az ujjamra húzta az impozáns ékszert. Le sem tagadhatta, hogy ismer. A gyűrű csodaszép volt, pont hozzám illő.

 

Aztán, mint kiderült, Kaito nem mondta el senkinek, hogy mit tervez. Nekem valahogy természetes volt, hogy bevonta Akióékat, épp ezért nem is mutogattam nekik a gyűrűt. Egy közös vacsora alkalmával szúrta ki Ichirou. Akio persze azonnal megsértődött, amiért nem mondtam el, és egy hétig nem állt szóba velem. Utána viszont… szinte teljesen megszervezte az esküvőnket. Végül Kaito állította le, mondván, hogy majd mi, leszervezzük.

Arra is magyarázatot adott, hogy miért volt olyan hideg a pihenésünk alatt. Akkor akarta megkérni a kezem, de sehol sem volt rá megfelelő a hely. Szerinte, tegyük hozzá.

A repülős eset után rájött, hogy milyen rövid is az élet. De akármilyen rövid, ő velem akarja leélni – az ő szavaival élve. Talán nem tökéletes a kapcsolatunk, talán nem ő a caps lockos szerelem, de mellette töltöttem el életem addigi legszebb éveit. Épp ezért mondtam „igen”-t a nagy kérdésre.

Súgó Még nincs hozzászólás.