[~12 000 szó, ~ 21 oldal!]

 

 

Kint zuhogott az eső, s a ház ura bentről figyelte az esőt, ahogy elmos mindent. Az emberek rohantak száraz helyeket keresve, de voltak páran, akiket nem érdekelt az eső. Az úr azon gondolkodott, mit is gondolhatnak ezek az emberek. Talán csak rájöttek, hogy milyen felesleges harcolni az elemek ellen, hiszen hiába az esernyő, a lábad, a hátadon lévő táskád, amiben fontos papírok lapulhatnak, így is eláznak. Emellett az esernyő csak lassít, és lefoglalja a kezed, ami ebben a gyarló, rohanó világban fontos lehet a következő pillanatban.

A bábaasszony kilépett a szobából, s az úrra nézett. Tekintete mindent elárult. A jóslatok igazzá fognak válni. Az úr sóhajtott, s elhajtotta az asszonyt. Nehézkes léptekkel lépett be a szobába, ahol kedvesét találta, aki éppen egy vastag, öreg könyvet lapozgatott. Ez volt a nő családi öröksége, amely sok varázslatot tartalmazott. A nő boszorkány volt, és terhes. Terhes egy nem evilági lénytől, aki előtte állt. Egymásra pillantottak, de nem olvastak egymás arcáról, ez egy ki nem mondott szabály volt náluk, így hát beszélni kezdtek.

– Meg fog halni, túl gyenge.

– Csak az egyikük – felelt az asszony. – De tudod jól, hogy nem fogom hagyni meghalni a kicsikénket.

– „Halnia kell, hogy uralkodhasson.” De a holtakat nem lehet visszahozni, ezt mindenkinek tudnia kell – válaszolta szelíden a férfi. – A jóslatok zöme megbízhatatlan.

– De ez az én jóslatom – húzta ki magát az asszony. – Tudom, mit jelent és hogy mit kell megtennem. Taegen és Wesley élni fognak – simított a hasára. A férfi elhallgatott, kezdte ő is elhinni, hogy képes lehet rá szeretett asszonya.

Közelebb lépett a nőhöz, és szájon csókolta. A közhiedelemmel ellentétben nem mindenkit változtathattak át, sőt a legtöbb vámpír született, mivel egy ember átváltoztatása kockázatos volt. Sokszor hallottak olyanról, hogy egy-egy alany megvadult, és a teremtője képtelen volt kezelni a helyzetet.

 

Két tizennyolc éves ifjú rohant az erdőben. Olyan gyorsan futottak, hogy követőik nem érhették utol őket. Előzőleg egymás ellen csatáztak, hogy eldöntsék, ki az erősebb. A csata hangjai messze zengtek, így találtak rá a két ifjúra, akik az ellenség közeledtével eltűntek a helyszínről. Megálltak egy pillanatra, s egymásra néztek. Nem látszottak rajtuk a közel tíz mérföldes futás fáradalmai, ennyi meg sem ártott nekik. Cinkosan összenéztek, s nevetni kezdtek. Tudták, hogy ezért még felelniük kell apjuknál, de nem érdekelte őket.

Az érdekelte őket, ami minden fiatalt. Borsot törni a hőn szeretett szülők orra alá.

Wesley felállt, s körbekémlelt zsákmány, ellenség s a katonák után kutatva. Zöld szemeivel messze ellátott, akárcsak testvére. Sötétszőke haja éppen hogy látszódott. Hosszú, nyurga alakján egy barna nadrágot, fehér inget és egy sötétbarna mellényt viselt. Oldalán egy kard lógott, amivel nemrégiben testvérével csatázott. Meglátott valamit. Egy ellenséget, éppen őket kutatta. Bátyja egy narancsot hámozott éppen, s szitkozódott, amiért a szemébe került a narancs nedvéből.

Wesley-t megmosolyogtatta a látvány. Taegen egy kicsivel alacsonyabb volt tőle, ám izmosabb fivérétől. Barna, csaknem fekete haja hosszabb tincsekben hullt alá, ő nem engedte, hogy apja megfossza hajától. Fekete szemeiben mindig csillogott egy cseppnyi szomorúság, de nem beszélt fájdalmáról, az csakis rá tartozott. Ezt a fájdalmát mosollyal rejtette el a nap huszonnégy órájában. Rajta is hasonló ruházat volt, mint bátyján, azonban nadrágja egy árnyalattal sötétebb volt, míg mellénye koromfekete.

 

– Taegen. Mennünk kell, követnek.

– Menjünk! – Bekapott még egy cikkelyt, s fivérének dobta a maradékot. – Nem akarom, hogy apánk dühös legyen rád. Igyekezzünk! – mosolygott, de testvére már tudta, hogy mit takart a mosoly.

Taegen és Wesley imádták az apjukat, de az apjuk tekintete mindig elködösült, ha Taegenre nézett. Ha megengedte a helyzet, nem beszélt vele, de a vacsorákat közösen töltötték. Wesley-t ezzel ellentétben imádta, mindig tanította, beszélt vele, foglalkozott vele. Wesley sokáig nem fogta fel, miért ő a kivételes, azonban Taegen tudta jól, miért.

 

Már hároméves korától tudta, épp ezért nem futott apja után, hisz azzal csak rontott a helyzeten. Fekete szemei eszébe juttatták, hogy miatta halt meg a szeretett nő. Miatta áldozta fel magát. Taegen mindig irigykedve figyelte a testvérét és apját, azonban sohasem rontott be, hogy vele is foglalkozzon az apja. Pedig annyiszor eltervezte, de soha nem tette meg. Így hát kerülni kezdte fivérét is.

Azonban Wesley sokszor kereste bátyját a kastélyban s a körül, de soha nem találta meg. Az elején még bújócskának fogta fel, de a napok múlásával rá kellett jönnie, hogy nem az. Apjához fordult segítségért, mert ő szerette a bátyját, mindennél jobban. Végtére már könyörgött apjának, hogy segítsen neki, aki végül rászánta magát. Egy hajnali órában kereste fel elsőszülött fiát, amikor még aludt, így esélye sem volt eltűnni. Leteremtette a fekete hajút, amiért magára hagyta a testvérét. Taegen nem sokáig volt fáradt, apja szavai dühöt lobbantottak benne, de engedelmeskedett. Eljátszotta hát a kedves báty szerepét.

Ezek után Taegen és Wesley sokat jártak kint az erdőben. Wesley a maga gyermeteg viselkedésével bátyja idegeire ment. Semmi kedve nem volt a testvérét pátyolgatni. Abban az időben a könyvek jobban lefoglalták, mint a fiú. Egy nap egy szakadékhoz mentek, amit egy folyó s annak vízesései vájtak. A két partot egy vastag mohás farönk kötötte össze. Wesley boldogan pattant fel rá, s sietett át a másik oldalra. Taegen bosszankodva fújtatott egyet, haza akart menni, otthagyni a kölyök gondolkodású öccsét.

A farönkre pillantott, majd le a mélységbe. A szőke gyermek még mindig a fán egyensúlyozva lépdelt át. Taegen fejébe egy sötét gondolat fészkelte magát. Mi lenne, ha… Kezdődött a mondat, de nem volt „ha”. Taegen a farönknek támasztotta a lábát, majd erősen belerúgott, minek következtében a fa átgurult a peremen, vele együtt a rajta egyensúlyozó gyermek is.

Hirtelen Taegen megdermedt. Szemei elkerekedtek, s öccsére pillantott, aki épp beszélt hozzá a túlpartról. A fa még mindig ott volt, s tapodtat sem mozdult. Ő pedig csak most jött rá, hogy öccse halálát kívánta. Pedig szíve mélyén tudta, hogy egyedül saját maga tehet arról, hogy apja utálja. Ha halva születik, akkor talán apja nem utálná. Akkor megsiratta volna a meg nem született fiát, akkor nem kellett volna az édesanyjuknak meghalnia, azért, hogy ő élhessen! Könnyek szöktek a szemébe, s elrohant.

Wesley nem értette, hogy miért rohant el fivére, de a könnyeit látta. Visszamászott a rönkre, s szorgosan lépkedve visszasétált. Azonban megcsúszott, hála a vízesés párájának és a zöld moháknak. Felsikított, de még időben megkapaszkodott az egyik ágban. Félelmében zokogni kezdett, s testvére nevét hajtogatta töretlen.

Azonban Taegen már messze járt. Nagyon-nagyon messze, s zúgott a feje a sok gondolattól. A földre rogyott, s zokogni kezdett.

 

Hirtelen felfigyelt egy sírós hangra, amely az ő nevét kiáltozta.

– Taegen! Taegen! – hajtogatta zokogva Wesley. – Bátyó… – súgta maga elé elfúlóan. – Ments meg, kérlek! Többé nem követlek, nem kérem, hogy legyél velem, csak kérlek… ments meg – hüppögte a végét. Már nagyon csúszott a keze, fogalma sem volt, hanyadszorra küzdötte magát fentebb, de mindig visszacsúszott. Már elhagyta a remény, már nem hitte, hogy bátyja visszajön érte. Kezeiből elszállt minden erő, s kezdte feladni. – Bátyó… nem bírom tovább – suttogta, s az ágat figyelte, ahogy kicsúszik az ujjai közül.

– Wesley! – kapott utána Taegen az utolsó pillanatban. – Bocsáss meg nekem! – mondta könnyekkel a szemében. – Mindjárt felhúzlak! – ígérte. Lehunyta a szemeit, s erőt gyűjtött. Ahogy kinyitotta a szemeit, Wesley még feketébbnek látta őket, s megnyugodott tőlük. Taegen minden erejét beleadva felhúzta testvérét. Wesley rögtön a nyakába ugrott és zokogni kezdett.

– Annyira sajnálom! Soha többé nem kell velem jönnöd, soha többé nem kérem meg apát, hogy erre kényszerítsen, csak bocsáss meg! – könyörgött.

– Én sajnálom, Wesley. Nem kellett volna ezt tennem! – ölelte magához testvérét. Wesley sokáig zokogott még fivére nyakában, az pedig nem tolta el.

– Menjünk haza.

 

Wesley ekanyarintott belőle egy darabot, majd visszadobta testvérének a narancsot, s elindult a kastély felé. Hirtelen egy sivító hangot hallott, s tudta jól, mihez tartozik, ahogy azt is, hogy nem fog tudni félreugrani. Lehunyta a szemét, s várta, hogy testébe fúródjon a nyíl, azonban elmaradt. Taegen elé ugrott, így felfogta a nyilat. Bátyja hangosan felüvöltött, s kettétörte a nyilat. Hátához nyúlt, s kihúzta a nyilat, amely áthatolt a hasfalán. Dühödten meredt a támadóra.

– Taegen! A nyíl – hüledezett Wesley, ahogy meglátta a nyíl fejében lévő véseteket. – Ez halálos ránk!

– Értem te ne aggódj! Már vagy százat belém állítottak – morogta, s kiköpte a vérét. – Ezért nem hoztalak magammal sohasem.

– De…

– Nekem nem árt, neked igen – nézett hátra a válla felett. – Fel – mutatott fel az egyik fára a szemével, majd visszafordult a támadó felé. – Mindjárt itt vagyok.

Mosoly húzódott az ajkaira, s a támadója felé indult meg. A férfi kezében remegni kezdett az íjpuska, s felé tartotta. Újabb nyilat engedett meg, ezúttal a mellkasa felé. A szívre célzott, de elvétette. Újra felhúzta, de későn. Taegen kiütötte a kezéből a fegyvert, s beleharapott. Mohón kortyolta az ismeretlen vérét. Dolga végeztével könnyedén ellökte magától a hullát, s a többi keresésére indult. Gyorsan végzett velük, némelyik szintúgy a táplálékaként végezte, ahogy az első, némelyiknek csak a nyakát törte ki. A száját törölgetve tért vissza testvéréhez, aki hitetlenkedve nézett rá. A nyílnak meg kellett volna ölnie, mégse tette.

– Te se vagy más – sóhajtotta Taegen. Mérhetetlenül csalódott volt, amiért öccse is megrémült tőle. Se nem ember, se nem vámpír. Nem boszorkány, vagy élő, de holt sem. Egy merő rejtélynek gondolták, pedig egyszerű volt a képlet, ha ismerted a tényezőket. Wesley mögé lépett, s kihúzott belőle egy nyilat, mire Taegen felordított. – Normális vagy? – ripakodott rá a szőkeségre.

– Csak kíváncsi voltam rá, hogy fájdalmat érzel-e – vigyorgott.

– Persze, hogy érzek! Testit és lelkit egyaránt, nem vagyok szörnyeteg.

– De, az vagy. – Taegen hátratántorodott, öccse szavai szíven ütötték. – Akárcsak én, vagy az a felszolgálólány a kastélyban, akit kúrogatok – vigyorgott. – Ezen felül a bátyám, akit szeretek és aggódom érte.

– Te csak ne aggódj értem – sóhajtotta Tae. – Engem nem lehet így megölni – sóhajtotta.

– Hogy lehet?

– Élnék, ha tudnám? – kérdezte cinikusan. Megrázta a fejét, majd elindult vissza a kastélyba.

Ahogy elérték a várat, Taegen visszaküldte Wesley-t, míg ő lemosta magáról a vadászok vérét és bűzét, annál a vízesésnél, amibe annak idején öccse majdnem beleesett. Az ő vámpírfajuk egy kicsit más volt. Élhettek a napon, gyorsak voltak, veszélyesek, érzékeik élesebbek, mint az embereké, de ez csak folyamatosan alakult ki náluk. Ilyen idős korban alig hallottak messzebbre egy kilométernél, azonban Taegen más volt. Már akkor, amikor megmentette testvérét, akkor messzebbre hallott. Hallotta az egész völgyet, így hallhatta meg Wesley kiáltását is, így nem esett nehezére hallani apja és egy ismerőse beszélgetését, amit a kertjükben ejtettek meg.

– Taegen veszélyes vizekre merészkedik, és magaddal viszi a fiad. Állítsd le – figyelmeztette a férfi.

– Igen, tudok róla. Ma kívánok beszélni vele ezekről.

– A megfigyelők jelentették, hogy Taegen egyre vadabb. Egyre több embert vadász le, és az étvágya…

– Feneketlen. Nem tudom, hogy az anyja mit képzelt, amikor…

– Ne beszélj így róla! – kiáltott fel Wesley. – A fiad, és a bátyám! Nem beszélhetsz róla úgy, mint egy idegenről!

– Úgy beszélek róla, ahogy akarok! Ő csak egy szörnyeteg, akit anyátok teremtett! – ordított az apjuk. – Te pedig ne merd védeni őt!

– Mert mi lesz? – feleselt vissza.

Egy pofont zsebelt be apjuktól. Wesley dühödten nézett apjára, legszívesebben harcolt volna vele még, de nem tehette meg. Egy vendég jelenlétében nem. Kihúzta magát, s lelépett. Eközben Taegen arcát, kezeit, ingét mosta. Mindig tudta, hogy eljön a pillanat, amikor nem maradhat tovább az öccse érdekében, s eljött. A vízesés mögötti barlangba lépett, összepakolt pár ruhát, a kardját, amit magának kovácsoltatott, s némi pénzt. Tudta, hogy mennie kell. Levelet hagyott öccsének, az egyetlen személynek, aki még tudott a barlangról, s eltűnt a sűrű erdőben.

Wesley késő éjjel kiment a vízeséshez, aggódott testvére miatt. Körbejárta a kis tavat, ami a vízesés aljában volt, de nem talált nyomot. Meggyújtott egy gyertyát, s körbenézett bent a barlangban is. Érezte Taegen illatát, azt is meg tudta állapítani, mikor járt itt utoljára. Körbenézett, azonnal kiszúrta Taegen eltűnt kardját.

– Taegen? – kérdezte a némaságtól, de az nem válaszolt semmiféle nesszel, zajjal, hanggal.

Jobban szemrevételezte a helyet. Taegen ruhái, némi élelem a kamrából is eltűnt. Wesley kezdett kétségbeesni. Taegen itt hagyta őket, de miért? Miért hagyta őt ott? Dühösen vágott az asztalba, mire egy levél hullott a földre. Taegen a levélben elköszönt öccsétől, óvatosságra intette. Jól tudta, hogyha róla van szó, apja nem mondható normálisnak. Már jó ideje nem tekintette másnak elsőszülöttét, csak egy szörnynek. Leírta Wesley-nek, hogy ötven év múlva találkozzanak ott a vízesésnél, még ha maga a patak ki is szárad, akkor is ott fogja várni. Tizennyolcezer-háromszáz nap múlva ott fogja várni, hiszen nekik ötven év nem volt több, mint nekünk, embereknek egy év. Azonban Wesley nem hagyta veszni egyetlen testvérét, a keresésére indult. De bármerre is kereste, nem talált mást, csak egy álnyomot, amelyet Taegen is megemlített levelében, hogy rossz irányba csalja apját, ha esetleg utánaeredne.

A fiú tudta jól, hogy apja nem pusztán szeretetből kereste volna meg. Nem. Apja a feje miatt kereste volna fel, hogy elválassza azt a nyakától. „Egy ilyen szörnyet nem hagyhatott az utcán járkálni.” De tévedtek. Taegen nem élvezetből vagy farkaséheség miatt ölt annyi embert, hanem védelemből. Megannyiszor látta, hogy apját és testvérét megölik, hogy már kívülről tudta, hogy néznek ki a leendő gyilkosok. Bár lehet, hogy akkor még csak gyerekek voltak, de Taegen tett ellene. Volt, amelyiket meg kellett ölnie, másokkal megbarátkoztatta a faját. S a gyilkosok egyszer csak eltűntek álmaiból.

 

Tudta, hogy testvére nem ezt érdemli, de az apja kíméletlenül megölte volna őt. Mióta a klánok zúgolódnak egymással, apja nehezebben viseli el őt. Fájt neki apja gyűlölete, de túl kellett élnie. Anyjának célja volt azzal, hogy megmentette őt. Hinnie kellett, hogy célja volt.

 

 

A boszorkány karjai közé fogta fiait, és mosolyogva nézett rájuk. Wesley élettelien kapálózott felé, zöld szemei csillogtak, s a boszorkány rögtön tudta, hogy nagy nőcsábász lesz a fiúból. Újszülöttekhez képes hosszú haja volt, s szőke. Ezzel ellentétben testvére, Taegen, anyja karjaiban aludt először, s utoljára is. Mindenki tudta, hogy haldoklik, ahogy azt is, hogy tisztességes módszerekkel menthetetlen az apróság. Apja megállt a nő háta mögött, s szomorúan figyelte a fiút.

– Meg fog halni… – Végigsimított Wesley arcán. – Elszívta a bátyja életerejét. Milyen gonosz ez a világ…

– A ti fajotokban nem születhetnek ikertestvérek. Még ha nem is egypetéjűek – mosolyodott el. Hátrahajolt, s egy csókot lehelt szerelme ajkaira. – De Taegennek élnie kell.

– Kedvesem, ez lehetetlen. Hacsak nem fekete mágiát akarsz használni…

– Nem, dehogy! – mosolygott rá aggódó férjére. – Soha nem nyúlok azokhoz. Nem elég, hogy maga a varázsló elszenvedi a büntetését, még az is megszenvedi, akit elvarázsolnak. – A nő átadta Wesley-t a férfinek, és megkérte, hogy fektesse le a kicsit.

Amint magára maradt a szobában, elmondta a varázsszavakat, amik kinyitották azt a szobát, amelyben minden varázsitalt s könyvet tartott. Letette a bölcsőbe a kicsit, mire az kinyitotta jégkék szemeit. Anyja elmosolyodott, s csókot lehelt a kicsi homlokára. Rettenetesen hasonlított az apjára, s a nő tudta, hogy később le sem fogja tudni tagadni a férfit, habár a férfi gyűlölni fogja a picit.

– Kívánom, hogy kibírj minden sérelmet, hogy ne add fel. Mindig veled leszek. Amikor álmodsz, és akkor is, mikor éberen járkálsz. Védeni foglak, és szeretni, bár te nem fogsz látni – mondta a jégkék szemekbe. Megnézte a pici pulzusát. Bár lassú volt, de még erőteljes.

Újra kimondta a varázsszavakat, s az ajtó bezáródott. Fizikai erővel képtelenség volt kinyitni az ajtót, épp ezért nem akadályozhatta meg a szeretett férfi, hogy megmentse a fiút. Krétával a földre rajzolta az élet jelét, köré a négy elemét, fentre a fényét, lentre a sötétségét. E köré egy kört rajzolt. Egy lépéssel távolabbra felrajzolta ugyanezt a halál jelével, s felcserélte a fényt és a sötétséget. A halál jelére tette a picit, míg ő az élet jelére állt. Varázsigét kezdett el mormolni, mire a jelek fényleni kezdtek. A kicsi a fénybe nyúlt, mire az keringeni kezdett az ujjai közt. Tetszett neki, így mosolyogva kezdett kapálózni a kezével. A fény pedig az ujjai közt játszott. Anyja mosolyogva nézte a picit. Örökmozgó, aki nem bír megülni egy helyben, ilyenné fog válni – gondolta magában a nő.

Megacélozta magát, s a mágiát, mire a fény eltűnt a fiú ujjai közül. Ajkai lefelé görbültek, s sírni kezdett volna, de anyja megakadályozta, új játékot adott neki. Egy fénylényt, ami körülötte repdesett. Régi szavakat kezdett el mormolni, s hamarosan a fény mozogni kezdett körülöttük, s fokozatosan más színt vett fel. Zöldből kékké változott, méghozzá jégkékké. A boszorkány riadtan nézett körbe, amikor meglátta, hogy fia változtatott a varázslaton. Leengedte a kezeit, s döbbenten figyelte a fiát.

– Erről nem volt szó! – sóhajtotta. Lenézett az alatta lévő körre, s elmosolyodott. Fiához lépett, és felvette a karjai közé. – Így még tölthetek veletek egy pár napot – mosolyodott el, mikor megsúgták neki, merre terelte a varázslatot a fiú.

S ekkor megértette a jóslat mibenlétét. A földre rajzolt jelekre pillantott. A földben az élet és a halál jele felcserélődött, viszont a fény és a sötétség jelek megmaradtak az eredetiek. A varázslat lényege az lett volna, hogy a jelek teljes egészükben felcserélődnek, így a szerepük felcserélődött volna. A boszorkányból vámpír lett volna, míg a vámpírból varázsló. De a fiúban anélkül is megvolt a varázslathoz való erő. Azzal, hogy ilyen irányba terelte a varázslatot, időt adott magának a családnak, hogy együtt töltsenek egy kis időt, mivel a fény kevésbé megterhelő a szervezetre, mint a sötétség.

A boszorkány titokban tartotta az ügyet, azonban egy idő után rohamosan romlani kezdett az állapota, s a férje rájött, hogy mit tett. Könyörgött, hogy csinálja vissza, de a nő nem mozdult. Nem volt hajlandó feláldozni a fiát, helyette inkább magát adta a halálnak, hogy fia élhessen. Ezek után a férfi nem bírt ránézni a fiúra, de szerelme kérésére felnevelte.

 

 

Taegen sok országot megjárt, sok csatát látott már, mind az emberek, mind a vámpírok részéről. Az emberek háborúi szórakoztatóak voltak, hiszen szabadon garázdálkodhatott, s kedve szerint vadászhatott. Emellett sok volt az asszony, akin kiélhette vágyait. S bár vágyait kiélte, szerelmet nem talált. Volt egy nő, aki iránt hasonlóan érzett, de az sem volt igazán az az érzelem, amire vágyott. Az ötven éve tett ígéretet már régen elfelejtette.

– Taegen! – kiáltotta valaki a nevét. Felugrott a fa ágára, s onnan figyelte tovább az embereket.

– Ez fájt volna, kedves öcsém – nézett vissza a válla felett. – Mit keresel itt?

– Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt. – Közelebb sétált testvéréhez, s felvette a tőrt. – Elfelejtetted a találkozónkat.

– Mi tagadás. Eszembe sem jutott a mai napig. Mi ez a gúnya rajtad?

– Ezredes vagyok a hadseregben. Távozásod után apánk beállított katonának.

– Hadd ne sajnáljalak, öcsi. Engem be sem vettek anno – nevetett fel. – Csak egy korcs vagyok… – sóhajtotta szomorúan, s a tömeget figyelte.

– Nem vagy korcs. A bátyám vagy. – Erre Taegennek nevetnie kellett. – Mi olyan nevetséges ezen? – förmedt rá fivére.

– Ne nevezz így. Érdemtelen vagyok rá, csak egy szörnyszülött, akinek már régen halnia kellett volna. De képtelen vagyok rá.

– Sajnálom, hogy ezt mondom, de te sem vagy halhatatlan, testvér – nézett fel a faágon ülő testvérére. – Látom, jócskán megerősödtél.

– Már mindenhol ért a kard pengéje, még a saját kezem által is, de nem tudok meghalni. Méreg sem fog rajtam, csak egy kiadós gyomorfájást okoz. Engem nem öl meg semmi.

– Öngyilkos voltál? – kiáltott fel. – Hát ennyire se tiszteled anyánk áldozatát? Miattad áldozta fel az életét. Életet adott neked a halál helyett!

– Életet? – dörrent fel. Hangja olyan volt, mint az ég morajlása. Az emberek fel is néztek az égre, de sehol nem láthattak esőfelhőt, csak néhány gomolyfelhő kergetőzött az égen. – Ez neked élet? Ez? Apánk gyűlöl, anyánk meghalt, a fivéremre meg halálosan féltékeny voltam. Ez élet volt szerinted? Lószart se tudsz, Wesley! Téged apánk szeretetben nevelt fel, a felszolgálók is szerettek téged, fiatalúrnak szólítottak, míg engem kizárólag a nevemen. – Mindezt tíz centiről olvasta Wesley képébe. – S neked mindig ott voltam én, amikor más nem ért rá. – Visszavett hangjából, s szavaiból csavarni lehetett a bánatot. – Életem legrosszabb tizennyolc éve volt, amit abban a kastélyban éltem át. De utána sem lett jobb… Két vigaszom volt abban a nyavalyás épületben: te és… – Megakadt. Ez az ő kis titka volt már születésétől fogva. Soha senkinek nem árulta el, s nem is szándékozott. Nyelt egyet, s elfordult. – És volt még egy másik is.

– Mi volt az? – kérdezte Wesley. Soha nem tudott erről. Nem tudta, hogy fivére mennyire irigykedik az ő életére, hogy mit kapott az apjától a másik, hogy milyenek voltak vele a felszolgálók. Most döbbent rá, hogy mennyire nem ismeri a fivérét.

– Az az én titkom.

Wesley végignézett testvérén, s most látta csak meg, hogy mennyire megtört a tartása. A mindig büszke bátyja már nem volt büszke. Egy pillanat alatt oldotta le magáról az övét, amin a kardja, s tőrei voltak. A palástot is levette magáról, s leterítette vele a fegyvereit. Nem érezte helyesnek, hogy „ezredesként” ölelje át. Bátyja mögé lépett, és átölelte.

– Sajnálom. Fogalmam sem volt róla – ismerte be. – Nem tudom, mivel tudnálak kiengesztelni.

– Engem nem kell kiengesztelni, öcsi – sóhajtotta Taegen, s megfogta testvére kezét. – Már régen nem érdekel az ilyesmi. – Kissé beledőlt öccse ölelésébe, de nem teljesen, mert tudta, hogy öccse valószínűleg nem bírná el a súlyát. A szőke elnyomott egy kuncogást. Még egy ideig szótlanul figyelték a várost.

Wesley eltette a kardját, ahogy Taegen is, majd betértek az egyik fogadóba iszogatni. Wesley elmesélte a kiképzését, a társairól, a csatákról. Taegen büszkén hallgatta, ahogy az öccse mesélte a csatáit. Örült, hogy legalább neki sikerült jó életet élnie. Az idősebb nem nagyon akart beszélni. Végül elmesélte, hogy már felfedezte szinte az összes helyet a földön. Sok fajtárssal ismerkedett meg, sokakkal harcolt, még többel kötött barátságot. Amikor Wesley rákérdezett, hogy a csatákban ki győzött, Taegen csak elmosolyodott, s csak annyit kérdezett: a hamis vereségeket bele kell számolnom? Wesley csak megrázta a fejét, mire Taegen rávágta, hogy összesen tízen győzték le. Wesley azt hitte, hogy csak nagyzol fivére, de nem így volt.

Wesley ki akarta hívni, de az idősebb csak legyintett. Ismerte magát, hagyta volna, hogy legyőzze. Nem akart ártani az öccsének, és az anyjuk sem örült volna, ha egymásnak esnek, még ha nem is véresen komolyan. Hajnalig italoztak, beszélgettek, később, mikor már jobbnak látták, ha pihennek egy keveset, lefeküdtek. Egyikük sem pihent az elmúlt időkben, hiszen mindkettejüket üldözték.

A vámpírok világában nem ment minden rendben, sőt. Hatalmi harcokat vívtak a fejesek, s mindenkit berendeltek harcolni. Viszont Wesley nem tudott dönteni, hogy a vezetője vagy az apja mellé álljon, így inkább egyikhez sem állt be. Taegen pedig… kerülte a harcokat. Ha megtudják, hogy nem lehet megölni, fegyverként használják fel, azt pedig nem akarta.

 

Taegen az eget figyelte, s azon tűnődött, hova tovább. Fél éve már, hogy találkoztak Wesley-vel, s azóta együtt utaznak. A ma éjjelt azonban külön töltötték. Wesley talált magának egy készséges fehérnépet, aki valószínűleg a vérszomját is enyhíti majd. Taegen csak mosolygott a fiatalabbon, ő már régen megtanulta uralni a vérszomját, hiszen az útja során nem mindig akadt olyan, akiből tudott volna inni. Varázslattal megtanulta elaltatni az éhségét, hiszen anyja ajándéka nemcsak az élete volt, hanem a varázsereje is. Hatalmas ereje volt, de valamiért pusztító varázsigéket nem tudott használni, és amikor használta az erejét, egy időre eltűnt a fizikai ereje és mindaz, ami vámpírrá tesz egy vámpírt.

Egy hullócsillag szelte át az eget, mire Taegen felült. Vele szemben egy szőke kisfiú állt,s nagy szemekkel figyelte. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta.

– Mit szeretnél, fiú?

– Nem fázol, bácsi?

– Nem, és te? – nézett végig a fiú ruháin. Rongyosak és szakadtak voltak. Megrázta a fejét a kicsi, s ebben a pillanatban a gyomra is megkordult, mire Taegen elmosolyodott. – Éhes vagy – állapította meg. A fiú szégyenlősen lehajtotta a fejét és bólintott. – Gyere – intette magához a fiút. Mivel lusta volt felállni, így csak hátravetődött a táskájáért, s közelebb húzta magához. Kivett belőle egy kissé száraz zsemlét és némi szárított húst. – Tessék.

– K-köszönöm! – mondta kitörő örömmel a fiú, s elvette a zsemlét. Taegen a fiú keze után nyúlt, s a szárított húst is neki adta. – Azt nem fogadhatom el! – ellenkezett.

– Látom, anyád nem tanított jó modorra. Ha valamit adnak, azt fogadd el. – Leültette maga mellé a fiút, aki hálásan pillantott rá, s falatozni kezdett.

– Anyám nem ér rám… – kezdett bele a fiú. – Naphosszat más férfiakkal hál, én pedig csak egy félresikerült éjszaka eredménye vagyok… mindig ezt mondogatja nekem. Csak nyűg vagyok – mondta szomorúan a fiú. Taegen a fiú fejére tette a kezét.

– Nincs igazad. Egy gyerek nem lehet nyűg, csak a szülő felelőtlen, értetted?

– De akkor… miért bántanak a felnőttek?

– Na, erre én sem tudom a választ, csak azt, hogy egy nagy dolgokra hivatott fiú ül itt mellettem – mosolygott rá a fiúra. De a következő pillanatban meg is bánta.

– Bácsi! Te vámpír vagy? – kérdezte a fiú, mintha teljesen természetes lenne.

– Tessék? – kérdezte döbbenten.

– Sokan megfordulnak ám itt! – újságolta a fiú. Elmondta, hogy a környéken sok falut kiirtottak, s csak ez az egy maradt meg, mert a falu nagyjai egyezséget kötöttek, hogy a falu kiszolgálja a vámpírokat, míg ők megvédik a falut. – Te is a falut véded? – kérdezte a fiú. Taegen nyelt egyet.

– Átutazóban vagyok csak… – lehelte. A fenébe, Wesley! – dohogta magában. Körbenézett, hogy vannak-e a közelében más vámpírok, szerencsére csak egyet talált, de az nem őt figyelte. Hirtelen valami nagyon finom illat csapta meg az orrát. Ismerte ezt az illatot, az az illat nyugtatóan hatott a vámpírokra, olyan szinten, hogy elaludtak tőle.

– Valami baj van, uram? – nézett rá a szőke kisfiú. – Esetleg… éhes az úr? Kiszolgáljam az ételért cserébe? – kérdezte elpirulva.

– Csábító ajánlat kölyök, de nem rontalak meg – mosolygott rá. – Viszont segítened kell. Meg kell találnom a fivérem, és kivinned.

A fiú bólintott. Szerencsére Wesley említette a hely nevét, ahova megy, így hamar megtalálták, de ekkorra már kissé elkábult a fiatalabb testvér. Taegen a fiú kezébe nyomott egy kis üvegcsét, majd meghagyta a fiúnak, hogy vigye ki Wesley-t, majd ahogy a falu szélére érnek, nyomja az orra alá az üvegcsét, attól felkel. A fiú bólintott, majd maga után húzva kivezette Wesley-t a faluból. Taegen a tetőkre mászott, s onnan figyelte a gyanús alakokat.

Leugrott egy kis sikátorba, s onnan figyelt egy gyanús alakot. Hangos kürtszó hallatszott, mire felkapta a fejét, míg az idegen a tőreit, s egy lakoshoz lépve átmetszette a torkát. Taegennek sem kellett több, előlépett a rejtekéből, s megtámadta a fickót. Többen támadtak rá, de ő az összeset levakarta magáról, s megölte. Szemei lehetetlenül feketévé váltak a vérszomjtól, de nem állhatott le enni a csata közepén. Talán mégis el kellett volna fogadnia a fiú ajánlatát, ha csak annyira, hogy csökkentse a szomját. Taegen megrázta a fejét, s kiverte a fejéből a gondolatot. Nem! Jól döntött, ki fogja bírni.

Nem sokkal később már az egész banda rá vadászott, pedig szitkozódott, amiért Wesley még nem ébredt fel. A falu főterére ért, s körbevették. Kiköpött egy adag vért, majd letörölte a száját. Nem tudták megölni, de gyűlölte, ha átdöfnek rajta egy kardot, vagy hasonló módon meg akarták ölni. Hirtelen fentről becsapódott valami, pontosabban valaki.

– Bocs, tesó – szólalt meg Wesley, miközben felállt. Orra és szája előtt egy kendő volt, hogy ne érezze az illatot. – Tudod, hogy nehezen ébredek.

– Elnézem. Még nem döftek át rajtam egy kardot, szóval megúsztad a büntetést – vigyorgott Taegen. – Fel tudod őket tartani, míg én eltüntetem a városból ezt a fránya illatfelhőt? – kérdezte Taegen.

– Bízd ide. Simán lenyomom őket!

– Ja, mivel a kétharmadát már kinyírtam – veregette hátba az öccsét. Színpadiasan meghajolt, majd eltűnt a tér közepéről, s egy ház tetején jelent meg. Egy varázsigét kezdett mormolni, mire nagy szél keletkezett, s nyomtalanul eltüntette az illatot.

Mélyen beleszippantott a szélbe, ami kifújta az illatot a falu utcái közül. Védőpajzsot emelt maga köré, s várta, hogy testvére s fajtársai elintézzék a piszkos munkát. Ahogy elcsendesültek az utcák az ellenségtől, örömteli kiáltások hangoztak fel. Taegen tudta, hogy nyertek, s érezte, hogy testvére is épségben van. Nem sokkal később megjelent a szőkeség is.

– Na, mi van? Nem tudsz lejönni? – vigyorgott.

– Fején találtad a szöget! – nevetett. Wesley nagyokat pislogott rá. – Komolyan. – Wesley felugrott hozzá és leült mellé. Beleszimatolt a levegőbe.

– Mint egy átváltozófélben lévő varázsló, olyan az illatod – állapította meg. – Várjunk! Mi a fene?

– Anyánk ajándéka. Képes vagyok varázslatokra, de csak védelemre használhatom őket, egyébként nem működnek. Viszont ilyenkor egy ideig olyan vagyok, mint egy ember. Talán ilyenkor tudnának megölni – mosolyodott el.

– Ha ezt apánk tudná!

– Tudja – szólalt meg egy ismerős hang. Taegen rémülten pattant fel, s fordult szembe apjával.

– Apám! – kiáltott fel Wesley. Taegen hallgatott, mint a sír. Apjuk egy lépést tett feléjük, de Taegen nem várt tovább. Lehunyta a szemét, és eltűnt. – Taegen! – kapott testvére után, de már késő volt. – Miért kellett elüldöznöd?! – fordult szembe apjával. Talán még életében nem fordult vele szembe. Apján az övéhez hasonló felszerelés volt, de annál is díszesebb. Tábornok lett, mióta nem találkoztak.

– Annak a korcsnak vesznie kell.

– A fiad! – üvöltötte Wesley. – A fiad, és nem nevezheted egy korcsnak! – Hangtalan szempárbajt vívtak, csak a szél mozdult körülöttük. Wesley az ajkaiba harapott, s kihúzta magát. – Hát legyen! Ha nem fogadod el őt is fiadként, akkor nincs egyetlen fiad sem!

– Ha ezt akarod – súgta szemrebbenés nélkül.

Kihúzta a kardját, s Wesleynek támadt. Wesley elugrott feldühödött apja elől, s meglátta a szemében azt a tömény undort, amit fivére iránt érzett. A szél erősödni kezdett, pillanatok alatt szélvihar kerekedett belőle, ami megpróbálta visszatartani a feldühödött apát. A szél átsüvített a lombokon, s egy női sikolyhoz hasonló hangot hallatott.

 

Taegen bár nem volt ott, látta, hogy mi történt, ahogy hallotta a sikolyt is. A kétségbeesett könyörgést, amit anyja suttogott apja fülébe. Egyetlen módon vethetett véget ennek, s most nem volt ott az anyja, hogy megfékezze. Tudta, hogy őrültség, egyenesen a halálos ítélete, de tudta, hogyha nem teszi meg… az öccse meghal. Azt pedig nem engedhette. Lehunyta a szemét, és visszatért a csata helyszínére, ami immáron egy hatalmas szántón volt. Wesley és az apja, aki épp kifújta magát. Apja gyilkos szemekkel méregette a szőke fiút, aki olyan büszkén állt előtte pár méterrel, ahogy Taegen is állt egykoron ellenségei előtt. „Nem győzhetsz le”, ez az érzés járta körbe minden egyes alkalommal, s hiába szenvedett el vereséget, nem győzték le. A hite megmaradt, ahogy az elvei is. A fontos dolgokban nem tudták legyőzni őt.

Apja rátámadt Wesley-re, de ő lehunyta a szemét, s eltűnt. Érezte, ahogy a penge áthatol a húsán, s apja mérhetetlen ereje s dühe megtorpan. Kétkedve nézett fel, Taegen tudta, hogy miért lett olyan kétségbeesett. Azt hitte, hogy Wesley-t találta be a támadás. Szíve mélyén nem akarta megsebesíteni a fiát, de a szégyen, hogy a fia vonja ki magát a családból… feldühítette. Anyjuk a szél hangján felsikított.

– Taegen! – kiáltotta Wesley.

– Most már… engedd el… a haragod… apám – nyögte ki nehezen a szavakat. – Már végeztél… a korcsoddal. – Megfogta a kardot, s még mélyebben a testébe ékelte. Hang nélkül, az ajkait marcangolva, könnyektől ázott szemmel. Lehunyta őket, s mikor újra kinyitotta, látta anyja szellemét apja mellett állva. Mosoly szökött az arcára. – Csak nem gondoltad, hogy hagyni fogom?

– Ennek nem így kellett volna lennie! – kiáltotta valami furcsa, eltorzított hangon édesanyja.

– Kedvesem? – szólalt meg apjuk döbbenten, s keresni kezdte a hang tulajdonosát.

– Taegen! – rohant hozzá Wesley, s lefektette. – Mit csináljak? Biztosan tudod! Mondd már!

– Mondtam már, öcsi. Nem volt még halál közeli élményem, így nem tudhatom – mosolygott fel rá.

– A véred! – szólalt fel anyjuk, s szelleme a fiúk mellé térdelt. – Egy a véretek! Talán hamarabb feléled tőle a sajátja, és meggyógyul!

– A-anyám? – kérdezte meghökkenve Wesley. Eddig észre sem vette. A szellemalak elmosolyodott, s bólintott, majd sürgetni kezdte. Wesley nyelt egyet, majd felsebezte a csuklóját. Testvére szájához emelte, s a szájába jutatta a vérét. Ahogy Taegen megérezte a vér ízét a szájában, felpattant, s messzire ugrott. – Bátyám! – kiáltott fel Wesley, s testvérét figyelte.

Taegen zihálva bámult vissza rá, s érezte, hogy a vadabbik énje kezd felülkerekedni rajta. Az énje, amelyik a vámpírvért kívánta… Egy újabb átok a többi mellé. Befogta az orrát, s egy mély levegőt vett. Wesley szemébe nézett.

– Három napig… ne gyere a közelembe! – zihálta, majd a következő pillanatban eltűnt a bokrok közt.

Wesley megrökönyödve bámult fivére után, majd apjára pillantott, aki megtörten bámult előre. Előtte megboldogult felesége szelleme lebegett. Az asszony közelebb libbent hozzá, s egy csókot nyomott az ajkaira.

– Szerelmem! Tristán! Ne üldözd a fiad, addig én sem tudok nyugalomra lelni – kérte szelíd hangon. Nagyon halkan beszélt, még az ő hallásuknak is alig volt hallható. – Ő egy igazán jó fiú, rád hasonlít. – Wesleyhez fordult, s megsimogatta a fejét. – Hallgass rá, téged véd, ahogy mindig is. Gyönyörű fiaim vannak – súgta halkan. – Vigyázzatok magatokra – súgta utolsó erejével, s elpárolgott az éterbe.

 

Három nappal később Wesley, Taegen nyomába eredt. Hamar rá is talált egy barlangnál. Láthatóan ott telepedett le, s nem akarta elrejteni magát. Kissé sápadt és viselt volt az arckifejezése. Leült a fekete hajú mellé, s egy kulacsot nyújtott át neki.

– Egy önkéntes embertől, gondolom, szükséged van rá – nyújtotta át mosolyogva. Taegen megrázta a fejét.

– Évszázadok óta csakis friss vért fogad el a szervezetem. Ritkán eszek, épp ezért alakult így. Egyelőre az önuralmamon csiszolgatok, utána majd eszek.

– Öltél már vérszomjból.

– Igen. De csakis vámpírt. Egy éjszakai szerető volt, azt mondta, hogy soha nem érzett élvezetet nyújt, ha egy másik vámpírból táplálkozok. Igaza volt, viszont egyúttal olyankor feléled bennem a vérszomj is, amit képtelen vagyok elnyomni.

– Értem…– sóhajtotta a fiatalabb. – Apánk… nehezen, de… a fiának nevezett. A király előtt. Ugye tudod, hogy mit jelent ez? – Taegen megrázta a fejét. Tudta, hogy mit jelentett, de azt is tudta, hogy apja csakis addig gondolja így, amíg nem kerül a szeme elé, és amíg olyan dolgokat tesz, amire büszke lehet. – Hazajöhetsz!

– Nem lehet, Wes. Már ismerem őt. – Felállt. – Menj vissza apánkhoz, mondd meg neki, hogy mindig a fia maradok, de nem kerülhetek a szeme elé, és hogy igyekszem a kedvére tenni. Neked is ideje visszamenned a seregbe. Háború közeleg – levegőbe szippantott. – Egy háború, ami mindent megváltoztat.

– Miről beszélsz, Tae? – kérdezte meglepődve Wesley. Honnan tudott róla Taegen, hogy forr a lábuk alatt a talaj?

– Csak vigyázz magadra, rendben?

 

Néhány hónap múlva kitört a háború a király és egy nagyobb csapat közt. A harcok véresek voltak, sokak vesztették életüket. A legyengült katonák falvakat irtottak ki csak azért, hogy oltsák vérszomjukat. Taegen pedig végignézte. Végig kellett néznie, bár a szíve szakadt meg benne. Nem szegülhetett ellen a sornak. Izmai megfeszültek, ahogy megérezte a vérszagot, de nem az éhség miatt. Hanem a visszafojtott sírástól. Hallotta a sikolyokat, a kétségbeesett könyörgést, a gyermekek sírását. Gyűlölte magát, amiért nem léphetett közbe. Minden egyes alkalommal, amikor a csapatok lerohantak egy falut, körbement rajta, mindenkit a házába vitt, majd felgyújtotta az egész falut. Valakinek el kellett tüntetnie a nyomaikat.

Az egyik faluban azonban a szekrényben talált egy megszeppent kisfiút, aki hatalmas kék szemeivel nézett fel rá. Ahogy meglátta Taegen fogait, sikítva-zokogva bújt még mélyebben a szekrénybe. Taegen komor tekintettel figyelte a fiút, majd gyengéden simogatni kezdte a hátát. Talán egy óra is eltelt, mire a fiúban tudatosult, hogy ha meg akarta volna ölni, már megtette volna, s abbahagyta a sírást. A férfi felé fordult, mire Taegen széttárta a karját, s óvón átölelte a fiút.

Ráterítette a fiú egyik kabátját, s összeszedett pár ruhát neki. Elhatározta, hogy a közeli városba viszi a fiút, ahol árvaházba adja. Minden ártó emléket kitörölt a fiú emlékezetéből, így a fiú nem emlékezett arra, amit látott, sem Taegenre, csak tudta, hogy mi történt a szüleivel. Taegen odaadta neki a nyakláncát, hogy ez által megerősítse az emlékeire tett béklyót.

 

Aztán a háború lezajlott, s a király nyert. De milyen áron? – kérdezte magában Taegen. Az áldozatok száma túl nagy volt, a király beleőrült a harcokba, mindenkiben ellenséget látott. Még az apjukat is, a legfőbb bizalmasát is a börtönbe záratta. Legújabb hobbiként pedig viadalokat szervezett. Taegen egy ilyen plakát láttán határozta el, hogy itt az idő letaszítani a trónról a királyt. „Halnia kell, hogy uralkodhasson” – jutott eszébe újra a jövendölés. De ő ezt nem akarta. Csak élni akart végre: kötelezettségek és a sors köteléke nélkül. Szeretni valakit szerelemmel, aztán akár egy ember lehunyni a szemeit, s elaludni örökre. Nem volt más kívánsága.

Vett egy mély levegőt, s kilépett a bajnokok arénájába. A király az utolsó kívánság jogán (avagy ha nyer és belép az őt védő testőrgárdába, akkor az első) megkérdezte tőle, mit szeretne. Taegen elmosolyodott.

– Királyuram – kezdett bele tisztelettudóan. – Hozasd fel a várbörtönből volt legfőbb bizalmasod s fiát, Wesley-t. Lenne egy üzenetem számukra, s egy kis műsorom – mutatott az arénára. – Ha megteszed, királyuram, leveszem a maszkom. – Taegen egy aranyszínű, farkasra emlékeztető maszkot viselt mindeddig. A király felnevetett, s intett a szolgáknak, akik azonnal felhozták az említett személyeket a várbörtönből.

– Ifjú harcos, itt vannak hát a kívánt személyek – mutatott Wesley-ékre. – S ha megnyered a párbajt, tiéd az életük. Ezek a mocskos gazemberek elárultak engem.

– „Halnia kell, hogy uralkodhasson” – ismételte apja újra. – El fog jönni az, akiről a jóslat szól, s meg fogsz halni! – Állapotát meghazudtolóan ejtette ki a szavakat. Alig állt a lábán, mocskos és büdös volt, de Taegen csak büszkeséget érzett iránta. Elmosolyodott, ami mindenkinek feltűnt.

– Ne! – nyögte Wesley. Ő ismerte azt a mosolyt, érezte a vérében, hogy Taegen az. – NE! – rángatta meg a láncait.

– Wes. Emlékszel, hogy mi történt akkor, amikor megitattál a véreddel? – kérdezte Taegen, és levette a maszkot. Messzire dobta azt, s egyenesen a király szemébe nézett. – Megvadultam. Most is hasonlót fogok tenni, nézzétek el nekem.

– Tae! Ne! Menekülj, ez csapda! – rángatta a láncait a fiatalabb. Őt nem viselte meg annyira a rabság, mint apját. Taegen csak tátogott egy „tudom”-ot, majd támadásba lendült. Egyetlen mozdulattal megölte ellenfelét, majd kitörte az érkező őrök nyakát. Közben a király menekülőre fogta, azonban nem számolt Taegen gyorsaságával.

Az idősebb testvér rámosolygott a férfire, mire az fejvesztve menekülni kezdett. Ekkor rontott be a testőrség, s Taegennek választania kellett: megöli a királyt, vagy… A „vagy”-ot választotta. Apjához ugrott, s széttörte a bilincsét. A platina még a vámpírokon is kifogott, de ő úgy morzsolta apró darabokra, mintha száraz kenyér lett volna. Wesley-hez ugrott, s az övével is hasonlóképen végzett. A kezébe nyomott egy üvegcsét.

– Idd meg, segít gyógyulni. Nem vér, azzal nem tudok szolgálni. – Felkapta West, majd visszaugrott apjához. Fejet hajtott előtte. – Apám. Megszöktetném, ha engedi. – Közben neki is átnyújtott egy üvegcsét.

– Ostoba fiú! – morogta. – Tűnjünk innen.

Apja azt várta, hogy Taegen felkapja, és elvigye, azonban Taegen előhúzott egy papírt, a földre dobta, elmormolt pár varázsszót, mire a papír lángra lobbant, s ők eltűntek mindenki szeme elől. Egy nagyon-nagyon messzi tájra érkeztek. S ahogy megérkeztek, Taegen arca megrándult, s a földre rogyott, elengedve testvére és apja vállát. Mielőtt cifra káromkodás hagyta volna el az ajkait, rájuk harapott. Valamelyik baromállat az utolsó pillanatban hozzávágott egy dárdát, az pedig a hátába fúródott.

– Taegen! – nyögte Wesley, és letérdelt hozzá, azonban hamar rájött, hogy nem volt túl jó ötlet.

– Fiam! – kontrázott rá apja is, s hasonlómód Wesley-hez, leguggolt fiához. Taegen a fejét fogta, és kínosan felnevetett.

– Ez egy kínos beszélgetés lesz! – nyugtázta nevetve.

 

– Basszátok meg! – káromkodott Taegen. Szisszenve vette el a nyakáról a gézdarabot, majd visszaillesztette. Morcosan ült le egy fotelba, amin Wesley jót szórakozott, ellentétben apjukkal. Már mindketten vettek egy jó meleg fürdőt, és… a vacsora is megvolt. – Azért az én vérkészletem sem végtelen, hiába vagyok vámpír! Tudjátok, mennyire kiéheztetik a harcosokat? Egyszer, ha adtak vért. – Újból elvette a gézlapot, reménykedve, hogy végre elállt a vérzés. – Apám, igazán visszafoghatta volna magát! – morogta.

– Na, ne morogj – nevetett Wesley, és engesztelésképpen megölelte a morgó zsákot. – Nem volt direkt, tudod jól. Nekünk még annyit sem adtak.

– Így igaz. – Apja megköszörülte a torkát. – Nem vagyok hozzászokva, hogy éheztessem a szervezetem.

– Valld be, hogy azért egy kicsit vicces a helyzet.

– Inkább kínos! – nyögte Taegen. Apjuk magában elkönyvelte, hogy igaza volt kedvesének, miszerint Taegen hozzá hasonlított. Ő is így vélekedett a helyzetről, míg biztosra vette a kedvese, pont úgy reagálna rá, mint Wesley. – Ha megittátok volna, amit adtam, mennyivel jobban jártunk volna – dörögte rosszkedvűen.

– Mindenesetre – szólalt meg a férfi komolyan, s Taegenre nézett. – Köszönöm, hogy kihoztál minket, fiam. – Tekintetébe hála és büszkeség költözött, hiszen Taegen választhatta volna, hogy könnyűszerrel megöli a királyt, de ő mégis őket választotta. Taegen megköszörülte a torkát, s elfordította a tekintetét.

– Szívesen. – Halvány pír jelent meg az arcán, amit Wesley nem hagyhatott szó nélkül, s rögtön piszkálni kezdte miatta.

Taegen abban a pillanatban gondolkodott el azon, hogy kivágja fivérét az ablakon, de a sérülései miatt, és mert pillanatnyilag nem volt meg hozzá az ereje, elvetette az ötletet. Még mindig „ember” volt, így a sebei sem gyógyultak, ami roppantmód zavarta. Érezte, hogy lassan fog visszaváltozni.

– Remélem, nem haragudtok meg, de most nem foglak körbeugrálni titeket. A fagyasztóban találtok vért, ha esetleg még szükségetek lenne rá.

Mindketten biccentettek, de ahelyett, hogy oda mentek volna, ők is leültek.

– Kié ez a hely? – kérdezte Wesley.

– Az enyém. De hivatalosan valami grófé. Azt akarta, hogy vámpírrá változtassam, de nem tettem meg. Ő is csak egy vérszomjas szörnyeteg lett volna – morogta. – Amúgy sem akartam páromnak, és nem is tudtam volna átváltoztatni.

– Taegen. Ugye… tudod, hogy már tudom, hogy nem vagy az? – kérdezte az apja, kissé bűnbánóan. Persze ezt nagyon jól rejtegette, de Taegen mégis észrevette azt az aprócska változást a hangjában. A fiú elmosolyodott.

– Köszönöm, apám. Igyekszem nem elveszíteni a bizalmad.

 

 

Egy hónappal miután megérkeztek Taegen házába, mindhárman a hátsó kertben álltak. A két testvér az apjuk ellen. Az apjuk arcán elégedett mosoly terült el, amit sehogy sem tudott letörölni, viszont a két fiú még mindig nem tudott győzni ellene, pedig már három hete mindennap küzdöttek. Főleg Taegenre volt büszke, hiszen tudta, hogy nem kapott kiképzést, mégis olyan könnyen táncolt el a kard pengéje elől, mint egy profi a profik közül.

Taegen hirtelen mozdult. Megunta a játszadozást és apja elégedett arckifejezését. A következő pillanatban apja torkához szorította a pengét. Az pedig meghökkenve nézte a fémet, ami kiolthatná az életét. Erre nem számított.

– Tudok én győzni is, ha akarok – mosolygott Taegen. – Egy makacs, de erős egyén elől menekültem életem nagy részében. – Egy mozdulattal megfordította a kardját, s a pengéjét fogva átnyújtotta apjának. – Bár megölni sohasem szándékoztam.

– Azt hiszem, ennek nagyon is örülhet az a személy. – Elvette a kardot, s meglepődve vette észre, hogy meglehetősen nehéz. – Miért használsz ilyen nehéz kardot? – nézett fiára.

– Varázslat ül rajta. Egyébként nem nehezebb egy átlagos kardnál. A véremhez kapcsoltam, így ha valaki ismeretlen fel akarná emelni, képtelen lenne rá. Egyszer a kardommal sebeztek meg – magyarázta Taegen. – Nem akartam, hogy még egyszer megtörténhessen.

– Meddig akarod halasztani a dolgot? – kérdezte komolyan. – A király megőrült, végezned kell vele.

– Nem akarom megölni – nyögte ki hosszú csend után. – De meg fogom tenni – nyugtatta apját. Látszott rajta, hogy valamit nem mond el, de az apja csak hallgatott. Volt egy sejtése, hogy miért hallgat a fia. Végül a nehéz „miért?” kérdést Wesley tette fel. – Onnantól kezdve meg vannak számlálva a napjaim. Bár nem kevés idő, de kevesebb, mint amit eddig megéltem.

– Taegen, én… ezt nem engedhetem!

– Muszáj! – ordította. – Persze, annak jobban örülnék, ha lenne mód túlélnem ezt az egészet, de… – Felsóhajtott. – Csak ne hagyjátok, hogy máshogy döntsek. A királynak muszáj meghalnia.

 

Taegen a papírokat tologatta, nem akaródzott munkához látni. Jópár éve már annak, hogy az őrült király meghalt, és ő került a helyére. Ennek örülniük kellett volna, de egyikőjük sem örült a fejleményeknek. Még mindig fogalmuk sem volt, hogy végül mi vagy ki lesz az, aki Taegen vesztét okozza. Az első év után Taegen feladta, hogy a bekövetkezte előtt rájönnek, így élni kezdett. Azonban Wesley nem hagyta annyiban, továbbra is kutatott, ahogy apja is. Nem értette őket, hiszen ő már elfogadta a sorsát. Felidézte magában a napot, amikor elmondta nekik, s képzeletben önmagát rugdosta, amiért eljárt a szája. Végül annyiban hagyva a munkáját a városba ment.

 

Megrázta a fejét, s felnevetett. Az előtte ülő hölgyemény ugyanis összekente magát a fagyi kelyhével. Egy kávézóban ültek, ami nem is túl messze a vár bejáratától. A helyet a várfalakon belül varázslat védte, így egyetlen oda nem illő személy sem tehette be a lábát a várba.

Előrenyúlt, s óvatosan letörölte a lány arcáról a fagylaltot, majd lenyalta az ujjairól. A lány kissé elpirult a mozdulatra, főleg, amikor Taegen közel hajolt hozzá, hogy egy csókot nyomhasson az ajkaira. Épp ekkor toppant be – hívatlanul, természetesen – Taegen aggódó öccse, aki már mindenhol kereste az uralkodóját. Dühösen meredt rá, mire Taegen szemeit forgatva visszább dőlt. Megfogta a lány kezét, majd egy lágy csókot hintett rá, folytatást ígérve neki.

Felállt, s öccséhez sétált, aki ott toporgott az ajtóban, és nagyon dühösnek nézett ki.

– Mi bajod van?

– Te vagy a bajom! – morogta. – Folyton eltűnsz – pufogott.

– Nagyfiú vagyok. Tudok magamra vigyázni. Miért keresel? – nézett öccse szemébe. Wesley kelletlen átnyújtott egy papírt.

– Bejelentés érkezett, hogy egy bizonyos városban eltűnnek a vámpírok. Olyan, mintha a föld nyelné el őket. – Taegen hümmögött. Emlékezett a helyre. Közel volt a leégetett falukhoz. Felsóhajtott, most gondolt bele, hogy már milyen sok idő eltelt azóta. Örült, hogy véget vetett ennek az egésznek. – Küldök embereket, hogy utánanézzenek.

– Nem. Ezt nekem kell megnéznem – nézett fel öccsére, s mielőtt az felszólalhatott volna, dühösen folytatta. – Rendben, akkor nekünk!

Kezdett nagyon haragudni öccsére a túlzott féltése miatt. De már annyiszor harcolták le ezt az egészet, hogy nem akart harcolni. Végül ők hárman titokban elutaztak a városba körbeszaglászni. De nem találtak sok nyomot. Amit találtak, az csak azt bizonyította, hogy a városban éltek vámpírok, és hogy eltűntek.

Egy helyen jártak, ahol feltételezhetően az egyik társuk élt. Nem sokan jártak arra, inkább csak kétes-iszákos alakok. Taegen orrát facsarta a bűzük, de nem szólt semmit. Taegen keresztbe fonta a karjait, s nekidőlt az asztalnak. Próbált rájönni, hogy mi történhetett. Olyan mélyen elmélyült a gondolataiban, hogy hirtelen csak két koppanást hallott, majd egy ifjú lépteit. Hitetlenkedve nézte ájult testvérét és apját, majd a belépő fiút.

A fiú a húszas éveiben járt, magas volt, sütött belőle a gyűlölet. Taegen a saját bőrén érezte a fiatal gyűlöletét. Sötétszőke haja rendezetlenül állt, és elég hosszú is volt. Zöld szemeit elrondította a harag. Taegen ellökte magát az asztaltól, s megérezte azt a jellegzetes illatot, ami elkábította a vámpírokat. A fiú meglepetten nézett rá, majd levette a maszkját.

– Nem is tudtam, hogy léteznek olyan emberek, akik a vámpírokkal dolgoznak.

– Tévedsz.

– Nem dolgozol velük? – vonta fel a szemöldökét.

– Mit csinálsz velük? – kérdezte Taegen elengedve a füle mellett a kérdést.

– Kísérlet – válaszolt dacosan a fiú. – Mindnek pusztulnia kell.

– Miért gyűlölöd a vámpírokat? Nem mind vérszomjas – mondta nyugodt hangon, s a két ájult elé állt.

– Egyetlenegyet láttam, ami nem volt vérszomjas. Valószínűleg belehalt a kedvességébe… Miért véded őket?

– Őket? – mutatott a háta mögé. – Mert az egyikőjük a fivérem, a másik pedig az apám. A többit miért védem? Mert ők a népem.

– Királyotok is van, méghozzá te. Micsoda fogás! – vigyorgott a fiú. Azonban leolvadt a mosolya, amint Taegen a háta mögé került. – Hogy?

– Nem akarlak bántani, de meg kell tennem – mondta szomorúan, azonban a fiú mosolya megállásra késztette.

– Biztos vagy benne? – kérdezte, s ráfogott a pisztoly alakú tárgyra a kezében. – Ha meg is ölsz, egy lövésre még lesz időm. Ez a szer pedig biztosan megöli, akit eltalálok.

– Ereszd el.

– Nem – mosolygott a fiú. – És amíg tétovázol… – A fiú meghúzta a ravaszt, de Taegen gyorsabb volt. Az utolsó pillanatban kapta el a nyilat, ami majdnem fivérébe fúródott, azonban a másikra már nem volt ideje. – Nem lehetsz ott mindenhol.

– Ne! – nyögte Taegen. A fiú kifordult és elrohant a helyről, hiszen tudta jól, nincs esélye egy dühös vámpír ellen. Azonban Taegen esze gyorsan járt. Épp a házból lépett ki a fiú, amikor Taegen elé ugrott. Ahogy felpillantott a fiúra, látta a szemében a kétségbeesést. – Van ellenszered, ha jól sejtem. Nem hagyhatod, hogy minden alanyod meghaljon.

– Honnan?

– Ha van, ide vele!

– Dehogy adom!

– Veled megyek. Az ellenszerért cserébe, és ígérem, hogy nem támadlak meg. Az életükre esküszöm – nézett mélyen a fiú szemébe.

– M-megtennéd? – nyögte döbbenten. Taegen bólintott. – Esküdj meg! – Taegen a szívére tette a kezét.

– Esküszöm. De azonnal add ide azt a rohadt ellenszert! – morogta.

 

Amikor Wesley felkelt, csak a koronát és az apját találta a szobában. Beletelt néhány percbe, mire leesett neki, hogy mi történt. Emlékezett az illatra, szólni akart, de már késő volt, nem mozdultak az ajkai, sem a végtagjai. Érezte a koppanást, és végül elragadta a tudattalanság. Erősen rámarkolt a koronára, s zokogva a földre rogyott. Nem akarta elhinni, hogy a fivére meghalt.

Amikor összeszedte magát, felébresztette apját. A férfinek csak rá kellett néznie fiára, hogy tudja, mi történt. Elfordította tekintetét, s a padlóra vágott. Most kezdte igazán sajnálni az elvesztegetett éveket, és azt, hogy nem élt Taegennel az elmúlt években sem, pedig az megmondta, hogy felesleges a sors ellen harcolni. Elmorzsolta a könnyeit, hiszen egy erős férfi nem sírhat. Letörölte a könnyeit, s kinyitotta a szemeit, de ahogy maga elé pillantott a padlóra, megfagyott a mozdulatban, s könnyek újult erővel törtek elő. A padlóba egy apró üzenet volt vésve. „Magammal viszem a gyilkost. Éljetek helyettem. Taegen.”

 

– Biztosan így akartad őket otthagyni? – kérdezte a szőke fiú.

– Jobb, ha úgy tudják, hogy meghaltam – mondta kimérten, s a fiú felé nyújtotta a kezeit, hogy bilincset kattintson rájuk. – Veled pedig megegyeztünk. Amíg meg nem halok, nem keresel újabb alanyt.

– De honnan tudhatom, hogy egyes mód már megölt volna egy sima vámpírt?

– Hidd el, tudom. Olyankor teljesen legyengülök, kevésbé regenerálódnak a sebeim, hasonló dolgok.

Ha pedig sikerül megölnöd végleg, befejezheted a keresgélést a tökéletes módszer iránt.

A fiú érdeklődve nézte a férfit, majd megrázva a fejét elsétált.

Taegen hagyta, hogy a fiú kénye-kedve szerint kísérletezzen rajta. Nem bánta a fájdalmat vagy a fiú megvetését, főleg, mivel napról napra úgy érezte, hogy a fiú gyűlölete apadni kezd. Az egyik napon arra kelt, hogy a fiú egy párnát és egy takarót tett le mellé, majd szó nélkül továbbvonult. Az anyagok illatából érezte, hogy nemrég vásárolt darabokról volt szó, így biztosra vette, hogy a fiú eddig egyik rabjának sem adott ilyesmit. Aztán egy újabb napon egy zacskó vért talált maga mellett. Egy része vágyott rá, viszont azt is tudta, hogy a szervezete általában nem fogadja el. Hosszasan gondolkodott, hogy megkockáztassa-e, végül tett egy próbát. Alig ivott belőle pár kortyot, már ki is köpte a folyadékot. Csalódottan lökte arrébb, majd nekivetette a hátát a falnak.

Nem sokkal később a fiú újra bement a férfihez. Érdeklődve vonta fel a szemöldökét, ahogy meglátta, hogy a férfi nem itta meg a vért, amit vitt neki.

– Én sajnálom a legjobban, hidd el. Nem bírom az „instant vért”. Ha magamba erőltetem, csak rosszabb lenne.

– Hát… akkor nem tudok segíteni rajtad – vonta meg a vállát, s felvette a zacskót. – Tudtad, hogy a véredben semmi különleges nincs? Legalábbis semmi eltérés nincs egy átlagos vámpíréhoz képest.

– Nem. Igazából sohasem kerestem tudományos okokat, hogy miért vagyok más. Anyám boszorkány volt – mosolyodott el a férfi. A fiú szemei elkerekedtek, majd elpirulva elfordult.

– Nem érdekel a családi életed! – A szőkeség kivágtatott az ajtón, otthagyva a meglepődött férfit. Nem értette a fiú viselkedését, de inkább annyiban hagyta.

 

Pár nap elteltével Taegen rákérdezett a fiú nevére, mire az vonakodva ugyan, de elmondta, hogy Daniel Crossként ismerik, viszont nem tudja, hogy kik a szülei, mivel meghaltak. Tae rákérdezett, hogy emiatt utálja-e a vámpírokat, de nemet intett. Elmesélte, hogy nem emlékszik az akkor történtekre, csak arra, hogy vámpírok támadták meg a falujukat. Ő elbújt az egyik szekrényben, egy vámpír rátalált, emlékezett, hogy azt hitte, hogy a férfi meg fogja ölni, azonban mégsem tette. Megmentette őt, s egy árvaházba vitte. Taegen elkerekedett szemekkel nézett a fiúra, hiszen ő is megmentett egy fiút, pont ilyen körülmények közt. Jobban megnézte a fiút, a haja, a szeme és a lánc a nyakában stimmelt, viszont a kora valahogy nem illett a képbe.

– Mégis… hány éves vagy te? – kérdezte kissé ledöbbenve.

– Harminchárom leszek, nemsokára. De miért érdekel?

– Semmi különös – temette az arcát a tenyerébe, de mosolygott. Mindig érdekelte, hogy mi történt a fiúval. Egyik része örült, hogy túlélte, viszont a másik sajnálta. Sajnálta, hogy ennyi gyűlölet halmozódott fel benne. Daniel jobbnak látta, ha elmegy, így kiment a cellából.

 

Másnap elmaradt a fiú látogatása, azonban Taegen nem furcsállta, hiszen sokszor előfordult, hogy egy-egy nap nem ment le hozzá a fiú, viszont a harmadik napon rossz érzése támadt. Lehunyta a szemeit, s könnyedén eltörte béklyóit, majd a zárat. Éles szaglásával kiszagolta, hogy merre lehet a fiú. A lakás nem volt fényűző, látszott, hogy a fiú eléggé elhanyagolja a házimunkát, de most nem foglalkozott mindezzel. A fiú szobájához ment.

Ahogy benyitott, hallotta Daniel egyeletlen légzését. Az ágyra ült, s megbizonyosodott sejtéséről: a fiúnak magas láza volt. Ahogy megérintette, a fiú jólesően bújt a hideg kezéhez, de nem ébredt fel. Gondoskodott már betegről, így tudta, mi a teendő. Hideg borogatást vitt a fiú ágya mellé, s áttörölte. A nyakánál elidőzött egy darabon, csábította a selymes bőr, ami alatt az erei vertek. De uralkodott magán. Kérdés nélkül kizárólag a vámpírvadászokból és a bűnözők véréből ivott.

Súgó Még nincs hozzászólás.