Fessünk!

 

 

A nevem Aaron Russel. Hogy ki vagyok én? Egy lakásába menekült ifjú, akit nem érdekel a világ. Egy szem gyereke voltam anyáméknak, de soha nem voltam elkényeztetve. A szüleim gazdagok voltak, de nekem erről fogalmam sem volt. Volt egy nevelőm, aki reggel felkeltett, reggelit rakott elém, elvitt iskolába, majd haza. Kitette elém a vacsorát, majd amint végeztem, elküldött tanulni, utána pedig rögvest aludni. Sokszor próbáltam beszélgetni vele, de soha egyik sem hallgatott meg. Hamar magamba fordultam. Középiskolában én lettem az a fiú, akit a lányok messziről bámultak. Vonzottam őket az érzelemmentességemmel. Igen, középiskolára minden érzelmet kiirtottam magamból.

 

Mindenki csak azt srácot látta bennem, akit kifelé mutattam. Érzelemmentes, hideg, megközelíthetetlen, gazdag. Az iskolában hamar kiderült, hogy melyik rétegből származom, habár egy szóval sem említettem. Gondolom, valamelyik suliújság-szerkesztő kutakodott utánam. Nem barátkoztam, nem érdekeltek az emberek. Minden barátnőm, mivel akadtak jó számmal, fel akarta olvasztani a „jégszívem”, aztán amikor nem sikerült nekik, búcsút intettek nekem. Az utolsó évemben a gimiben volt egy lány, Carolnak hívták. Első éves volt, rettenetesen félénk, de mégis elém állt. Bevallotta, hogy nagyon tetszem neki, és szeretne a barátom lenni. Csak a barátom, semmi más. Addigra már mindenki került engem, aminek kifejezetten örültem, így kissé visszataszító volt a lány kérése. Végül rábólintottam.

 

Onnantól együtt ebédeltünk, néha suli után segítettem neki a tanulnivalójában. Egyik nap elhívott bulizni, amire rávágtam, hogy nem megyek. Tisztán emlékszem a kipirult arcára és az édes kacajára. Elmondta, hogy csak ketten lennénk, és egy olyan helyre mennénk, ahova az osztálytársaink nem járnak. Ez a felállás jobban tetszett, de még így is sokat kellett győzködnie. Végül elmentünk abba a buliba. Carol megtáncoltatott, és leitatott. Emlékszem, azon az éjjel voltam talán a legboldogabb. Hajnali három felé járt az idő, amikor hirtelen elment az áram. Carol közelebb hajolt, összeért az orrunk, de nem húzódtam el. Nem akartam. A számra tapasztotta az ajkait, s én viszonoztam a csókot. Aznap éjjel Carol leolvasztott egy darabot a jégből.

Ő volt az egyetlen, akinél én voltam a kezdeményező, járni kezdtünk. Három hónapig, a ballagásomig jártunk. Május elseje, életem legborzasztóbb napja. Késésben volt, így sietett, hogy elérje a ballagásom. Látni akart öltönyben, habár már szalagavatón is látott benne. A szemtanúk szerint a semmiből feltűnt egy autó, egy piros Ferrari, s elgázolta.

Ahogy véget ért a ballagás, az igazgatónő hozzám lépett, és elmondta, hogy mi történt. Mindenki tudta, hogy mi van köztünk, így a tanárok is. Ahogy meghallottam a hírt, nem érdekelt semmi. Az autómhoz szaladtam, mit sem törődtem anyámék méltatlankodó kiáltásaival. Ekkor már egyáltalán nem volt jó kapcsolatom velük… Indítottam. Szinte berobbantam a műtőbe. A nővérek vissza akartak tartani, de az indulat nagyobb volt az ő erejüknél. Szörnyű volt, amit láttam. Carol fekete haja vérben ázott, az ő vérében. Kékeszöld szemei fájdalmasan csillogtak, de boldogság csillant meg, ahogy meglátott engem. Megszorította a kezem, s bocsánatot kért, amiért nem jött el. Istenem! Olyan kis buta volt, hogy emiatt aggódott. Megcsókoltam a kezeit, majd elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Még válaszolt, hogy ő is, aztán többé nem nyitotta szólásra a száját.

Zokogtam, ordítottam, végül három férfi ápolónak sikerült kivinnie a műtőből. Teljesen összetörtem. Valahogy a szüleim is bekeveredtek a kórházba, s ekkor tört el minden pohár bennem. Amikor tízévesen kiderült, hogy apámnak van egy másik gyereke… Na, akkor kezdett el felépülni a jégfal. A szüleim egyre kevesebbet jártak haza, s a nevelőmre hagytak. Hogy ez miért kapcsolódik ide? Mert a szüleim nem azért jöttek be, hogy megnyugtassák a fiukat, hanem azért, hogy elvigyék a kórházból a féltestvéremet. Aki elütött egy lányt… a frissen gyártott Ferrarijával.

A következő emlékem az, ahogy az egyik ápoló teljes erejével fog vissza, hogy ne öljem meg azt a görényt. Anyám sikítozott, hogy hagyjam abba, míg apám azt a fattyút védelmezte.

 

Többé nem találkoztam a szüleimhez, csak ha muszáj volt, habár ők minden erejükkel próbálkoztak. A „muszáj” szerencsére lekorlátozódott a havi egy-két hétvégi vacsorára. Hónapokig csak a szobámban ültem, és a falakat bámultam. Akkoriban kezdtem el festeni. Először a szobám falaira festettem, később, ahogy elfogyott a szabad felület, vászonra is elkezdtem. Azon a nyáron a jégfal észrevétlenül húzódott vissza a szívemre.

Az érettségim el kellett halasztanom, de ősszel minden vizsgát sikeresen letettem. Mindegyiket hetvenöt százalék felett. Felvettek volna egyetemre, de nem mentem. Egyszerűen nem tudtam elviselni az embereket huzamosabb ideig. Az emberekkel való társalgásom azokra az alkalmakra korlátozódott, amikor fizettem, avagy kérdeztem valamit az eladóktól.

 

Lenyúlok a keverőtálamba, majd újabb ecsetvonással bővíteném a festményem. De nincs elég festék. Körbenézek, hogy újrakeverjem a színt, de üresek a festékestubusok. Francba. Megint vennem kell! Hirtelen megszólal a gyomrom is. Ideje lenne enni is – konstatálom. Felkapom a pénztárcám és egy kisebb táskát, majd elindulok lefelé. Egy külvárosi lakásban élek, egyedül. A szülők, már ha lehet annak nevezni azokat az élőlényeket, fizetik a rezsim, ahogy a bankkártyámra is rengeteg pénzt utalnak. Ezen kívül kéthavonta egyszer felhívnak, hogy élek-e még.

Beülök egy étterembe, rendelek valami normálisabb kaját. Unottan figyelem a tömeget, akik vígan sétálnak a napfényben, beszélgetnek. Egy pár, akik padon csókolóznak, egy banda, akik kiröhögnek egy szerencsétlen „lúzert”, amiért az felbukik az elöl hagyott lábukban. Egy férfi, aki a szeretőjével beszélget. Na, jó, ezt már csak úgy mondtam, de lehet benne valami. Hirtelen felkapom a fejem, ahogy meghallok egy ismerősnek tűnő nevetést. De csalódnom kell. A lánynak, aki mögöttem ült, ugyanolyan nevetése volt, de többen nem hasonlít az én Carolomhoz. Egy szomorkás mosoly jelent meg a szám szélén. Még mindig képtelen voltam elfelejteni…

A pincér kihozza a rendelésem, majd továbbsuhan kiszolgálni a többi vendéget. Ismer, többször is náluk ebédelek, így ahogy végzek, mellettem terem a számlával. Elveszem, s átnézem, míg ő leszedi az asztalom. A gyorsaságáért bónusz jár, így busás borravalót hagyok neki. Még elmegyek, veszek festéket, majd hazaindulok. Észre sem veszem, hogy valaki követ.

 

Ahogy betenném az ajtót, hirtelen egy láb megállít a mozdulatban. Morcosan nézek fel a kellemetlenkedőre, de rögtön megfagyok. Előttem egy jó fejjel magasabb férfi áll. Bőrén látszottak az idősebb kor jelei, de nem nézett ki öregnek. Fekete haját rövidre nyírta, de még bele lehetett volna túrni, ha úgy adódott volna. A szemei pedig… olyanok voltak, mint Carolé. Hihetetlenül kékek, amiben néhány zöld folt sötétellett. Kiköpött Carol volt, férfi verzióban. Köpni-nyelni nem tudtam.

– M- mit akar? – találtam meg a hangom, amit az elmúlt pár másodpercre valahova nagyon messzire üldöztek.

– Maga festő, igaz?

– Hobbiból, ja. Kérem, távozzon!

– Ne legyen már ennyire ellenséges! – villantott meg egy mosolyt. – Fiatal tehetségeket keresek, és magán megakadt a szemem. Kíváncsivá tett. – Láttam az elszántságát, és hogy képtelen lennék lerázni.

Felsóhajtottam, s elléptem az ajtótól. Nem invitáltam be, vagy mondtam bármit. Tegyen, amit akar, úgysem érdekel. A férfi belépett, s levette a cipőjét, ahogy én is tettem. A festményemhez léptem, s újra nekiálltam. Pillanatokon belül teljesen megfeledkeztem a kellemetlen vendégemről. Közben ő felmérte a szobám. Egy hatalmas hálószoba, aminek a nyugati ablakát redőny fedte, míg a többi fel volt húzva. A szoba közepén egy hatalmas ágy. Kelet felé egy kisebb konyha, amit nem igazán használtam. Persze csináltam egy-egy reggelit, de komolyabb kihasználtsága sosem volt. Onnan nyílt egy aprócska fürdő. A lakásban rend uralkodott, leszámítva a rengeteg festményt és a szétdobált tubusokat, ecseteket. A padlót pedig színes festékfoltok tarkították.

Ahogy kinézelődte magát, a festményeket kezdte vizsgálni. Apró hümmögéseket hallottam. Valahogy a pasinak sikerült a legrégebbi festményeimtől elkezdeni a nézelődést. Ahogy haladt előre, elakadt a szava. Ahogy kész lettem a festményemmel, elégedetten néztem végig rajta. Egy hajócska egy hegyi tó partján kikötve, s mindent átszínez a nap narancssárga fénye. Egy türelmetlen rázást érzek meg a vállamon, mire odapillantok. A férfi még mindig itt van. Kezében egy általam készített másolatot tart.

– Köszönöm, hogy megtisztelsz! – szisszen. – Ezt te csináltad? – emeli fel a másolatot. Ki más csinálta volna? – morgolódom magamban, de finomabb válaszra méltatom.

– Igen, ahogy itt minden festményt – mutatok körbe. Meglehet, hogy egy ideje próbál elérni, de én ilyenkor kikapcsolok. Teljesen. Könnyen meglehet, hogy már fél órája rázogatott, de én észre sem vettem. Ilyenkor semmi sem tud kizökkenteni. – De ki a fészkes fene maga?

Felnevetett, majd letette a festményt. Végigsimított rajta.

– Beengedtél egy idegent, aztán nem is foglalkozol vele, majd hirtelen a nevét kérdezed. Fura egy alak vagy, kedves… – Várja, hogy kiegészítsem. Na, azt várhatja. Felsóhajt, majd bemutatkozik. – A nevem William Dyl. Ifjú tehetségeket keresek, és egy újabbra akadtam – villant meg felém egy mosolyt. – A másolatodról majdnem elhittem, hogy az igazi. Egyedül a monogramod, és a tudat, hogy az eredetit Párizsban őrzik, állított meg, hogy elhiggyem. Szóval kedves A. R., elárulnád a neved?

– Nem.

– Tessék? – kérdezte meglepetten.

– Távozzon, és felejtsen el.

– Nem hagyom ennyiben – figyelmeztetett. – Egy ilyen tehetséget nem fogok elengedni csak úgy!

Ezzel kilépett a lakásomból. Nagyon reméltem, hogy feladja. De tévedtem.

Másnap újabb festménynek álltam neki, észre sem vettem, de bejött a lakásomba. Nem zártam be éjjel az ajtót! – morogtam magamban. Ahogy meglátta az arckifejezésem, felnevetett, majd újra kacagásban tört ki, amikor a gyomrom megszólalt, hogy most már enne. William felemelt egy szatyrot, majd a konyhámba indult. Hozott ebédet nekem és magának is. Morgolódva, de elfogadtam. Cserébe elkérte az egyik festményem. Rábólintottam, hiszen nem volt vesztenivalóm. Egyedül egy képet nem engedtem, de azt nem is láthatta, hiszen azt nem hagyom kint. Azonban Will az ágyamhoz sétált, s az ágyam alól előhúzta azt a képet. Megállt bennem az ütő.

– Miért pont azt? – kérdeztem remegő hangon. A képen Carol volt, ahogy az emlékeimben mindig is láttam. Egy fa tövében ülve, fején egy fehér kalap, karcsú alakján pedig egy fehér ruha, s mosolygott. A háttér nekem elveszett, én csak a szeretett lányt láttam rajta.

– Látszik rajta, hogy minden érzelmed beleadtad a képbe. Szeretet, boldogság, azonban van itt elkeseredettség és düh is. Egyszerűen gyönyörű.

– Nem – mondtam szemlesütve. – Az a kép nem alkuképes. Bármit megadok, de az a kép…

– Áruld el a neved – mondta szelíden Will, majd óvatosan visszahelyezte a képet. Olyan volt, mintha megértette volna, hogy az a kép mennyire fontos nekem. Döbbenten néztem rá. Hiszen… láthatta a kapucsengőn. De, mondjuk, nem engedtem fel, így nem valószínű, hogy látta. Lehajtottam a fejem.

– Aaron Russel – nyögtem ki végül.

– David Russel az apád? – kérdezte éllel a hangjában.

– Sajnos, igen. Az a féreg az apám! – Gyűlöltem kimondani, hogy egyáltalán közöm van ahhoz az emberhez. Könnyek szöktek a szemembe, s újra láttam azt a képet, ahogy az ápoló lefog. Ahogy apám azt a fattyút védi. Legördült egy könnycsepp, majd követték a testvérei is. Egy nagy meleg kezet éreztem meg a fejemen, ami elkezdte simogatni azt.

– Hé, kölyök. Semmi gond – mosolygott rám. – Nem akartalak megbántani. Bocsánat. – Megráztam a fejem, s letöröltem a könnyeim.

– Nem a maga hibája.

 

Utána hamar lelépett a kellemetlen vendégem, én pedig elmentem fürdeni. Megtöltöttem a kádat meleg vízzel, s beléptem. Elmerültem a habokban, úgy, hogy csak az orrom és a fejem búbja látszódjon ki. Élveztem a meleget, amit a víz árasztott felém. A habfürdő levendulaillatot árasztott, emlékeztetett Carolra, mivel ez volt a kedvence. Amikor járni kezdtünk, sokszor jött át hozzánk, mivel a szüleim nemigen látogattak haza, így nem zavartak meg minket. Sokszor fürödtünk együtt, vagy épp mást csináltunk. Bár egyszer-egyszer hazatévedtek a szülők, de hamar megértették, hogy zavarnak, így nem is maradtak két-három óránál tovább. Azok voltak életem legboldogabb percei, de már nincsenek. Megpróbáltam már elfelejteni, továbblépni, de nem tudtam. Csak még jobban kínoztak az emlékek. Egy óra múlva szálltam ki a vízből. Magamra kaptam egy alsót, majd bezuhantam az ágyba. Pillanatokkal később álomvilágban sodródtam.

Másnap bevásárló körútra indultam. Feltöltöttem a spejzet, mivel elég üres volt már. Konkrétan egy üveg ásványvíz volt benne, és egy csomag keksz. A bevásárlóközpontokban rengetegen voltak, ami kissé meglepett. A naptárra nézve rájöttem, hogy miért: hosszú hétvége. Remek! Akkor láthatom a kedves szüleimet és a szeretett féltestvérem. Kéne találnom valami kibúvót, mivel nem leszek képes elviselni őket.

Azonban semmilyen kibúvót nem találtam a találkozásunkig, hiszen mire hazaértem, anyám az elhagyhatatlan limuzinjával már ott várt rám, és esélyt sem adott a menekülésre. Így náluk töltöttem a hétvégét. Bájologva, tettetve, hogy minden rendben. De azon kívül, hogy apámtól felfordult a gyomrom, anyám csacsogásától a falra másztam és a féltestvérem legszívesebben megöltem volna – és nem csupán testvéri szeretetből –, minden rendben volt.

– Na, és hogy állsz? – kérdezte anyám. – Találtál már egy rendes lányt? – Letettem az evőeszközöket a kezemből, s anyámra néztem.

– Igen, találtam. De már láttátok – mondtam fojtott dühvel. Ezt a beszélgetést párszor már átrágtuk, annyi kivétellel, hogy nem volt ott a rosszmájú féltestvérem.

– Jaj, ne már! Nem mondod komolyan, hogy még mindig nem tetted túl magad azon a csajon – húzta el a száját az utált személy. – Különben sem értem, hogy mit ettél rajta, nem volt olyan nagy szám.

– Fiam! – szólt rá apám. Túl későn. Kiegyenesedtem, s ránéztem.

– Nem kérdeztelek téged, s jobban teszed, ha nem kötekedsz velem.

– Ja, persze. Mit teszel velem, ha mégis? – kérdezte kihívóan. Apám újabb figyelmeztetést adott ki, inkább már nekem. – Megölsz?

Felkaptam a késem, és felé vágtam. Nem tudom, hogy talált-e, de a fájdalmas ordításából azt vettem le, hogy igen. Kifordultam az étkezőből. Apám utánam kiáltott, de nem álltam meg. Utánam kapott, de én leráztam magamról a kezét. A szemébe nézve közöltem vele, hogy mostantól hagyjanak ki a közös vacsorákból, ha ez a fattyú is itt van. Jutalmam egy hatalmas pofon volt, de kit érdekel? Faképnél hagytam. A parkolóban beültem a mostohatestvérem egyik autójába – mivel volt neki vagy tíz –, s elhajtottam. Úgyis visszakéreti apámmal. Legalábbis, ha van esze, akkor nem ő maga jön el érte, különben ténylegesen kinyírom.

 

Hazaérve leparkoltam az autót, majd felrobogtam. Annyira feldúlt voltam, hogy észre sem vettem a velem szemben érkezőt, és nekimentem. Ha nem kap utánam, akkor a koponyám és a lépcső sarka szoros barátságot kötött volna. Olyan „életed végéig barátok leszünk” típusút.

– Azért ennyire nem kell sietni! – kuncogott fel a velem szemben érkező, vagyis a kellemetlen vendégem, akinek illene tudnom a nevét, igaz?

– K-köszönöm – hebegtem. – Mit keres itt? – kérdeztem teljes meglepettséggel.

– Úgy gondoltam, hogy illene bocsánatot kérnem. Nem voltam épp a legkedvesebb múltkor.

– Nem tudhatta – sóhajtottam, majd elindultam felfelé. – Feljön, vagy siet? – Hogy miért kérdeztem meg? Fogalmam sincs, talán nem akartam bunkónak tűnni.

– Nincs hova sietnem – mosolyodott el, s követett.

Felmentünk. Előszedtem valami rágcsálnivalót, sört, majd leültünk. Jobban megfigyeltem vendégemet. Magam is elismertem, hogy jóképű volt, főleg a korához képest. Legalább harminc-harmincöt körülinek néztem, vagy talán idősebb. Nagy keze és hosszú ujjai voltak, valamiért ez nagyon megragadta a tekintetemet.

– Nem akarod megpróbálni?

– Tessék? – kérdeztem meglepetten.

– Hogy híressé tegyelek. Hihetetlen tehetséged van, és függetlenedhetnél a szüleidtől is. – A szemeim még jobban elkerekedtek, honnan tud róla? – Ne haragudj, kicsit utánanéztem ennek-annak... Sajnálom, nem akartam belegyalogolni a magánéletedbe – mondta kissé bűnbánóan. – De a múltkori után komolyan érdekelni kezdtél. Én mindenkitől csak azt hallottam, hogy David Russel fia egy elkényeztetett ficsúr, aki kihasználja az apja hírnevét.

– Az a másik fia lesz… – mondtam fojtott hangon. Felálltam, s az ablakhoz léptem. Kibámultam az ablakon, s néztem a rohanó várost. A lemenő nap sugarai lustán színezték át újra és újra a város épületeit. A felhőkarcolók árnyéka egyre hosszabbá vált, ahogy a csend is kezdett kínosba átfordulni. Vendégem kíváncsian figyelt engem. Miért nem jut eszembe a neve? – Bocsánat. Tudja, eléggé elszoktam az emberektől – néztem a sörösdobozom, majd felnéztem rá. – Az az igazság, hogy elfelejtettem a nevét. – A férfi felnevetett.

– Te aztán őszinte vagy, de legalább nem a kíméletlen fajtából. William Dyl, tehetségeket keresek. Leginkább képzőművészeket.

– William – bólintottam. – Nem én vagyok az a fiú, akit emlegetnek. Rólam szerintem nem is tudnak. Akire gondolt, az Robert lesz, a féltestvérem, aki egy szeretőjétől született.

– Igen, rájöttem – sóhajtotta. – Sajnálom.

– Nem maga tehet Carolról, szóval nincs miért bocsánatot kérnie.

– Attól én még sajnálom. Szörnyű érzés lehetett.

– Az. Épp ezért zárkóztam ide, ebbe a lakásba. Azóta teljesen elundorodtam az emberektől.

– Nem mindegyik ember olyan, mint az a srác.

– Világéletemben ezt láttam, William – mondtam nyugodt hangon. – Hiába tudom, hogy igazából nem ilyenek az emberek… Nem megy. – Elmerengve néztem végig a városon. Belekortyoltam az italomba, majd visszafordultam. William pontosan előttem állt. – Őszintén nem akarom megismerni az embereket. Pénzéhesek, kapzsik, nem törődnek senkivel, csakis magukkal.

– Ilyennek látod a világot? – Bólintottam. – Gyerek, téged alaposan helyre kell rázni! – csóválta meg a fejét. – Nem csak ez létezik a világban, és ezt és be is fogom bizonyítani neked!

 

Meg is tette. Másnap reggel ő keltett, vigyorral az arcán, egy kocsikulcsot lóbálva. Én csak egy „Mi van?”-t tudtam kinyögni, de akkor már a szekrényemhez lépett. Konkrétan elé ugrottam, s egy mozdulattal becsuktam az ajtót. William elmosolyodott, s elégedetten konstatálta, hogy sikerült két pillanat alatt életet lehelnie belém, ami nagy szó volt. Ilyenkor általában kell egy óra, mire felkelek. Pimaszul mosolygott, akár egy csínytevő kamasz. Felmordultam, s a konyhába küldtem.

Felkaptam magamra egy farmernadrágot, s egy fekete pólót, aminek az elejét fekete-fehér minták díszítették. Megmostam az arcom, s megfésülködtem. Nem voltam szebb látvány, mint ezek előtt, de legalább az álom utolsó morzsáit is eltüntette. Sötétbarna hajam alsóbb tincsei már a vállaim verték. Barna szemeim élettelenül csillogtak, s alattuk halvány karikák húzódtak. Borotválkoznom sem ártana, de valahogy nem tudom rávenni magam, felsóhajtok, s kilépek a kis fürdőből. Rögtön megcsap a frissen sütött tükörtojás illata. Meglepetten néztem Williamre.

– M-mit csinálsz?

– Reggelit, mint láthatod. Kérsz mellé sonkát? – pillantott fel rám.

– Jó, azt látom, de miért? – kérdeztem kissé kiakadva. Túl közvetlen!

– Mert ismerem az ilyen elvetemült művészeket – vigyorgott. – Hajlamosak vagytok nem enni. Téged nézve, ez halmozottan igaz – nézett végig rajtam tetőtől-talpig. Igen, az utóbbi időben rettenetesen lefogytam. Semmi kedvem nem volt enni…

Felsóhajtottam, s leültem enni. Ő is megreggelizett velem, közben elmondta a mai napi programot. Olyan helyekre akar vinni, ahol sok ember van, és láthatom az emberek jó oldalát is. Kételkedtem a tervében, de ráhagytam. Adtam neki egy esélyt, hogy csodát tehessen. Nekem már az is csoda volt, ha valaki megváltoztatja a véleményem egy apró dologban, nemhogy egy életszemléletet tegyen tönkre. Csöngettek. Ki lehet az? Nem találgattam, inkább kinyitottam az ajtót.

– Szervusz, fiam – szólalt meg apám, ahogy meglátott az ajtóban. Felsóhajtottam.

– Tudom, miért vagy itt. Nem kell kertelni. – Megfordultam, s a kisszekrényhez léptem. Elővettem a kulcsot, s visszafordultam apámhoz, ki megütközve nézett át fölöttem.

– William Dyl… mit keresel itt? – kérdezte dühösen.

– Valami olyat, amit te nem – mondta higgadtan William. Vállán egy táska pihent, s unottan nézett apámra. Szólásra nyitottam a szám, de be is csuktam. Kíváncsi voltam a beszélgetés végére.

– Én csak elvettem, ami az enyém – mosolyodott el apám. Hogy mi? – Gondolom, most vissza kívántál fizetni. De nem fog sikerülni. Gyere, Aaron!– Apám folytatni kívánta, de William közbevágott.

– Eszem ágában sincs bosszút állni! Az a te műfajod David – morogta dühösen, és dobbantott egyet. Apám felé lépett. Na, most szóljunk közbe! Megköszörültem a torkom, így a figyelmüket magamra irányítottam.

– Itt a Fattyú slusszkulcsa. Most pedig tűnj az otthonomból – mondtam, s kitessékeltem. Csak két lépést tett az ajtótól, szóval nem volt túl nehéz. – A kocsi a garázsban, az enyém mellett.

Becsuktam az ajtót, s William felé fordultam magyarázatot várva. William kellemetlenül felsóhajtott.

– Gyűlölöm apádat.

– Ha nem mondja, észre sem veszem – jegyeztem meg epésen.

– Apád sok életet tönkretett. Munkásokét, nőkét… a tiéd. Amikor magához vette Robertet, akkor két családot tett tönkre egyszerre. A tiéteket véglegesen és a fiú addigi családját. Addig az apa abban a hitben élt, hogy a saját fiát neveli, majd amikor megtudta, hogy mi az igazság… őrjöngött. A szülők rövid időn belül elváltak. – Vett egy mély levegőt, s felnézett a szemembe. – Robert anyja fél évvel az eset után meghalt, öngyilkos lett.

– Ki volt a férj? – Sejtettem, de a sejtés sohasem elég. A sejtésemet William beigazolta.

– Én voltam. – Lehunytam a szemem. – Nem tudtam az elején, hogy kinek a fia vagy. Nem azért jöttem ide, hogy bosszút álljak rajta. Nekem csak a művészet maradt azóta, nincs szükségem bosszúra.

– Mutassa meg a világát. Még van időm eldönteni, hogy hiszek-e magának. – Ellöktem magam az ajtótól.

William elmosolyodott, majd elindultunk lefelé az autójához. William figyelt, hogy apám ne kövessen minket, mivel furcsa mód elkezdtem érdekelni. Frászt! Csak William miatt, én már rég nem érdeklem. Egyszerűen nem voltam olyan mutatós az igazgatói székben, mint Robert, mármint a Fattyú. Eddig azért nem hívtam így, mivel nem provokált, nem szólt be, de minden békességnek vége szakad.

William oldalba bökött, mivel érezte, hogy feszült lettem. Oldani próbálta a hangulatot, ami sikerült neki. Elvitt az állatkertbe. Közben pedig azt ecsetelte a sok gyerek láttán, hogy ha az emberek nem szeretnék egymást és csak olyan emberek léteznének, akiket én ismerek, akkor nem születhetnének gyerekek. Erre össze kellett vonnom a szemöldököm. Ja, persze, és velem akkor mi van? Aztán javította magát: nem lennének boldogok a gyermekek. Ebben már igazat kellett adnom. Ezután fogalmam sincs, hogy mit mesélt, vagy beszél hozzám, mert egyszerűen lekötöttek az állatok. Életemben nem voltam állatkertben. A szüleim sohase hoztak el, Carollal meg… nem jutottunk el ide. Ahogy William észrevette, hogy egyáltalán nem figyelek rá, felnevetett. Kérdőn néztem rá, mire csak legyintett egyet, s továbbindult.

 

Következő hétvégén is megjelent, majd utána is, és azután is. A harmadik alkalommal rábólintottam, hogy berendezhet egy galériát a festményeimmel. Igazából nem akartam, de kíváncsi voltam rá, hogy mit fog reagálni rá. Először meglepődött, majd mosolyogva bólintott. Akkor nem is foglalkozott tovább vele. A héten többször beszéltünk, egyeztettünk. A városban volt valahol egy stúdiója, így egész hamar megszervezett mindent. Már csak a képeket kellett kiválasztani, de azt mondta, hogy az később is ráér.

A következő hétvégén korán keltem. Még a nap sem kelt fel, csak éppen ébredezett. Az ablak elé álltam, s bámultam kifelé. Egyre jobban az a gondolat járkált a fejemben, hogy hagytam magam becsapni. Azt hittem, hogy William nem fogja folytatni a kis bemutatóját. Kiöntöttem a kávét, két cukorral és egy tejszínnel ittam, ahogy mindig. Kiültem a teraszra, s figyeltem a várost, ahogy egyre jobban megtelik élettel. A város soha sem áll meg. Történhet bármi, a város soha nem fog megállni. Kivételt tesz ez alól az apokalipszis. Legyen az természeti katasztrófa, zombi, vagy egy rejtélyes betegség miatti… csak akkor fog megállni. Ebben biztos voltam. Lehunytam a szemem, és hátradőltem.

Egy óvatos érintést éreztem a vállamon, majd lágyan rázogatni kezdett. Kinyitottam a szemem, de azon nyomban be is csuktam az éles fény miatt. Egy halk nevetés hallottam magam mögül. Hátranéztem, s Williamet láttam meg. Egy fehér póló és egy farmer volt rajta, semmi több. Körbenéztem, hogy hol is vagyok. A teraszon. Kijöttem a teraszra, majd elaludtam, de hol a kávém? Bentről csörömpölést hallottam, így követtem a fekete hajút. Újabb kávét töltött, majd betett két bögrét a mikróba, amik közül az egyik az enyém volt. Utána a kezembe nyomta az enyém, majd az övét – csak úgy, feketén –, lehúzta. Túl otthonosan mozog nálam, nem?

– Felöltözöl? Ma csak az egyik parkba viszlek el, szóval kényelmes ruhába öltözz – magyarázta. Magamban elmosolyodtam. Ez a pasi tényleg nem csak az üzletre ment. Átöltöztem, s hagytam, hogy oda vigyen, ahova csak akar.

Magunkkal vittünk pár szendvicset és pár dolgot a festéshez. Hogy miért? Nem tudom, ehhez támadt kedvem. Egy közeli parkba mentünk, ahogy kiültünk egy nagy füves részre. Mesélt a bolondos iskolás éveiről, a nagy piálós bulijairól és ezekhez hasonlókról. Én is mesélni kezdtem Carolról, az egyetlen boldog időszakomról, de meglepő módón, nem fájt róla beszélnem. Közben pedig festettem. Nem messze tőlünk egy mennyasszonyt és a vőlegényét fényképezték. Az én vásznamon pedig szintén egy házaspár alakja bontakozott ki. William mondani kezdett valamit, de hirtelen megállt.

 

Hátrapillantottam rá, s kérdőn felvontam a szemöldököm. Ő csak döbbenten nézett rám, megrázta a fejét, s legyintett. Az arcába lógó tinccsel kezdett játszani, s véletlen sem nézett rám. Megvontam a vállam, majd visszafordultam a szeretett vászonhoz.

A hetek teltek, a bemutató időpontja egyre közeledett. Will pedig egyre furább lett, amit egyszerűen az idegességére fogtam, hiszen én is az voltam. Amennyire nem akartam ezt az egészet, annyira vártam. Időközben pedig megkedveltem ezt a túlzottan közvetlen férfit is. Jobban szerettem, mint a tulajdon apámat.

– William! – szóltam utána az ajtóból. Mindig megvártam, míg beszáll a liftbe. Az elején azért, hogy ne kívánjon visszajönni, aztán megszoktam ezt a kis rutint. Will megfordult, s érdeklődve nézett felém. – Nem is… Will – javítottam ki magam. – Köszönöm – mosolyodtam el. – Örülök, hogy megismerhettelek. – Will elmosolyodott, időközben már hívta a liftet.

– Szívesen, kölyök – mosolygott szelíden. Megfordult, várta a liftet. A kijelző még két emeletet mutatott, mikor Will megfordult, és hozzám lépett.

Kezei közé vette az arcom, aztán az ajkaimra tapasztotta a sajátjait. Döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam. A lift csilingelt, s ő már benne is volt. Tekintetét egy pontra szegezte, s nem nézett fel. Én pedig álltam ott, mint egy szobor. Reszketegen emeltem fel a kezem, s mutatóujjammal megérintettem azt a pontot, amit az előbb ő érintett. Will… megcsókolt. Micsoda? Miért? Miért tette ezt?

– Kedveském, jól van? – kérdezte egy idős hang. Felé néztem. Egy öreg néni lépcsőzött felfelé. Megráztam a fejem.

– Köszönöm, jól vagyok – motyogtam, s visszaléptem a lakásba.

 

Másnap Will küldött egy üzenetet. „Sajnálom. Találkozunk a megnyitón két nap múlva.” Csak ennyi volt az üzenet, de nem hagyhattam ennyiben. Ám hiába hívtam, nem vette fel. Mire volt ez jó? Egyáltalán mit sajnál? Ez nekem túl sok, és túl kevés magyarázat.

Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy miért tette. Kíváncsiságból nem hiszem, akkor tovább ment volna. A másik lehetőség, hogy többet érez, mint barátság. Nem, az nem lehet. Will nem szerethetett belém! Vagy mégis? Ez képtelenség…

Eljött a kiállítás napja, Will pedig úgy viselkedett, mint egy idegen, aki csak ismer engem. Pedig barátok voltunk, nem? Egymás mellett álltunk, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Meglepetésemre megjelent apám a stúdióban. Hozzám lépett, és gratulált a kiállításhoz.

– Nem is tudtam, hogy tehetséges vagy.

– Sok mindent nem tudsz rólam – sóhajtottam fel. Körbenézett a termen. Tekintete egy páron állt meg, akik éppen egy futó csókot váltottak. Apám gúnyosan felhorkantott. Sosem volt az a toleránsfajta, főleg nem a melegekkel szemben.

– Undorítóak.

– Így gondolod? – Apám helyeselni kezdett, majd elkezdett kioktatni arról, hogy mennyire természetellenes. Halvány mosoly szökött az arcomra. – David – szólítottam meg apámat. Döbbenten nézett rám. – Egyetlen kérésem lenne. Többé ne keress. – A szemeibe néztem, majd a következő pillanatban elléptem mellette, és Will elé léptem.

– Aar… – kezdett bele, de egy csókkal elhallgattattam. Még a lélegzete is elakadt. Mosolyogva figyeltem az értetlenkedését, bár nem sokáig élveztem az arckifejezését, mivel elléptem tőle. A küszöbön hátranéztem a vállam felett, s egy fejmozdulattal magam után hívtam. Nem is kellett sokat várnom, pár pillanat múlva Will megpördített, s az ajkaimra tapadt. – Szeretlek – lehelte az ajkaimra.

– Én is kedvellek – mosolyogtam rá.

– Ez csak nekem hangzik úgy, mintha nem viszonoznád az érzéseim?

– Nem tudom, hogy nevezhetem-e szerelemnek – karoltam át a nyakát. – Felelőtlenül pedig nem jelentem ki. – Will elhúzta a száját. Nem tetszett neki a feleletem. – Hazamegyünk?

– Bezárok, aztán mehetünk – mosolygott. Újból az ajkaimra tapadt, s én készségesen viszonoztam. Kelletlen morogva elvált tőlem. – Ezt most függesszük fel. Be kell zárnom.

 

A csók után minden rendbe jött. Will boldogabb volt, mint valaha, én pedig örültem, hogy miattam. Együtt ebédeltünk és vacsoráztunk, már ha ráért őfelsége, mivel a többi felfedezettjével is foglalkoznia kellett. Engem pedig felkért egy cég, hogy álljak be hozzájuk. A cég különféle akciókkal hívta fel az emberek figyelmét a művészetre. Különféle helyekre kellett tökéletes másolatokat festenünk egy kisebb csapattal. Egész hamar beilleszkedtem közéjük, bár ha nem jött volna Will, akkor soha nem lettem volna rá képes.

– Nagyon bele vagy merülve – suttogta Will a fülembe. Ijedtemben majdnem tönkretettem a munkám, de Will még időben megtartotta a kezem. – Azért ennyire nem vagyok félelmetes – nyomott el egy kuncogást.

– Ne lopózz mögém! – dörmögtem.

– Aaron, az igazság az, hogy már öt perce itt van Will – szólt le az egyik srác az állványról.

– Megvan az tíz perc is! – nevetett mellettem Nina. Talán ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen kapcsolatban állunk Will-lel. Na, nem azért, mert annyira bízok benne és elmondtam, hanem mert Nina néhány hete megkérdezte, hogy nem járnék-e vele. A válasz természetesen nem volt, mire faggatózni kezdett, hogy miért. Végül elmondtam neki, hogy van valakim. Erre betoppant Will, én meg köpni-nyelni nem tudtam zavaromban, mert a kelleténél nagyobb hévvel köszöntem neki.

– Lehet, nem néztem – vonta meg a vállát. – Viszont most már kezdek éhes leni, szóval kapd össze magad, Aaron. A többieknek meg üzeni a főnök, hogy mehettek!

– Miért nem szólt előbb? – méltatlankodott Oz.

– Mert azt mondta, hogy negyed után mehettek. Most van negyed.

– Menjünk, mielőtt megeszitek egymást! – húztam magammal Willt.

– Mit mondtál nekik, hogy miért jövök érted mindig?

– Biztos, hogy kíváncsi vagy rá? – húztam gonosz mosolyra az ajkaim. – Elmondtam az igazi sztorit, addig, amíg David elhozta Robertet tőletek. Utána pedig úgymond helyet cseréltünk Roberttel, így te vagy az apám.

– Szóval én vagyok az apa, aki csókolózik a fiával. – Meg aki képtelen megfektetni – tettem hozzá gondolatban. Mondjuk, azt nem mondhatom, hogy szexuálisan feszült lennék, mivel sok dolgot kipróbáltunk, de akkor is… Will megtorpant, s elengedte a kezem. Meglepetten néztem rá, de ő csak leszegte a fejét, zsebre dugta a kezét, majd az autóhoz sétált. Beszálltam mellé.

– Hova megyünk? – Nem válaszolt, csak az utat és a forgalmat figyelte. – Will? – Ismét semmi válasz. – Felé nyúltam, de elhúzta a fejét. Nem tudom, hogy tudatos, vagy ösztönös reakció volt, de hirtelen éles fájdalmat éreztem miatta a mellkasomban. Előrefordultam, kezeim pedig az ölembe fektettem. Azt hiszem, kezdi megunni, hogy folyton elkalandozok… Pedig mostanában egyre kevesebbszer fordul elő. – Bocsánat… – mondtam halkan, de semmi válasz nem érkezett rá.

Leparkolt a ház előtt, ahogy eddig is, hogy kitegyen engem, majd leparkoljon a garázsban. Kiszálltam, s a járdára léptem. Elindultam felfelé, de megállított a hangja.

– Jó éjt.

– N-nem jössz fel?

– Nem. – Nem is nézett rám, hanem mereven bámulta a kormánykereket.

– Értem – mondtam csalódottan. – Neked is jó éjszakát.

Biccentett, s a gázra lépett, otthagyva engem a járdaszigeten. Valamivel megbántottam, de fogalmam sem volt, hogy mivel, de az volt a tippem, hogy azért, mert folyton elkalandozok, ahelyett, hogy rá figyelnék. Eldöntöttem magamban, hogy mostantól jobban fogok figyelni rá.

 

Másnap alig vártam, hogy értem jöjjön, de délben küldött egy sms-t, hogy nem tud eljönni. Aztán a következő nap is, egészen hétvégéig. Tudtam, legalábbis azt gondoltam, hogy dolgozik, így nem zavartam hétköznap. Hétvégén pedig kikapcsolta a telefonját. Ez egyáltalán nem jellemző rá! Felkaptam a kabátom, és átmentem hozzá. Volt kulcsom, így nem törődtem olyannal, hogy csengetés. Beléptem a lakásába, de a semmi fogadott. Néma csönd volt a lakásban, egyedül Mieru nyávogása törte meg a csendet. Dorombolva simult a lábamhoz, majd a konyhába futott. Ez egyértelmű jelzés volt, hogy adjak neki enni.

Gyorsan megetettem az éhenkórász fehér macskát, majd Will szobájához mentem. Halkan nyitottam be, hátha csak alszik, de tévednem kellett. A redőnyök lehúzva, az ágy szépen bevetve, én meg megtörten álltam az ajtóban. Nem aludt itthon. Nem veszi fel a telefonját. Ugye nem csal meg? Ugye, nem? Könnyek lepték el a szemem, de nem engedtem nekik. Elővettem egy cetlit, s körmölni kezdtem. „Megetettem Mierut. Hétfőn megvárlak munka után, bármeddig is tartson! Kérlek, beszéljük meg. Aaron”

Miközben hazasétáltam, cseperegni kezdett. Felnéztem az égre, amit egészen feketére festettek a felhők. Egy esőcsepp hullott az arcomra, mire az én lelkemben tomboló vihar is kitört. Futva, könnyben ázva rohantam hazáig, ahol bevetettem magamat az ágyba, s hétfő reggelig szinte ki sem mozdultam. Egyedül valamicske kajáért vánszorogtam el a hűtőig, és fürdeni vasárnap este.

Hétfőn bájvigyorral az arcomon közlekedtem, de egyáltalán nem voltam boldog. A közelében sem voltam. Persze Nina rögtön kiszúrta, sőt Oz és Mattie is. Persze egyiküknek sem mondtam el, csak legyintettem egyet. Egész hétvégén esett, de most csak a szürke felhők ígérgették, hogy nem sokára újabb zivatar lesz. Nálam pedig megint nincs esernyő. Remek…

– Nem mész haza, Aaron? – kérdezte Nina, amikor meglátott a szokásos helyemen ücsörögni. Megráztam a fejem.

– Megvárom Willt.

– Oh, értem. Remélem, addig nem ered el az eső. Már nagyon lóg a lába.

– Igen, én is remélem – erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

Elköszönt tőlem, s magamra hagyott. Telt, múlt az idő, de Will még sehol sem volt. Már a főnökék is leléptek, s a lámpákat is felkapcsolták. Egyre jobban kétségbeestem. Nyeltem egy nagyot, de nem tudtam lenyelni a könnyeim. Utat törtek maguknak, nem sokkal később a hangom is csatlakozott halk hüppögések közepette. Az órámra pillantottam, ami este tíz órát mutatott. Csak… még tíz perc, aztán hazamegyek. Ígértem magamnak, de akárhányszor letelt, újabb tíz percet adtam magamnak. Fél tizenegy felé az eső is eleredt, de még ez sem érdekelt.

 

Éjfél… ilyenkor már bőven alszik. Nem fog értem jönni, igaz? Egyszerűen így közli, hogy elege van, és nem kér többet belőlem. A ruháim teljesen eláztak, de még így is vártam volna, még vagy ki tudja hány órát, ha azt ígéri: eljön. De nem. Nem hívott, nem írt, nem csinált ő semmit! Tompán hallottam, hogy egy autó állt meg az út közepén, de már nem reméltem semmit, csak bambultam magam elé.

– Aaron! – hallottam a nevem. – Te jó isten! – nyögte Will. – Miért nem mentél haza, butusom? – kérdezte gyengéden. Felnéztem rá, s zokogás kíséretében átöleltem a nyakát.

– Sajnálom! Nem akartalak megbántani! Kérlek, bocsáss meg nekem!

– Csít – nyugtatott. – Semmi baj, nem haragszom rád – ölelt szorosan magához. Lassan megnyugodtam a karjai közt, mire kissé eltolt magától. – Miért hitted, hogy haragszom?

– Nem jöttél értem… aztán hétvégén átmentem, de nem voltál otthon. Ki volt kapcsolva a mobilod, én pedig nem tudtam, hogy mire gondoljak.

– De hát írtam, hogy hétvégén nem leszek itthon. Nemrég érkeztem meg…

– Nem írtad… Arra emlékeznék.

– Márpedig írtam! – mondott ellent, s láttam rajta, hogy dühös. – Itt a bizonyíték – mondta, s elkezdett keresni valamit a telefonján. Megnyitotta az üzeneteket, s ott virított az üzenet, a piszkozat formájában. Meglepetten pislogott, majd fejbe vágta magát. – Hogy én mekkora egy barom vagyok! Kapkodtam, és elfelejtettem elküldeni.

– Akkor nem haragszol rám, és szó sincs megcsalásról, igaz? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Féloldalasan elmosolyodott, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

– Szó sincs ilyenről. Szeretlek, butuskám.

– Én… – kezdtem volna bele, de megszólalt a gyomrom, mire elpirultam, Will pedig kinevetett. Nem is ő lenne! Valami facsarni kezdte az orromat, mire egy nagyot tüsszentettem.

– Szállj be, és vedd le ezeket a ruhákat! Még megfázol nekem.

Engedelmesen megváltam a ruhadarabjaimtól, s bemásztam az autóba. Bent kellemes meleg várt, de Will még jobban felvette a fűtést, aminek kifejezetten örültem. Nekem adta a zakóját, mire elmerültem az illatában, sőt el is aludtam.

Valami puhát éreztem magam alatt, s körülöttem is kellemes meleg volt. Will apró csókokkal keltegetett. Felültem az ágyban, mire a kezembe nyomott egy tányért, tükörtojással és virslivel. Bágyadtan néztem a szobára, a tányérra, majd Willre. Mérlegelni kezdtem, mire rájöttem, hogy a kajánál most jobban vágyok Will csókjára. Magamhoz öleltem, és megcsókoltam.

– A-a-a – csóválta meg a fejét, ahogy elváltunk. – Téged ismerve, nem ettél vagy három napja, szóval előbb egyél.

– Szóval utána csinálhatunk valamit? – kérdeztem mosolyogva.

– Talán. Egyél. – Nos… nem kellett többször mondania. Azonnal befaltam az előttem lévő tányér tartalmát. Ahogy megettem, elnyúltam az ágyon.

– Ez jólesett – jelentettem ki.

– Azt meghiszem! – nevetett fel. – Nem vagy fáradt?

– Te?

– Én egyáltalán nem, mivel aludtam a repülőn, de nem válaszoltál.

– Akkor még nem vagyok fáradt! – Hozzábújtam, s többé nem akartam elereszteni.

– Aha, akkor fáradt vagy.

– Azt se tudom, mit jelent – mondtam ásítva. Egy fehér póló és egy alsónadrág volt rajta, vagyis a szokásos alvós cucca. Befeküdt mellém, én pedig rögtön hozzábújtam, akár egy macska.

– Még Mieru sem bújós ennyire.

– Én viszont igen – mondtam félálomban. Éreztem, hogy már nem sok kell, hogy elaludjak. – Szeretlek – súgtam halkan, majd elragadott az álomvilág.

Will meglepetten nézett rám, mivel eddig soha nem mondtam ki, hogy szeretem, de hamar rendezte az arckifejezését. Végigsimított az arcomon, s egy csókot nyomott rá. Szelíd mosoly ült az ajkain, s így figyelt. Lekapcsolta a villanyt, így csak a hold halvány fénye világított meg minket.

 

Hiába a zakó és a meleg autó, másnap megfázva ébredtem. Fel kellett volna kelnem, hogy kinyomjam a csörgő telefonom, vagy hogy felvegyem, de egyszerűen nem voltam rá képes. Will félálomban morgott, hogy vegyem fel azt a vackot, de meg sem mozdultam, így ő kényszerült felvenni a készüléket.

– Itt Will – szólt bele a telefonba. – Igen, itt lustálkodik – mondta, és leült mellém. A homlokomra simította a kezét, mire felszisszent. – Azt hiszem tévedtem. Ma nem fog bemenni dolgozni – jelentette ki. Kinyújtottam a kezem felé, de legszívesebben visszahúztam volna. – Adom.

– Szia! – köszönt kedélyesen Nina. – Nem sikerült megúsznod az esőt, ezek szerint. Szólok a főnöknek, hogy beteg vagy.

– Köszönöm, hálás vagyok érte – mormoltam a telefonba, majd letette.

Will lépett mellém, s belém erőltetett egy lázcsillapítót és egy bögre teát, majd visszafektetett. Nem sokkal később ő is visszafeküdt mellém, én pedig matricamód tapadtam rá. Imádtam a közelségét, az illatát, nagyjából mindenét.

– Miről akartál beszélni? – törte meg a csöndet.

– Sajnálom, hogy nem figyelek rád eléggé… pedig esküszöm, próbálok, de mindig elkalandoznak a gondolataim. Jobbat érdemelnél nálam…

– Ne mondj ekkora badarságokat – csókolt homlokon. – Szeretlek, és nekem te kellesz. Nem is te lennél, ha nem kalandoznának el a gondolataid! – Mosolyogva bújtam a mellkasához.

– Jó meleg vagy – mondtam elégedetten.

– Most már neked is emberségesebb hőmérsékleted van – kuncogott fel, miközben megnézte a lázam. – Nem fázol?

– De, egy kicsit fázom. – Közelebb bújtam hozzá. Fölém gördült, s kaján mosolyra húzta a száját.

– Felmelegítselek?

– Nem ellenkeznék – mosolyodtam el. A nyakába fontam a karjaim.

– Az attól függ… Mondd csak, mit is mondtál tegnap este?

– Azt, hogy én bújósabb vagyok Mierunál. – Will ajkait egy csalódott sóhaj hagyta el. Lefejtette a karjaimat a nyakából, s kiült az ágy szélére. Egy gonosz mosoly kíséretében átöleltem a nyakát, s a füléhez hajoltam. – Lehet, hogy a másikat szeretted volna hallani, amit százszor megismétlek, ha kell. Szeretlek – súgtam a fülébe, és egy csókot loptam tőle. Az ölébe húzott, és éhesen kezdte falni az ajkaim.

– Egy mocsok vagy, tudod?

– Tudok róla – nevettem fel.

 

Az ágyra döntött, és a nyakamat kezdte el harapdálni, csókolgatni, néhol erősebben megszívva, csóknyomokat hagyott rajta. Éreztem rajta a birtoklási vágyát, hogy nem akar másnak adni. Bár tudtam jól, hogy ez nem az első alkalom, amikor ennyire birtokolni akar. Amikor elmondtam neki, hogy Nina randevút kért tőlem, akkor is így viselkedett, de visszafogta magát. Szerintem azért, hogy ne kössön – akaratomon kívül – magához. Annyira imádtam ezt a pasit, hogy leírni azt nem lehet. Egész nap az ágyat nyomtuk, persze nem a hagyományos módon, de ez így volt jó.

Súgó Még nincs hozzászólás.