Bakancslista

 

 

Kicsivel több mint két hónapja diagnosztizáltak nálam egy halálos betegséget. A betegség okai eddig még ismeretlenek, ráadásul még nem is ismerik a gyógymódját. A betegség… brutális. A lappangási időszakban szinte semmilyen tünetet nem mutat. Utána pedig rohamosan romlik az egyén állapota. Nálam is csak egy teljesen másik ellenőrzésnek köszönhetően ismerték fel. Azóta írtam egy bakancslistát, és a megtakarított pénzemből utazgatok, és teljesítem. Megjártam a Mount Everestet, Európa nyugati felét, ugrottam már repülőből, és még ehhez hasonlók. Igazából már végeztem a listámmal, főleg amint megérkezünk Amerikába. Utána már csak egy lehetetlen pont van… a szerelem.

 

Mélyet szívok a friss levegőből. Az óceán kellemesen sós illata terjeng a levegőben. Erőt veszek magamon, majd belépek a pompás táncterembe. Itt mindenki szerepet játszik, mindenki az arisztokraták életébe próbál belekóstolni, és ehhez minden díszlet, étel, s ital tökéletesen passzol. Ha lehetséges lenne, az ember folyton itt lenne, de ez az út az életben csak egyszer adatik meg, egy kicsit módosabbnak. Hihetetlenül drága a jegy. Az egyik barátommal jöttünk, akivel egy kabint béreltünk ki, így az ő vágya is teljesült, és olcsóbban is jöttünk ki egy kicsivel.

A tömegben észreveszek egy nagyobb csoportosulást, közepén egy sármos férfival. Szélesen mosolyog mindenkire. Ahogy egy kicsit megfordul, látni vélem az egyenruhájából, hogy ő a kapitány. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy a hajókapitány valahonnan Magyarországról érkezett. Azt hiszem. Rövid, barna haja, a tetején szőkére van festve. Kicsit hosszúkásabb, viszont markáns arcát egynapos borosta keretezi. Elköszön a tömegtől, s felém sétál. Mintha mi sem történt volna, kicsit elfordulok, és belekortyolok a whiskymbe.

- Hadd mutatkozzam be – nyújt nekem kezet, amit illendőségből elfogadok. Tőlem egy fejjel magasabb, pedig az én 180 centimmel nem mondanám magam túl alacsonynak. – A nevem Adrián.

- Üdvözlöm. – A nevem elmorzsolása után alaposan megfigyelem a szemeit. Gyönyörű zöld szemei szinte lyukat égetnek belém.

Tartalmas csevejbe elegyedünk. Láthatóan én sem untatom őt, ahogy az előző utasok tették, és bevallom, ő sem engem. Érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben kezd verni meleg, lágy hangjától. Itt helyben el tudnék aludni, annyira megnyugtat. Mostanában nem alszom valami jól. A betegség miatt eléggé stresszes vagyok még így is… Hirtelen éles fájdalmat érzek a tüdőmnél. Odakapok, de onnantól sötétség.

 

Ahogy felébredek, érzem magam alatt a kanapé ülését. Felülök. A tüdőm még mindig szúr egy kicsit, de az előbbihez képest ez semmiség. Körbenézek. Adrián a kormány mellett áll, és a tengert figyeli. Egy vidám dallamot énekel, de nem ismerem, és az sem segít, hogy valami számomra ismeretlen nyelven motyogja.

- Hol vagyok? – kérdem rekedtes hangon. – Mi történt?

- Felébredt? – fordul meg, és elmosolyodik. – Összeesett a parti közepén. Ismerem ezt a fajta tünetet… Ez egy…

- Tudom – húzom el a számat. – Két hónapja diagnosztizálták… De maga honnan ismeri?

- A húgom is ebben szenvedett. – Körbenéz, majd beállítja a kormányt, és leül mellém. – És mit keres itt, egy ilyen puccos hajón?

- A maga hajója… de, amúgy… bakancslista. És ezzel az úttal nagyjából a végére is érek. Onnantól már csak egy teljesíthetetlen pont marad.

- Mi az a teljesíthetetlen pont? – kérdezi érdeklődve.

- Az… – elmosolyodom, és a földet bámulom – titok. Köszönöm – mormogom, és kilépek.

Elindulok a kabinom felé. Útközben benézek a bálterembe, ahol még mindig folyik a parti. Az órámra nézve meglátom, hogy alig egy óra telt el. A kabinszobák felé veszem az irányt. A kabinunkba lépve az asztalhoz sietek, és naplót kezdek írni. Alighogy a végére érek, s becsukom a naplót, a barátom lép be a kabinba, hevesen csókolózva egy fiatal lánykával. Köhintek egyet, amire szétrebbennek. Elmosolyodom.

- Folytassátok csak. Ma nem jövök vissza – szólok vissza. Majdcsak elleszek valahogy…

 

A bár felé veszem az irányt, ahol kérek egy pohár konyakot. Elkortyolgatva visszagondolok arra az időre, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok. Miután a sokktól felocsúdtam, elmentem a barátnőmhöz, akinek rögtön elmeséltem. Kiakadt. Nem kicsit. Még aznap dobott is. Az egyik barátom rángatott ki a pillanatnyi depresszióból. A sárga földig leittuk magunkat, másnap olyan fejfájásunk volt, amire nem szívesen emlékszem.

- Szép emlékek? – ül le mellém Adrián. Kér magának is egy konyakot. Nem is vettem észre, hogy elmosolyodtam.

- Ha egy halál másnaposság annak számít – nevetek fel. – Maga mindig megtalál.

- Tegeződjünk, kérem.

Biccentek, majd rávesz, hogy elmeséljem azt az estét. Pedig halál ciki, már amire én emlékszem. Hú, én még többre emlékszem, mint a barátom, pedig az én emlékeimből sem lehetne regényt írni. Szemében furcsa csillogást veszek észre, de túlságosan nem foglalkozom vele.

Nem számolom, hányadik pohárnál tartunk. Én már félig a pultot támasztom, de Adriánon még alig-alig látszik meg az alkohol hatása. Miközben hallgatom az egyik középiskolás sztoriját, a poharam tartalmát bámulom. Laposakat pislantok, és hangja egyre jobban elmerít az álmok tengerében.

 

Egy kabinban ébredek, és valaki hátulról átölel. Körbenézek a kabinban. Ez jól láthatóan nem az enyém, s a derekam köré tekeredő kar is ezt bizonyítja. Oldalra fordítom a fejem, amire meglátom Adrián gyönyörű, zöld szemeit. Leheletén érzem az alkohol mámoros illatát.

- A-Adrián? – kérdezem egy kicsit félve, amire bólint. – Mi…?

- Elaludtál. Nem tudtam, hol a kabinod, szóval elhoztalak. – Feltámaszkodik a karjára, és egyre közelebb hajol. Szívem egyre hevesebben lüktet. – Sajnálom – suttogja már az ajkaimra. Kezét a tarkómhoz teszi, és szenvedélyesen megcsókol. Egész testem beleremeg a csókjába, s visszacsókolom.

Ezen felbátorodva felém magasodik. Az ing gombjait kezdi el kigombolni, én pedig készségesen hagyom neki. A nyakam kezdi csókolgatni, majd áttér a mellkasomra. Egy kéjes nyögés hagyja el a torkom. Mit művelek?! De egyszerűen… megrészegített ez a férfi, és nem csak az alkoholra célzok. Felszínesen szedem a levegőt. Ágyékát nekem dörzsöli. Érzem, hogy a nadrágját majd szétszaggatja a vágy, amit én ébresztettem benne. Nekem sem kell több, a gombjaival kezdek el babrálni…

 

Másnap fáradtan ébredek fel. A plafont bámulva lassan előjönnek az emlékképek. Arcom kezd egyre vörösebbé válni, ahogy egyre jobban felidézem az emlékeket. Amikor eljut az agyamig, szinte ugorva ülök fel. A szám elé kapom a kezem, amin este kijöttek azok a szégyentelen hangok. Zihálva szedem a levegőt. Oldalra sandítok, s találkozik a tekintetem Adriánéval. Mi a franc van velem? A szívem hevesebben ver, mint bármikor máskor, ha csak erre a pasira nézek. Az alsóbb felet eltakarja a takaró, aminek szerintem nagyon is örülök, viszont a felsőtestét látni engedi. Úgy fekszik mellettem, akár egy görög isten. Nincs túlzottan kidolgozott teste, pont annyi, amennyi kell. Lehet, hogy csak képzelődöm, de úgy néz rám, mint valami kincsre.

Ki kell mondjam: mi tegnap lefeküdtünk. Két férfi?! És lehet, hogy… nem! Ilyenre nem gondolunk.

- Jó reggelt! – villant meg felém egy észveszejtően szexi mosolyt. Nem tudok megszólalni, ezért csak bólintok. Lehúz magához, és egy édes csókot lehel az ajkamra. – Maradj velem!

- Hogy mi?!

- Maradj velem! Életemben nem kívántam ennyire senkit sem. Amióta megláttalak, tudtam: kellesz nekem. – Meglepetten pislogok. Komolyan gondolja?

- Komolyan gondolod?

- Véresen komolyan. És nem érdekel a betegséged!

- Akkor… – közelebb hajolok – fel kell készülnöd a következményekre. – Megcsókolom.

 

Két évvel később.

Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Egy eldugott kis faluban jártunk, ahol mindenki ismert mindenkit, viszont senki sem ismert senkit. Idős asszonyok gyülekeznek a temetőben, hiszen az elhunyt sokat segített nekik, s nagyon megszerették. Alig két hónapja ismerték a fiatal fiút, de segítőkészsége és mosolya helyettesítette a nyelv miatti szakadékot. A fiú alig beszélte a falucska nyelvét, de szót értett a lakókkal.

A temető megtelt az asszonyok és a pap énekével. Csak egy férfi állt szótlanul a sír mellett. Egy gyönyörű vörös rózsát szorongatott, s mellé tűzött egy listát. Arcán a könnycseppek egyesültek az eső cseppjeivel, s lehullottak a földre. Ő értette meg egyedül a fiút tökéletesen, akkor is, amikor az nem mutatta ki. Ő volt az egyetlen, aki szívből szerette, s a fiú is szerette őt. Miután sikerült maga mellett tartania, munkát adott neki a hajón, s a szabadidejüket együtt töltötték. Fél pillantásokból is tudták, hogy mit szeretne a másik. Ezt a furcsa kapcsolatot senki sem értette, de nem is akarták megérteni.

 

A fiú egy ismeretlen betegségben szenvedett. Hiába volt előrehaladott állapotban, szinte semmi jelét nem adta annak, hogy bármi baja lett volna. Csak a csúnya köhögése és a véres zsebkendők utaltak rá. Az utolsó napokban már járni sem tudott, de még mindig mosolygott.

- Végeztél a listáddal, ugye? – kérdezte a férfi, és óvatosan elengedte a vörös rózsát. A lista kinyílt, s láthatóvá vált a szöveg. A hosszú-hosszú lista végén ott szerepelt hatalmas betűkkel a „love” szócska, s egy piros pipa volt mellette, s Adrián neve.

 

[2012. október]

Súgó Még nincs hozzászólás.