[Vámpírszerető]

 

Fel-alá rohangáltam a felszolgálók közt, akik mindent megtettek, hogy a kedvemre tegyenek, de valahogy semmi sem akart összejönni. Zedekiah-nak készültünk egy meglepetés partival, amiről nem is olyan rég kiderült számomra, hogy már nem is lesz meglepetés, mivel tudott róla. De úgy döntöttem, hogy nem fog zavarni ez az aprócska tényező, hiszen a parti volt a lényeg.

Honnan tudtam, hogy Zed rájött? Onnan, hogy túl könnyen belement, hogy elmenjenek Eliottal egy amúgy unalmasnak ígérkező találkozóra. Na meg, tegnap este elszólta magát, még ha nem is vette észre. Végül is… mit tegyen a vámpír, ha a párja túl jól ismeri? Bár szerencsére ez rám is igaz volt. Eddig sohasem sikerült meglepnie semmivel, de így volt jó. Elszórakoztattuk egymást ezzel az egésszel, játékkal.

 

Kintről nyerítést hallottam, méghozzá Zed lovaiét, amin nem kicsit lepődtem meg. Direkt kikötöttem Eliotnak, hogy ne engedje haza! Mindent magamnak kell csinálnom? – morogtam magamban, s kimentem eléjük. Durcásan néztem rájuk, főleg Eliotra, de ő is értetlenül megvonta a vállát. Egyedül Zedekiah mosolygott ravaszul.

– Korán jöttél! – durcáskodtam. Legszívesebben csapkodtam is volna, de nem volt mit. – Igazán megtarthatnád a látszatát, hogy nem tudsz róla!

Zedekiah mosolyogva leugrott a lóról, s a táskájában kezdett el kutakodni. Az idők során szinte egy magasak lettünk. Kicsivel kevesebb mint tíz centivel voltam alacsonyabb nála, így tökéletesen összeillettünk. Ahogy végignéztem rajta, elszállt minden haragom, és meglepettség vette át a helyét. Még önmagához képest is jól festett. Frissen vágatott haj, igazán üdítő kisugárzás, lovagláshoz kevésbé illő ruházat. Mintha…

– Megcsalsz?! – kiáltottam fel, s összefontam a mellkasom előtt a kezem. Éreztem, hogy gyerekesen viselkedem, de most komoly okot adott rá, tekintve, hogy megcsapott a parfümje illata, amit meg aztán végképp nem szokott használni, csak ha el akar csábítani. Valamit elrejtett az ingujjában, majd nevetve hozzám lépett. Átölelte a derekam, és a homlokomra csókolt.

– Maximum Calypsóval – Calypso a lova volt, aki éppenséggel elégedetten rágcsálta az előbb kapott almát –, de ő nem tud kielégíteni az ágyban, és nem tud nekem ilyen aprócska partikat összehozni, szóval eszemben sincs – fúrta az arcát a hajamba, ami épp eléggé elfoglalta ahhoz, hogy megszerezzem, amit eldugott. – Szó sem lehet róla! – nevetett fel, és felemelte a kezét, amiben elrejtette azt a valamit. – Úgyis mindjárt megkapod – kacsintott rám. Felnézett az égre, mintha gondolkodna, majd a szemembe nézett. – Vagyis attól függ. Gyere! – ragadta meg a karom, és egészen a szobánkig vonszolt.

 

Bezárta magunk után az ajtót, majd megkönnyebbülve nekidőlt. Végigmért, s láttam, mennyire tetszik neki az öltözékem. Egy fekete, elegáns nadrág, egy vörös inggel, aminek a felső 2 gombját „véletlen” elfelejtettem begombolni. Igazából lusta voltam. Az ing tökéletes kilátást biztosított a mellkasomra és a kulcscsontom egy részére, amin egy aprócska tetoválás egyik fele díszelgett. A másik fele az ő tökéletes kis mellkasán pihent. A gondolattól kedvem támadt megnézni.

Egy pillanat alatt előtte teremtem, s az ajkaira martam. Azonnal elfelejtettem azt, amit az ujjában rejtegetett, ami valószínűleg valami ajándék volt. A nadrág tetejére simítottam, majd kihúztam belőle a grafitszürke inget, hogy utána érinthessem a bőrét. Belemosolygott a csókba, s mikor el akartam kalandozni azon a csábos kis nyakán, az ajkaimra mart, majd eltolt magától.

– Életem, most nem kéne!

– Ünneprontó vagy! – mormoltam. – Különben is az elmúlt hónapban folyamatosan elutasítottál, hogy ne gondoljak arra, hogy meguntál? – kérdeztem halkan.

– Életem szerelme. Úgy ismersz, mint aki nem mondaná el, ha így lenne? Nem, egyáltalán nem untalak meg! – biztosított róla mosolyogva. Kérdőn felvontam a szemöldököm. – Mi van?

– Gyanúsan sokat mosolyogsz.

– Válaszolj a kérdésemre, anélkül, hogy tudnád, mi az. Igen vagy nem? – terelte a témát, mielőtt megsejthettem volna valamit.

– Hogy tudnék válaszolni, ha nem tudom a kérdést? – léptem egyet hátra.

– Ne gondolkozz! – kérte, s az ujjaival lecsukta a szemeim. A fülemhez hajolt, és belesúgta. – Érezd. Igen vagy nem? – Megcsóváltam a fejem, s vettem egy mély levegőt. Szinte ordított az „igen” válasz, de az ördög ott suttogott a vállamon, hogy lehet, nem fog tetszeni, ha igent mondok. Gondolatban jól seggbe rúgtam az ördögöt. Az igen után könnyebben visszakozhatok! Megfogtam Zedekiah arcomon nyugvó kezét, s beledőltem. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, s egyenesen az övébe temettem. – Azt hiszem, egy erős igen lesz a válaszom.

– Akarod tudni, mi az ajándék?

– Persze! – ujjongtam fel, majd megdermedtem. Kicsi ajándék, ami elfér szinte bárhol. Amire igen vagy nem a válasz… A szám elé kaptam a kezem, akár egy nő. Amikor pedig Zedekiah felpattintotta a doboz tetejét, majdnem elsírtam magam. A nyakába vetettem magam. – Igen! Egy nagyon-nagyon határozott igen!

– Reméltem, hogy ez lesz a válaszod! – csókolt a nyakamba. – Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek! – Gyorsan letöröltem a könnyeim, s engedtem, hogy felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Egy fehérarany gyűrű volt, egy apró hullámmal a közepén, amit kövek díszítettek. – Lepjünk meg mindenkit!

– Szerintem épp elég meglepetés a gyűrű.

– Úgyis kiharcolom, hogy pár hónapon belül megtartsuk az esküvőt! – figyelmeztettem vigyorogva. Elhúzta a száját, majd mosolyogva megcsókolt. Ezzel adva beleegyezését, hogy egy kicsit átszervezzem a bulit, azzal a feltétellel, hogy ne mondjam el, miért változtatok hirtelen a témán, addig ő intézi a tortát.

 

Igazi összeesküvőknek éreztem magunkat, ahogy egy-egy pillanatra összenéztünk. Eliot rettentően furcsán nézett ránk, hiszen Zedekiah eddig mindig kimaradt az ilyesmiből, de most nem akart kimaradni. Tudtuk, hogy így nem lesz pont olyan, mint amilyet szeretnénk, de rájöttem, hogy pont így lesz tökéletes. Egy óra sürgés-forgás után végül Eliot megtorpant előttünk csípőre vágott kézzel és szigorú arccal. Épp a sarokban váltottunk egy szenvedélyes csókot, ezért tudott minket elkapni, de addig szinte lehetetlenség lett volna.

– Állj! Mi a fene folyik itt? Zed, úgy viselkedsz, hogy rád se ismerek. Joshua, te pedig… ööö… te mindig ilyen vagy, szóval rajtad nem csodálkozom – legyintett felém, majd bátyja felé fordult.

– Hé! – méltatlankodtam. – Nem mindig vagyok ilyen.

– Igaza van, Életke – kuncogott Zed, s folytatta a csókunkat. Kissé megdöntött, majd összefonva a kezünket, felmutatta azt. Mindketten érdeklődve figyeltük Eliot arcát, ahogy eltűnt róla minden értetlenség, és mélységes döbbenet vette át a helyét. Mindketten belekuncogtunk a csókba, majd Zed visszaállított. – Na, lehetek egy kicsit más? – kérdezte az öccsére kacsintva. Eliot megvakarta a tarkóját.

– Lehetsz. Várjunk… Mióta? És ne szórakozzatok velem, hogy ezt a bulit emiatt szerveztétek! – mutatott a nagyteremre.

– Nem – vigyorgott Joshua. – Tényleg a születésnapjára szerveztem a partit.

– És alig egy órája – kacsintott Eliotra. Nem mondták ki, hisz tudták, hogy mindenki rájuk figyel, hátha elfecsegik, miről is szól ez az egész hajcihő.

– Őrültek vagytok! – sóhajtotta. – Irány fel, a többit elintézem.

– Fel? – kérdeztük egyszerre. Nem értettük, miért is kéne felmennünk.

– Öltözni, előkészülni ki fog? Vagy így leizzadva, koszos göncben akarjátok levezényelni? – vigyorgott. Összenéztünk, majd felnevettünk. Erre nem is gondoltunk. Zedekiah egy csókot nyomot az ajkaimra.

– Joshua. Ha keresnél, tudod, hol találsz. Ha nem, akkor ott vagyok a bokroknál – kacsintott rám. Hangosan felnevettem.

– Hülye! Ezt én is ismerem. – Zed csak elmosolyodott, s a szobája felé indult meg.

 

Már a vendégsereg nagy része megérkezett, mire a szüleim is betoppantak. Ámulva néztek körbe, ahogy a többi vendég is, hiszen „csak” egy születésnapi partira jöttek, amihez nem illett ekkora díszítés. Lara csendben botladozott mellettük, s nézte a hatalmas tömeget. Pár méterre leszakadt anyjától, s mire visszanézett, már ott sem volt mellette. Kétségbeesetten kapkodta körbe a tekintetét, s már sírásra görbült a szája, amikor Eliot felkapta, s a királyi pár mellé lépett. Meghajolt, és illendően köszöntötte őket.

– Mi is örülünk, hogy látunk, Eliot fiam! – mosolygott a nő, és átvette Larát. – Köszönöm, egy pillanatra elkalandozom, és a hercegnő is ezt teszi – kuncogta, s magához ölelte az apróságot.

– Merre van a parti ünnepeltje és a fiam? – kérdezte Wintrop. Az ő figyelmét nem kerülte el egy-egy árulkodó elem.

– Történt egy kis galiba, de ezt inkább fent beszéljük meg, velük együtt – javasolta Eliot. Wintrop a szemét forgatta, majd követte az utat. Sophia nem nagyon törődött az apróságokkal, mivel a kezében tartott szája újra lefelé görbült.

 

Egy utolsó mozdulattal vörösre festettem az ajkaim, majd megvizsgáltam magam a tükörben. Sugárzott rólam, hogy mennyire boldog voltam. Mondjuk egy kicsit féltem, hogy apámék ellenezni fogják, hiszen Zedekiah nem olyan rég még az ellenségük volt. Emellett mindketten férfiak vagyunk. Egy kapcsolatot még elnéztek, de egy házasság? Az egy másik tészta, egy sokkal keményebb tészta. Nyeltem egyet és kifújtam a levegőt. Nyugalom, Joshua! Minden rendben lesz.

Eliot kopogott be, s bedugta a fejét.

– Itt vannak a szüleid. Zedekiah rád vá… Azt a nem jóját! – nyögte meglepetten. – Összebeszéltetek? – kuncogott Eliot.

– Nem. Miért?

– Mert Zed ennek a kimonónak a párját vette fel – kuncogott. – Jól áll, ahogy a vörös rúzs is.

– Nem rúzs! Ez…

– Tudom, hogy nem az, de annak néz ki. Gyere! – unszolt, s kilépett a szobából, én pedig utána.

Ahogy kiléptem a szobából, Zedekiah-val találtam szembe magam, aki szólni sem tudott a meglepettségtől. Úgy nézett végig a fehér kimonómon, mintha soha nem látott volna. Elé lépdeltem, mire megigazította a kimonóm, s egy csókot akart lehelni az ajkaimra. A mutatóujjamat a szájára tettem, majd visszatoltam.

– Nem lehet.

– Ó, istenem… meg akarlak csókolni! – nyögte kissé kétségbeesetten.

– Majd időben! Előbb érdeklődjük meg a szülőktől! – kuncogtam, s apámékhoz húztam.

 

– Miért sejtettem? – forgatta körbe a szemeit apám, ahogy meglátott minket. Zedekiah kissé szégyellősen leszegte a fejét, mintha az apja szidta volna meg. Én egyenesen apámra néztem, akinek semmilyen igazi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról. Egyenes háttal álltam meg előttük, s a mellettem állót is erre ösztönöztem a bordái közé célzott bökéssel.

– Uramatyám! – nyögte anyám, s elém lépett. Na, én tőle riadtam meg egy picit. Még egy fél lépést hátra is léptem, azonban többet nem engedett meg a helyzet, tekintve, hogy Zedekiah erősen kapaszkodott belém. Könnyes szemekkel nézett végig rajtam, s végigsimított a kimonó szélein. – Szebb vagy benne, mint én voltam!

– Na, azért nem!

– Dehogynem! – ellenkezett apámmal, majd visszafordulva a nyakamba vetette magát. – Úgy örülök nektek! – Hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küszködik, így átöleltem, és a hátát kezdtem simogatni.

– Anya – súgtam boldogan.

– Egy szóval sem engedélyeztem!

– Uram – jött meg Zedekiah hangja. – Szeretném elvenni Joshuát, ha megengedi – hajolt meg felé. Apám bosszúsan sóhajtott fel.

– Lenne más választásom? – forgatta a szemeit. – De értesíthettetek volna!

– Reggel még Joshua és én se tudtuk – kotyogta közbe Eliot, aki épp visszahozta az elkóborolni készülő húgomat. – Engedelmükkel önállósítottam magam és gyorsfutárokkal elhozattam a megfelelő ruházatukat. Bármelyik pillanatban itt lehet!

– És a gyűrű? – kérdezte Sophia, mire Joshua felmutatta a gyűrűjét. – Nem ez! A karikagyűrűk, amit a szertartáson használtok!

Újabb dolog, amit elfelejtettünk a pillanat hevében. Erre apám adta meg a választ a saját gyűrűjük képében. Bár nem illett, apám nyakába vetettem magam, és jól megszorongattam boldogságom jeleként. Ha szabadott volna, arcon is csókoltam volna, de inkább Zedekiah-val akartam összekötni az életem, így kihagytam ez alkalommal.

 

Eliot kiállt a tömeg elé, majd magára vonta a figyelmét. Az emberek általában elegánsan jelentek meg Zedekiah születésnapján, így nem sokban különbözött az öltözékük, mintha tudták volna, hova is jönnek. Épp ezért Eliot sem tűnt ki az öltönyében, amit a megszokottnál egy díszesebbre váltott. Meghajolt a tömeg előtt.

– Üdvözlöm önöket! Talán észrevették, de a parti hangulata kicsit más, mint azt Joshuától megszokhattuk. Ennek az egyik oka maga az ünnepelt, mivel ma ő is megajándékozta kedvesét egy aprócska ékszerrel. – Morajlás harsant a sorok közt. – Nem kell találgatniuk – szúrta közbe Eliot, mielőtt bárki találgatni kezdett volna. – A mai események fényében: kérem, fáradjanak át a másik terembe, ahol kedvenc uralkodópárosunk egybeköti az életét végérvényesen!

Hangzavar támadt a teremben, amiből Eliot kihallotta a méltatlankodó szavakat, amiért nem értesítették őket a változásról, s egyesek irigykedő szavait, hisz mind Zedekiah, mind Joshua kisebb tábort vonzott magához olyan nőkből, helyenként férfiakból, akik szívesen helyet cserélt volna egyikőjükkel. Hirtelen olyan érzése lett, mintha valaki figyelte volna őt, és nem a szokott módón. Alig észrevehetően kémlelt körbe, de senkit nem látott, így elfoglalta a helyét.

A szertartás rendben lezajlott, és senki nem talált kivetnivalót. A végén pedig egy csókkal hitelesítettük az eskünket. Mosolyogva figyeltem Zedekiah szemeit, s újabb csókra nyújtottam az ajkaim, de Zedekiah hirtelen elfordult. Értetlenkedve néztem Zedekiah-ra, majd Eliotra. Mondani akartam volna valamit, de anyám mellettem termett, s elrángatott az újdonsült férjemtől.

– Anya! Hé! Engedj vissza! – ellenkeztem, de nem engedett el.

– Nem eszik olyan forrón a kását! – nevetett. – Szerinted engem nem rángattak el apád mellől?

– De… A hely tele van olyanokkal, akik Zedre pályáznak, és ő nem tud erről a szokásunkról!

– Még szép! Apád sem tud róla a mai napig. Erről csak az egyik fél tudhat, szóval: ne feledd. Nem szólhatsz a „rúzsról”. Különben meg, ha tényleg ő életed szerelme, úgysem csókolja el előled senki.

Duzzogva dobtam le magam a székre, majd kifújtam magam. Igazat kellett adnom anyámnak, csak mégis. Túl sok itt a cseles vámpír, aki tud erről, és persze megpróbálja majd kihasználni. S addig, amíg önszántából meg nem csókol, nem tehetek semmit.

 

Végül felálltam, s kimentem a vendégek közé. S meglepetésemre, nekem jobban kellett vigyáznom, mivel nem egy nő próbálkozott be. Bosszúsan ittam bele az italomba, s Zedet figyeltem, ahogy kedélyesen beszélgetett Eliottal. Vajon miért kerül? Lehet, hogy megtudta a nyitját? Hogy nemcsak jelképesen köt össze bennünket a „rúzs”, hanem ténylegesen. Legalábbis az életéveinket, így a maximumot hozhatják ki a párok az együtt töltött időből, és nem kellett félni, hogy túl korán elragadja őket a halál, ha halandó a vámpír párja, és sajnos Zedekiah halandóbb volt, mint én. Emellett ez a kapocs sok más előnnyel is kecsegtetett a párok számára. Azzal a hátránnyal, a hitvesi csók utáni csók érvényesítette a „szerződést”. Ezáltal bárki ellophatja előlem Zedekiah-t, és fordítva. Szomorúan felsóhajtottam, s a kezemben tartott pohárra néztem. Emellett már előfordult, hogy a megcsókolt fél érzései is megváltoztak. Egy szenvedő nyögés hagyta el az ajkaim, és bele akartam túrni a hajába, de rájöttem, hogy azzal csak elrontanám az összképet. A tükörbe néztem, s megigazítottam a ruhát, s néhány elszabadult tincsem is a helyére tettem.

– Remek! – vigyorogtam a tükörképére, majd visszafordultam.

Ebben a pillanatban elsötétedett a terem, s az toronyóra a távolban éjfél ütött. Egy csettintést hallottam, mire egy fény jelent meg a teremben. A fény egy gyertyához tartozott, amit egy férfi tartott a kezében. A férfi felegyenesedett.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! Ideje, hogy az ifjú pár befejezze a játékot! – Körbenézett a tömegen, s megállapodott rajtam a tekintete. – Bevallom, nem ismertem a szokásaitokat, ahogy valószínűleg ti sem a miénket. – A férfinek egyértelműen démonszaga volt, és kezdett egyre antipatikusabb lenni. – Az utolsó harangszó előtt meg kell találnotok és csókolnotok egymást a tömegben, különben a jegyesség érvénytelen.

– Mi? – nyögtem értetlenül.

– Igyekezz, vámpíruraság! Tíz! – kiáltotta el magát.

Idegesen fordultam körbe, s éreztem, hogy ezzel nem kicsit csaltak csapdába. Hisz azonnal megértettem a játékszabályokat: találd meg és verekedd át magad a tömegen, ami meg fog állítani, ha nem vagy elég szemfüles. Hol a fenében van Zedekiah?! Ekkor pedig eszembe jutott. Felugrottam az egyik oszlopra, majd egyenesen a „megbeszélt” helyre.

– Mondtam, hogy a bokrok mögött – vigyorgott Zedekiah. Átölelte a derekam, s megcsókolt.

– Nem jó veletek játszani! – bosszankodott az ismeretlen. – Lett volna második esély, ami szórakoztatóbb.

– Inkább nem kockáztattunk, bocs, bácsikám – nevetett Zed, és birtoklóan átölelte a derekam. Rég nem tett ilyet, főleg nem közösségben. A férfire néztem, s láttam benne valamit, ami egyáltalán nem tetszett. Apám a férfi mellé lépett, s a vállára tette a kezét. Egy széles mosolyt eresztett meg a férfi felé, aki értetlenül nézett rá. Éreztem, ahogy Zedekiah hátán felállt a szőr, ahogy az enyémen is.

– Szerintem lépjünk le.

– Egyetértek – helyeselt életem párja. Nem voltunk kíváncsiak arra, ahogy az apám helyre teszi a kedves nagybácsit.

 

Végül, mint kiderült, Eliot közbenjárásának köszönhetően, a nagybácsi nem érezte meg apám haragját. Zed elmondta, hogy a nagybátyja előbb tudta meg, mint a többiek, épp ezért kötelezte Zedet erre a kis „játékra”. Nem mellesleg, mint kiderült, ő megvetette az efféle kapcsolatokat. A miénket is csak szórakozásnak gondolta, ezért nem szólt eddig ellene.

– Sajnálom… Nem kellett volna erőltetnem.

– Te most sajnálod, hogy hozzám jöttél?

– Dehogy! – ellenkeztem, mire felém gördült, és megcsókolt.

– Na, látod! Én sem! Ha elmondtuk volna neki, lehet, hogy még komoly lépéseket is tesz, hogy megakadályozzon bennünket. Így volt a legjobb. – Közelebb hajolt, mire a nyakába fontam a karom, s magamhoz öleltem. Ahogy viszonozta az ölelésem, ravaszul elmosolyodtam, majd ma nyakába mélyesztettem a fogaim. Halkan felszisszent. – Sejthettem volna! – Végignyaltam a bőrén, miközben a vérét szívtam, mire egy halk nyögést hallatott.

– Úgy nem lenne élvezetes – kuncogtam. Végignyaltam az ajkaimon, s belenéztem Zed sötét szemeibe.

 

Félredöntöttem a fejem, s hívogatóan néztem rá. Nem kellett sokat győzködnöm, mire a nyakamra hajolt, s kiszolgálta magát. Bár mindezt nagyon nehéz volt elérnem, mivel Zed mindenképp harcolni akart a gyűlölt énjével. Sohasem mondta el, de hamar rájöttem, hogy önmagát gyűlölte, nem is a vámpírokat. Önmagát, mert nem tudta uralni a vágyát, és mert amikor rémálmodott, ő volt az a vámpír, aki megölte Chart. Csak nehezen tudtam elűzni az undorát, de amennyire ellenkezett, olyan hévvel esett nekem néha, és nagyon jól kezelte a vérszomját, amikor arra került a sor. Nem is olyan rég még élvezni is kezdte.

– Szeretlek. – Zedekiah felemelkedett a nyakamról, s megcsókolt. Az ajkain éreztem a vérem ízét.

– Mindig elcsábítasz! – súgta az ajkaimra. – Pedig mindig megfogadom, hogy nem iszok többet a véredből.

– Miért? – néztem mélyen a szemébe, de mint mindig… most is hallgatott. Egy szomorú sóhajt eresztettem útjára, majd magamhoz húztam. – Értem. – Egy hosszú csókba vontam, s átfordultunk. Láttam a szemein, hogy a folytatást akarja, de keresztülhúztam a számításait. Kényelmesen elfészkeltem magam a mellkasán, s jó éjszakát kívántam.

 

 

Eliot POV

 

Fáradtan rogytam le a kanapéra, ahogy végre az utolsó vendég is elment. Néha meg tudtam volna fojtani azt a kettőt. Mindig kitaláltak valamit, ami miatt főhetett a fejem, vagy takaríthattam utánuk. Fárasztó, mit ne mondjak. Főleg, hogy Joshua folyton azzal zaklat, mikor kerítek végre magam mellé valakit. Mintha az olyan könnyű lenne! Nem sokan értik meg, hogy jobban ragaszkodom a bátyámhoz, mint másokhoz. Vagy mint illene. Nem egy személy a fejemhez vágta, hogy szerelmes vagyok Zedekiah-ba.

Mellettem megmozdult a kanapé, s egy érintést éreztem a vállamon. Riadtan néztem a váratlan érintés felé, s szembetaláltam magam egy ismeretlenül ismerős szempárral. Pár pillanat múltan felnevetett.

– Na, mi van, Eliot? – kuncogott az ismeretlen. – Megijesztettelek?

– Meg! De… te ki vagy, hogy simán letegezel? – vontam fel a szemöldököm.

– Nem csodálom, hogy cserbenhagy a memóriád! – kuncogott fel. Szürke haja tépetten meredt az égtáj minden irányába, mégis rendezett volt. A szemei kéken nevettek, mégis láttam bennük a felhőket. Ismertem azokat a felhőket, sohasem tűnnek el az ember szeméből, vagy legalábbis csak nagyon nehezen. Rettentően vékony volt, a ruhája drága selyem, ismerős motívumokkal tarkítva. A srácról sütött, hogy melyik nemet kedveli, és nem a gyengébbik nem volt kedvezményezett. – Lehettem vagy százhúsz centi, amikor utoljára találkoztunk.

– Bocsánat, de… még mindig nem tudom, ki vagy.

– Noel. Annak az embernek a fia, aki majdnem tönkretette a mai partit. Mellesleg kitagadott fiú – mondta kissé felhős hangon. Aztán eszembe jutott, hogy ki is ő.

– Noel! – nyögtem. – Bocsi, csak…

– Nem kell magyarázkodni – vigyorgott rám. – Láttam, hogy egész végig rohangáltál, vagyis inkább azt, hogy nem tudtam beszélni veled egész nap – kuncogott. – Szóval megértem.

– Nem is tudtam, hogy a meghívottak közt vagy.

– Joshua hívott meg személyesen. Illik Zedhez, megszelídítette – nézett az ajtó felé. Rákérdeztem, hogy az mégis hogy lehet, hisz ők sohasem találkoztak tudtommal. – Édesanyátok temetésén itt voltam, akkor találkozunk össze. Jut eszembe… részvétem miatta. Tudom, hogy szerettétek.

– Igen, de az idő ellen nem harcolhatunk, bármilyen hosszú is az életünk – merengtem el. – De hogy nem találkoztunk össze akkor?

– Apám rajtakapott, hogy eljöttem. Választanom kellett a nyilvános megszégyenítés és a békés lelépés közt. Inkább tipliztem. Meg is lepődtem, amikor apám beállított, és kötelezett, hogy eljöjjek. Persze megtiltotta, hogy elmondjam, hogy közöm van hozzá – mosolyodott el kényszeredetten.

– Sajnálom, hogy ilyen. Szerintem azt hitte, hogy meg tudja akadályozni a házasságot. Be akarta bizonyítani, hogy azok, akik a saját nemüket szeretik, sohasem lesznek igazán boldogok. Ha pedig igazam van, akkor megmagyarázza, hogy miért voltak itt olyan sokan a hódolóik közül – mondtam elgondolkodva. Mellettem Noel elkezdett kuncogni, majd nevetésbe fordult.

– Te pont az a személyiség vagy, aki szeret mindig mindenről tudni, még ha nem is szól bele, igaz? – Ahogy rám nézett, még a szeme is nevetett. – Ha pedig valamit nem tudsz, kényelmetlenül érzed magad. – Kínosan megvakartam a tarkóm.

– Igaz. Rossz szokás, de nem tudok róla leszokni.

Noel nem mondott semmit, csak hosszan figyelt engem. Tekintete megakadt az ajkaimon, s éreztem, hogy nem lesz kifejezetten jó következménye, ha nem teszek semmit a dolgok ellen. Talán még az elején ki kellene irtanom a vonzódását.

– Te mocskos fattyú! – ordította el magát „szeretett” nagybácsim. – Ne merészeld a másodörököst is mocskos buzivá tenni! Mégis ki örökölné a trónt ezek után, ha nem az ő utódai? – Noel összerezzent, s lesütötte a tekintetét. Szinte éreztem, ahogy a virágzó tavaszt megöli a visszatérő fagy.

– Neked ehhez aztán semmi közöd! – feleltem higgadtan. – Takarodj!

– Mégis hogy merészeled…

– Te hogy merészeled ilyen szóval illetni a királyt? Te hogy merészeled megkísérelni, tönkretenni a királyod boldogságát? Takarodj, amíg nem hívatom az őröket, mert ők nem a kijárat felé fognak vinni, hanem a várbörtönbe, felségsértésért! Lenne pár álmatlan éjszakánk, de megtennénk. – Biztosítottam róla, mielőtt a kérdés elhangozhatott volna. Meghökkenve nézett rám. Nem nézte ki belőlem, hogy kiállok a véleményem mellett. Azt pedig végképp nem hitte el, hogy képesek lennénk megölni. – Az utódlást pedig bízd ránk.

Bácsikánk felszegte az orrát, majd eltűnt a teremből. Hosszan néztünk utána, de nem jött vissza, és reménykedtem, hogy soha többé nem látom. Zedekiah ki fog belezni, amiért nélküle döntöttem.

Hirtelen Noel felszipogott. Felé fordulva láttam, ahogy a kezeire hullnak a könnycseppjei, s enyhén rázkódik a teste. Szinte nekem is fáj az ő fájdalma. Elé lépve átöleltem, s hagytam, hogy kisírja magát. Elmondta, hogy mennyire fáj neki, hogy tulajdon apja így viselkedik vele, pedig még az ő kedvéért megpróbált „normális” lenni, de nem ment neki. Az nem ő volt. Vigasztalni kezdtem, mire megnyugodott, majd felállt.

Nem kellett volna, mégis meglepett a csókja. Lágyan követelőzött, én pedig nem tudtam, mit kéne csinálnom. Finom volt a csókja, nagyon is, de mégis… Finoman eltoltam magamtól, s mélyen a szemébe néztem.

– Sajnálom, Noel. Ez nekem nem fog menni.

– Mert te a nőket szereted? – kérdezte sértett éllel a hangjában. Tudta, hogy nem erről van szó.

– Nem. Kifejezetten nem szeretem a nőket, bár elvagyok velük, ahogy a férfiakkal is. – Az ajkamba haraptam. – Sajnálom, nekem a rokoni szál szent. Tudom, eléggé butaság, mikor így is annyi normát megszegtem már.

– Legalább őszinte vagy! – súgta Noel, majd átölelt. – Ölelj át, kérlek! – A könnyei újra ott voltak a szemében, én pedig nem tudtam nemet mondani. Egy ártatlan ölelésből nem lehet gond.

Mikor megnyugodott, ellépett tőlem, majd elköszönt. Elég messze lakott, hogy ne engedjem haza, azonban mindegyik szobában voltak. A zsigereimben éreztem, hogy rettenetesen meg fogom bánni, mégis felajánlottam, hogy aludhat velem, de csak ha semmi tapi. Angyali szemekkel nézett rám, és elmondta, hogyha fekszik mellette valaki, akkor akár akarja, akár nem, hozzábújik éjjel, de ezen kívül megígérte, hogy nem fog tapizni.

Végül magam is meglepődtem, de tényleg betartotta a szavát. Már épp álomba szenderültem volna, amikor megéreztem, hogy hozzám bújik. Lenéztem rá, de mélyen aludt. Magamnak megjegyeztem, hogy tényleg nagyon aranyos. Valahol az agyam azon részén, ahova nem értek el a saját szabályaim. Másnap nem kicsit kaptam érte az ívet Joshuától, amiért nem épp ártatlan pózban találtak ránk reggel. Ébresztőt kellett volna húznom! De ők soha sem kelnek fel időben, ahogy nekem sem volt szokásom, hogy későn keljek fel. Murphy törvénye, hogy pont most pihentem tovább a kelleténél! Noel jókat nevetett Joshuával, főként rajtam, aminek cseppet sem örültem. Végül otthagytam őket.

 

 

Joshua POV

 

Egy hónapja már, hogy hivatalosan is egymást boldogítjuk Zeddel. Nem mondom, hogy nem élvezem, hogy kisajátíthatom, de azért nem használom ki… mindig. Mondhatjuk, hogy túlvédelmező lettem mostanság. Amin Zedekiah jól szórakozik, viszont akik ellen szól, már kevésbé. Eliot pedig… hát mondhatni magába fordult. Egy ideig próbáltam cukkolni, hogy lépjen Noel felé, hisz a vak is látta, hogy valami alakult köztük, de leállított a témáról. Amit egy kicsit megértettem, de a szerelem nem ismeri ezeket az akadályokat. Önkényesen eldönti, hogy kiket kapcsol össze, a két fél beleegyezése nélkül.

De talán így van jól – merengtem el magamban, s Zedekiah-ra pillantottam, aki feltehetőleg az utolsó papírköteget tanulmányozta. Bár mindig jöttek újabbak.

Zedekiah felnézett rám, s egy bosszús sóhaj hagyta el az ajkait.

– A nagybátyánk tiszteletét teszi nálunk. Meghallgatást kért, szóval muszáj lesz – morogta.

– Nekem rendben van – mosolyogtam rá. – De én is bent leszek, akkor talán nem esel neki. – Igazából be akartam olvasni neki, de ezt nem kötöttem szerelmem orrára.

– Való igaz. Akkor készülj fel, drága, mert hamarosan itt lesz.

– Jól vagyok én így! – ellenkeztem. Egy kényelmes szerelés volt rajtam, ami az emberekre volt jellemző. Zedekiah morcosan nézett rám, de akkor sem mozdultam meg átöltözni. Hozzám lépett, s keményen megcsókolt, s belemarkolt a fenekembe.

– Öltözz át! Ez a nadrág túlzottan kiemeli a segged, édes. – A szemében birtoklási vágy égett, nem akart odaadni senkinek. Pedig a nagybátyját nem is érdekelhettem. Elmosolyodtam, s a nyakába fontam a kezem.

– Tetszik ez a tekintet – leheltem egy csókot az ajkára. – Mindjárt jövök – kacsintottam rá.

 

Fél óra múlva egy asztalnál ültünk azzal a kellemetlen személlyel, hogy rendezzük a helyzetet, mivel Zedekiah elkezdte ellehetetleníteni. Sokszor kellett lecsillapítanom, hogy ne essen a férfinek, de egész normálisan lezajlott a megbeszélés, mindaddig, amíg Zedekiah fel nem hozta Noelt. Rá akarta venni a férfit, hogy fogadja vissza Noelt, mivel kiderült, hogy Noelnek egymaga kell boldogulnia, de nagyon nehezen ment neki, mivel semmi segítséget nem kapott akkoriban. Teljesen a nulláról kellett kezdenie.

– Nem! Egy olyan fattyút nem veszek a nevemre!

– A fiad! – kiáltott rá Zedekiah. – Eltitkoltad előlünk, hogy kitagadtad, mindig csak legyintettél, amikor rákérdeztünk, hol van! S bár ebben hibáztam, egy idő után megfeledkeztünk róla. A nulláról kellett indulnia. Sejted, milyen nehéz az egy olyan gyereknek újrakezdeni, aki csak hírből ismeri a munkát? Kegyetlen, szívtelen apa vagy!

– Az a fattyú nem a fiam! – kiáltotta el magát.

Zedekiah és ő tovább vitatkozott, de én lefagytam. Még ha ki is tagadta és nem gondol rá a fiaként, mégis a fia. Ha letagadunk valamit, attól még igaz marad, így ennek a kijelentésnek hazugságnak kellett volna lennie, mégis…

– Igazat beszél.

– Mi? – fordult felém Zed.

– Nem hazudott, Noel tényleg nem a fia! – Az öreg elhallgatott. – A felesége megcsalta.

– Igen! És volt képe ezt a halálos ágyán bevallani! – köpte a szavakat. – Mindezt elviseltem volna, de hogy nem sokkal később kiderült, hogy még utódjai sem lesznek… Nem veszem a nevemre azt a fattyút!

– Megegyeztünk! – mosolyodtam el.

– Nem! – ellenkezett Zed. Ő nem tudta, amit én igen.

– Úgysem vesszük rá – vontam meg a vállam. – Kérlek. – Zedekiah forgatta a szemeit, majd rábólintott.

 

Amint kilépett a társalgóból, Zedekiah azonnal nekem esett, hogy mégis miért kellett ezt mondanom. Noel nem fogadta el a segítségünket, pedig szüksége volt rá. Egy puszit nyomtam az arcára, s elmosolyodtam. Elmondtam, hogy Noel valószínűleg azért nem fogadta el a segítségünket, mert akkor be kellett volna költöznie hozzánk, ami kényelmetlen lett volna számára. Zedekiah felvonta a szemöldökét, amin nem tudtam nem mosolyogni. Ő nem rakta össze a képet.

– Noelnek tetszik Eliot, de Eliot elutasította. Nem vetted észre, hogy nem úgy viselkedik, ahogy szokott?

– De, de hiába kérdeztem, nem mondta el, hogy mi a gondja. – Láttam rajta, hogy tényleg aggódott Eliotért, főleg mivel az utóbbi időben felismerte, hogy mennyi mindent feláldozott miatta.

– Noel nem közömbös számára, de ezt erősen tagadja, mivel Noel vér szerinti rokona.

– Eliot szerelmes lenne Noelbe? – Biccentettem, mire elnyomta a nevetését. – Ravaszdi róka vagy te! Össze akarod hozni őket? – Újabb biccentés egy mosollyal megtoldva. – Azt nem engedhetem.

– Miért? – kérdeztem döbbenten.

– Mert ez az én reszortom lesz – csókolt homlokon. – Eliot az én testvérem, és miattam… Miattam áldozta fel a boldogságát. Szeretném visszafizetni.

– Nem bánom! – mosolyogtam, s szorosan átöleltem. A füléhez hajoltam. – De kérem tőled a jutalmam!

– Megkapod este – sugdosta vissza.

 

 

Eliot POV

 

Szánalmas. Ennyit tudtam mondani a viselkedésemre. Igazából semmi okom nem lett volna, mégis rettenetesen éreztem magam. Mint amikor eldöntöttem, hogy Zedekiah mellett maradok, amikor esélyem adódott, hogy elmenjek „életem nagy szerelmével”. Legalábbis akkor azt gondoltam, hogy igen, ő az, aki kell nekem. Aztán később rájöttem, hogy tényleg helyesen döntöttem, amikor Zed mellett maradtam.

Dühösen söpörtem le az asztalomról a cuccaim, majd a teraszajtóhoz sétáltam. Kopogott valaki, majd belépett. Valamiért úgy sejtettem, hogy Joshua lesz, de meglepetésemre Zedekiah lépett be.

– Huhh! – nyögte a kupit látva. – Tényleg rád férne egy ital – mosolygott rám, s meglengette az üveg italt és a két poharat a kezében.

– Ha ki akarsz szedni belőlem valamit, rossz helyen kopogtatsz.

– Nem akarok én semmit se kiszedni belőled. Nem akarsz beszélni róla, ezt pedig elfogadom – mondta nyugodt hangon, s leült a kanapéra. – Csak szeretnék beszélgetni veled, mint egy jó testvér.

– Sohasem voltál benne jó.

– Néha megpróbálhatom, nem? – mosolygott rám. Legalább ő boldog, és nem voltak hiábavalóak a döntéseim.

Leültem vele szemben, s beszélgetni kezdtünk. S meglepő módon újra meg tudott lepni: tényleg én érdekeltem, és nem erőltetett semmit. Sokat beszélgettünk. Végül amikor megkérdeztem, hogy vele mi volt ma, megvonta a vállát.

– Semmi érdekes. Meghallgatást kért a nagybácsikánk, szóval meghallgattam. Ha nincs ott Joshua, lehet, nekimegyek – jegyezte meg foghegyről. Felnevettem.

– Kinézem belőled!

– Naná! Egy olyan sértést nem tűrök, még ha igaz is – vigyorgott, és lehúzta a pohár tartalmát. – Most, hogy belegondolok, volt valami érdekes a mai napban.

– Mégis mi?

– Noel nem az unokatestvérünk. Az anyja bevallotta a halálos ágyán, hogy Noel nem a nagybátyánk gyereke. Mik nem történnek a világban. – Zed rám nézett, de nekem nem esett le a pillantás lényege. Egyszerűen arra tudtam gondolni, hogy Noel nem is a rokonom. De miért is érdekelne ez, hisz nem akarok semmit tőle. – Holnap el akarok menni hozzá, és még egyszer megpróbálom hozzánk csábítani.

– Majd én! – mondtam túlzottan izgatottan.

– Nem hagyhatom rád minden ügyes-bajos dolgom. Különben sem tudsz jobbat ajánlani nálam – vigyorgott.

– Ezt sértésnek veszem.

– Vedd – vonta meg a vállát. – De velem jöhetsz, ha gondolod.

– Inkább egyedül mennék.

Sejtenem kellett volna, mert túl könnyen belement a dologba. Másnap reggel felnyergeltettem a lovam, majd útnak indultam. Nem is gondoltam bele, hogy viselkedem, csak amikor már nem fordulhattam vissza. Ott álltam Noel kunyhója előtt. Eléggé aprócska volt, de otthonosnak tűnt. Noel lépett ki az ajtón, én pedig szóhoz sem jutottam hirtelen. Végül megegyeztünk egy teában, így behívott magához.

Elmondtam, hogy szeretnénk, ha beköltözne hozzánk, mire azonnal nemmel válaszolt. Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlannak tűnt.

– Eliot! – emelte fel a hangját. – Elég, kérlek! Tudnod kéne, hogy csak egy dolog változtathatja meg a döntésem, méghozzá te! De tekintve, hogy apám kapcsán vérrokonok vagyunk, lehetetlen a te elveid miatt – mondta leszegett fejjel.

– Nem az apád – bukott ki belőlem, mire felkapta a fejét. Az ajkaimba haraptam, majd gyorsan összefoglaltam, amiről tudtam. Noel képtelen arckifejezéssel nézett rám, majd pár pillanattal később a földön találtam magam, közben Noel az ajkaimra tapadt. – N-Noel!

– Nem állíthatsz meg ezek után – súgta az ajkaimra, s újabb csókba vont. – Ne tagadd, hogy te is akarsz! – nyögte torokhangon, s elkezdett vetkőztetni.

– Kibaszottul kényelmetlen a padló! – Meglepetten kapta fel a fejét, majd felnevetett. Felhúzott, de nem engedett el egy lépésnél messzebb. Húzott maga után, egyenesen az ágyára.

 

Órákkal később Noel egy nagyobb táskát erősített fel Chloe oldalára, majd elém huppant, bár nem volt kényelmes számára, ezt a folytonos mozgolódásából vontam le. Élvezettel öleltem át, mikor lehetőségem nyílt rá, ő pedig akár egy macska, úgy bújt az ölelésembe. Elképzelhetetlenül jó szeretőnek bizonyult, pedig állítása szerint nincs túl nagy tapasztalata ezen a téren. A megérzésem, a szívem elhitte, de az agyam azt mondta, hogy lehetetlenség, hisz a parti utáni letámadása nem erről árulkodott.

Amikor rákérdeztem, Noel szégyellősen elpirult, majd habogva elmondta, hogy mikor múltkor látott, teljesen elvarázsoltam. Állítása szerint látszott rajtam, hogy mélyen érintett anyánk halála, mégis sugároztam, és egy pillanatra sem mutattam magam gyengének. Félszegen hozzátette, hogy Zedekiah sem, csak én jobban megfogtam, majd gyorsan tovább terelte a témát, és elmondta, hogy a partira azzal a titkolt céllal jött, hogy elcsábítson. Ezért nem habozott. Annyira aranyosan hebegett, hogy muszáj volt megcsókolnom.

– Ne itt! – nyögte, és próbált eltolni magától. – Megláthatnak.

– Szerinted érdekel? – nevettem, s a nyakához fúrtam az arcom. – Finom az illatod.

– Fogd be – nyögte, s lehajtotta a fejét. – Ez kínosabb, mint képzeltem!

Egészen hazáig nevettem, s cukkoltam felváltva.

Amikor hazaértem, Zedekiah és Joshua az ablakukból néztek le ránk, és kétséget sem hagytak afelől, hogy mit csináltak nem is olyan rég. Joshuán csak egy vékony köntös volt, míg Zed félmeztelenül ölelte át Joshuát, közben rettentően örültek maguknak. Egymásra néztek, s cinkos vigyor húzódott a szájukra, mire fejbe vágtam magam: csőbe húztak! Jóízű nevetésük még a várfalon túl is tisztán hallható volt.

Válaszul csak magam felé fordítottam Noel arcát, s szájon csókoltam. Nem bántam.

Súgó Még nincs hozzászólás.