Aznap este nem jött be hozzám sem Eliot, sem Zedekiah. Egyedül az egyik felszolgáló jött be késő este, közölve velem Zedekiah utolsó parancsát. Másnap el kellett hagynom a kastélyt Winthrop királlyal. Nem kérdőjelezhettem meg, nem kérhettem, hogy maradhassak, ki sem mozdulhattam a szobámból. Elvihettem pár ruhát, de semmi több. Halkan szipogva aludtam el az éjjel. Megpróbáltam visszafogni a könnyeim, de azok mindig újult erővel törtek elő, minden egyes próbálkozásomnál.

Hajnalban megjelent Winthrop az ajtómnál, hogy indulunk. El sem búcsúzhattam tőlük. Az egyik bástyáról figyelte, ahogy elmegyünk. Arcán semmilyen érzelem sem tükröződött, ami késként hatolt a szívembe. Mellette állt Eliot szomorú arccal, és némán kérte a bocsánatomat. Így már biztos voltam benne, hogy mindent elmondott. Lehajtottam a fejem, és ügetni kezdtem a lovammal. Az egyezség nem köttetett meg, azonban egyéves fegyverszünetet írtak alá.

Mindez közel fél éve történt. Azóta visszatértek az emlékeim, bár volt benne segítségem. Feloldották az átkokat, amik az emlékeim zárták el és megváltoztatta a külsőm, hogy ne ismerjenek fel. Aztán odaadtak „apámnak”, hogy neveljen fel a fiaként, amit nagyon jól teljesített. Azóta elmentem hozzá, és megköszöntem, hogy felnevelt.

Sok minden értelmet nyert, főleg, hogy miért volt fehér a bőröm, mikor a hajam fekete… Igazából tejfölszőke hajam volt, és kék szemeim, de valamiért a szemeim megmaradtak feketék. Bár nem is bánom…

A szobám falai fehérek voltak, ahogy szinte minden a szobámban, kivéve az ágyneműt. Mindenképp vöröset akartam, hiába ütött el annyira a szoba hangulatától. Legalább ez az egy dolog emlékeztetett rájuk, rá. Hihetetlenül hiányoztak, szinte már fájt, mégsem mutattam ki.

Ahogy láttam, sem Winthrop, sem más nem vette észre rajtam, hisz mindig mosolyogtam. Tökéletes álcám lett. A palotában mindenhol a világos színek domináltak. Winthrop semmit sem gyászolt, hiszen az egyetlen dolgot, amit eddig gyászolhatott, visszakapta. Méghozzá engem.

Felálltam az ablakból, majd átöltöztem. Egy farmert és egy inget vettem fel, majd átmentem anyámhoz. Ahogy benyitottam, láttam, ahogy az ágy közepén ül, s az ölébe ott feküdt egy kisbaba, a húgom. Mosolyogva figyelte a kicsit. Az ő szobájukban inkább a természetesebb pasztell színek uralkodtak. Náluk is világos volt, a hatalmas ablakoknak köszönhetően. A baldachinos ágy függönye, azonban árnyékot tartott nekik, így a picit nem zavarta a fény. Óvatosan hozzájuk lépdeltem, s én is felültem az ágyra. Kedvesen rám mosolygott, majd magához húzott. Érezte a magányom, de csak egyszer hozta fel, még akkor, amikor idejöttem.

 

Gyámoltalanul léptem be a szobába, ahol édesanyámat találtam. Egy hintaszékben ült, s kifelé nézett az ablakon. Amikor beléptem, felém nézett, s szelíden elmosolyodott. Egy kényelmes kék ruha volt rajta. Pocakja szépen kerekedett, s végtelenül boldognak tűnt. Hosszú szőke haja volt, bár nem annyira, mint nekem. Szemei zöld színben pompáztak, s az öröm csak még jobban kiemelte fiatalos arcát. Gyönyörű nő volt. Megsimogatta az arcom, majd könny szökött a szemébe.

– Hazajöttél – mondta boldogan.

Utána egész nap beszéltünk, meséltem az életemről, bár a rosszabb részeket cenzúráztam.

 

Jó volt a palotában lenni, de hiányzott valami. Vagyis inkább valakik. Sohasem gondoltam, hogy hiányozni fognak. Legalább meg akartam magyarázni, hogy miért tettem, de nem hagyta… Felsóhajtottam. Valaki halkan bekopogott, mire kiszóltam, hogy szabad. Az ajtóban apám állt, halvány mosollyal az arcán. Kiugrottam az ablakból, valahogy előtte nem éreztem helyesnek az ablakban ülni. Felnevetett, majd odajött hozzám. Leültünk a párkányra, amin nem tudtam nem mosolyogni.

 

Zedekiah POV

Miután Joshua elhagyta a szobát, néma csend telepedett ránk. Winthrop érdeklődve várt válaszokat a fel nem tett kérdésekre. Eliot kelletlen belépett, becsukta maga mögött az ajtót, s mesélni kezdett. Elmondta az igazságot, hogy igazából Joshua fogta el Deemert. A támadás után hazahozott engem, közben pedig összetalálkoztunk Joshuával, aki szinte rögtön átvett, s a szobámba vitt. Mire Eliot a szobához ért – amiben a kificamodott lába eléggé lelassította –, már késő volt. Öntudatlanul Joshua nyakára tapadtam. Ekkor bevillant egy kép, hogy szinte könyörgök, hogy ihassak a véréből, s ő meg is engedte. Láttam a szemében, hogy nem csak kötelességből…

Be kellett látnom ezek után: a fiú hiába gyűlölt – jogosan –, végig engem védett. Azzal, hogy legyengítette Deemert, hatalmasat kockáztatott, hisz ha sikerült volna kiszabadulnia, szétszaggatta volna őt. Én pedig folyamatosan csak bántottam őt… Felnéztem Winthropra, aki egyenesen rám nézett.

– Zedekiah… Winthrop uram azt kérte, hogy hadd vigye el magával Joshuát – nézett rám aggódva Eliot.

– Holnap hajnalban, kérem, távozzanak a kastélyból – mondtam monoton hangon. A mellkasom iszonyatosan fájt, de el kellett engednem. Nem ide tartozott, és végképp nem az enyém… Elvettem az egyik szolgától az előre elkészített békeszerződést. – Ez itt egy egyéves békeszerződés. Részemről már el van fogadva, már csak az ön beleegyezése kell.

– Zedekiah! – kiáltott fel Eliot. – Csak így… – kezdett bele, de beléfojtottam a szót.

– Holnap hajnalban elhagyjuk a kastélyt – bólintott Winthrop, majd aláírta a békeszerződést. Kifordult az ajtón a lakosztálya felé.

– Önző vagyok, ha itt tartom… Én csak bántanám. – Lerogytam a földre, s arcomat a tenyereimbe rejtettem. Annyira szánalmasnak éreztem magam. Hisz ennek a fiatal fiúnak kellett megvédenie, míg én csak bántottam…

– Zedekiah… – mondta halkan Eliot. Mögém lépett, és a vállamra tette a kezét.

 

 

A nagyterembe léptem, s végignéztem az egybegyűlt társaságon. Egy nagy kerek asztal köré ültek le a fontosabb földesurak, azonban egy szék üresen maradt, méghozzá Elioté. Ő nem akart részt venni a gyűlésen, hisz mindig ugyanazt mondják el, habár más számokkal. Mióta kitört a háború, mindig ugyanaz. Felsóhajtottam, majd leültem a helyemre. Mekkora időpazarlás…

Nagyjából egy óra telhetett el, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, s az érkező felé fordultunk. Hirtelen azt hittem, egy angyal lép be az ajtón, de tévedtem. Haja tejfölszőke volt, bőre kissé sápatag. Haja rövidre volt vágva, kivéve az alsó réteget, mert az hosszan terült el vékonyka alakján. Egy fehér kimonószerű ruhát viselt, amiből a vállai teljesen kilátszódtak. A kimonó alsó része rövid volt, így engedte látni a fehér, meztelen lábait. Egy halványlila övet tekert a dereka köré. Ajkain halvány mosoly játszott, míg fekete szemeit az enyémbe fúrta. Töretlen lépdelt felém. Szinte hangtalanul sétált végig a márványkövön. Tudtam, hogy ismerem, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan.

– Mit keresel itt, te fiú?! Ez egy fontos megbeszélés! Nem sétálhatsz be kedved szerint! – szólalt fel az egyik földesúr. A fiú kecsesen felé fordult, közben szállt utána a ruhája. Aprót meghajolt, majd kihívóan a férfi szemébe nézett.

– Szégyenletes, hogy a válaszom sem várja meg, Cowil báró, ha még a nevemet sem tudja. – Felegyenesedett, majd visszafordult felém, s újból elindult. Felugrott az asztalra, s elém sétált. Annyira könnyedén és kecsesen járt, ahogy egy királyi családhoz méltó. Az utolsó döbbenetemre, ahogy elém ért, térdre ereszkedett, s átnyújtott nekem egy papírt. – Egy minden szempontból igazságos szerződés, Zedekiah uram – eresztett meg egy mosolyt felém. A szívem hatalmasat dobbant. Több sem kellet, rájöttem, hogy előttem ez a túlzottan szép fiú nem más, mint Joshua.

– Azt állítja, hogy akár látatlanban is aláírhatnám? – kérdeztem mosolyogva, és kényelmesen hátradőltem a székemben.

– Megtisztelne a bizalmával – hajtott fejet előttem. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak hogy itt van előttem, hogy át akarom ölelni. Soha nem engedni, mégis szabadnak hagyni, így kivirágozva. Megbabonázva néztem az előttem fél térdre ereszkedő alakot, és hittem neki.

Eliot mellém állt, s a kezembe nyomott egy tollat. Egy pillanatra ránéztem, így láttam az idióta mosolyát. Szóval ő engedte be a terembe, hisz zárva volt a terem. Elvettem a tollat, majd a földesurak ellenző szavait meg sem hallva, aláírtam a szerződést. Joshua elmosolyodott, majd visszaadtam neki a szerződést. Felállt, könnyedén megfordult, s az ajtó felé lépdelt. Hirtelen ledermedtem… Kihasználta a bizalmam?! – futott át rajtam a kétségbeesés, de ebben a pillanatban megfordult.

Még mindig az asztalon állt, s én azt sem tudtam, hogy hol kéne legeltetnem a szemem… Ajkaihoz emelte az ujját, majd elmosolyodott. Halkan, igazán aranyosan felnevetett.

– Csak vicceltem – Eliot mellé lépett, aki lesegítette az asztalról. – Természetesen megbízhatsz bennem. Nem áll szándékomban egyik országnak sem kárt okozni. – Elém sétált, és átnyújtotta a papírt. – Azonban nem ártana elolvasnia felség.

– Amit tudni akartam, már tudom. Elmehetnek – intettem a földesuraknak. Leültem az egyik székbe, s olvasni kezdtem a papírt. Nagyjából ugyanazok álltak a szerződésben, mint az előzőben, bár pár pontot átírtak. Nem is vettem észre, de a teremben már csak mi hárman maradtunk. Halkan felnevettem, majd Joshuára néztem.

– Milyen pont ez? „A hercegnek szabad ki- és bejárása van mindkét palotába.”

– Még mindig van egy másik, ami szerint be sem tehetem a lábam a palotádba – fújta fel durcásan az arcát. Előttünk ült az asztalon törökülésben. Annyira édes volt, hogy nevetnem kellett, de nemcsak nekem, Eliotnak is. Egymás mellett ültünk, s nevettünk ezen a kis szeleburdi vámpíron, aki mindazok ellenére, hogy milyen durván „elküldtem”, még mindig az én érdekeimet védte.

Egyszerre nyúltunk a kis szőkeség felé, a magunkhoz rántottuk. Ijedtében felnyikkant. Átöleltük őt, s ő is minket. Éreztem, hogy egy apró könnycsepp futott végig az arcán, majd az én hajamban landolt. Hiányoztatok – súgta, s még jobban magához ölelt minket.

– Eliot… kérlek, magunkra hagynál minket? – kértem, miután kibontakoztunk az ölelésből. Eliot bólintott, majd mosolyogva elment. Joshua szemeibe néztem. Megsimogattam az arcát, mire megfogta a kezem, és belesimult az érintésembe. – Gyönyörű vagy – súgtam neki.

– K-köszönöm – mondta elpirulva.

– Joshua – szólítottam meg gyengéden, s közben felálltam, hogy nagyjából szemmagasságban legyünk. Két oldalt támaszkodtam meg mellette, de bármikor el tudott volna húzódni, azonban nem tette meg. Közel hajoltam hozzá, szinte már összeért az orrunk. – Én… – kezdtem bele, de megfeszítettem az állkapcsom. Féltem a válaszától, de meg kellett kockáztatnom. – Én szeretlek – súgtam az ajkaira, majd megcsókoltam. Először megdöbbent, majd viszonozta a csókot.

– Én…

– Sss… – tettem az ujjam a szájára. – Nem akarom, hogy most válaszolj. Szeretném, ha átgondolnád a válaszod. Sok olyan dolgot tettem veled, amit mára megbántam, és ha tehetném, visszaforgatnám az időt, hogy semmissé tegyem… És azt sem szeretném, ha elhamarkodottan döntenél.

Elléptem tőle, majd olyat tettem, amit önszántamból jó pár éve nem. Anyámhoz mentem, hogy kibeszéljem magamból ezt a nyomasztó érzést…

 

Joshua POV

Kissé most meglepett Zedekiah. Ahogy elment, Eliot keresésére indultam, mindenképpen beszélni akartam vele. Benyitottam, mire elmosolyodott, és felállt a fotelból. Elém lépett, és szorosan megölelt.

– Jól nézel ki, kicsi – mosolygott rám.

– Köszönöm – mosolyogtam rá. – Eliot… téged zavarna, ha… vele maradnék?– kérdeztem zavarban. Eliot nagy szemekkel nézet rám, majd nevetni kezdett.

– Nem okoznál vele nagyobb örömöt! Zedekiah-val összeilletek, és szeret téged. Ebben biztos vagyok. Én is szeretlek, de én nem szerelmileg – mosolygott.

– Az előbb jelentette ki nekem, hogy szeret – pirultam el. – Köszönök neked mindent!

– Hmm… Még azt az estét is? – mosolyogott kajánul.

– Igen, még azt is! – mondtam teljesen elvörösödve. Az az éjszaka életem talán legjobb éjszakája, de soha többé nem akarom felemlegetni! És nem fogom elárulni egyikőjüknek sem. – Ha megbocsátasz.

– Nem! Nem mész sehova – nevetett, és visszahúzott. Csiklandozni kezdett, mire én nevetve kértem kegyelmet – kevés sikerrel ugyan.

Végül kimerülve elnyúltam az ágyán. Leült mellém az ágyra, s mosolygott rám. Végül elmondta, hogy Deemert megfosztották minden erejétől, s az elkövetkezendő időt erőtlenül kell majd leélnie. Az ereje nélkül a vámpír majdnem ugyanolyan, mint egy ember, kivéve, hogy ugyanúgy vérrel kell táplálkoznia. Valahogy örültem, hogy nem ölték meg. Sohasem mondtam, de szerintem sejtették, hogy nem vagyok oda a gyilkolásért… Vajon csak miattam nem ölték meg?

Meséltem a palotáról, anyámról és az újonnan született húgomról. Eliot mosolyogva végighallgatta, s láthatóan örült, hogy jól érzem magam ott, bár ez keserédes boldogság volt. Az órára néztem, majd elgondolkodtam.

– Azt hiszem… meglepem őfelségét – mosolyogtam rá.

– A herceg és az ellenséges ország királya. Épp elég ok a békére, és a háborúra is – kuncogott. – Na, menj!

Elmosolyodtam, majd Zedekiah szobájába rohantam. Még nem volt bent a szobájában. Na, nem baj! – mosolyodtam el, s végigterültem az ágyán. Beleszagoltam az ágyneműbe, s megéreztem azt a tipikus illatát, ami csak rá jellemző. Felültem, majd a szekrényhez léptem. Elővettem belőle a gyertyákat, s elhelyeztem őket a szoba több pontján.

Hála kiváló hallásomnak, már a folyosó végéről hallottam, hogy jön. Az ágyhoz léptem, s végigfeküdtem rajta. Egyik lábam felhúztam, kezeim úgy tartottam, hogy minél több bőrfelület látszódjon. A ruhát letoltam az egyik vállamról, ezáltal a mellkasom nagy része kilátszódott. Csettintettem egyet, mire az összes függöny behúzódott, s ekkor belépett Zed is. Még egyet csettintettem, mire a gyertyák meggyulladtak. Meglepődve nézett körbe, majd ahogy meglátott, eltátotta a száját.

Ahogy felébredt a kábulatból, megrázta a fejét és becsukta az ajtót. Mosoly szökött az arcára, s hozzám sétált. Úgy sétált, mint egy ragadozó, aki a prédáját cserkészi be, de tévedett. Most én voltam a csábító vadász, míg ő a vad.

– Előállt a vacsorám – mosolyodtam el, s a nyakába fontam a karjaim.

– Nem én vagyok a vadász?

– Tudod, mi csábító vadászok vagyunk. Te pedig besétáltál a csapdámba. – Közben a nyakához hajoltam, s egy szelíd csókot nyomtam rá, majd a füléhez hajolva belesuttogtam. – Szeretlek.

A következő pillanatban szorosan átölelt, s az ágyra feküdt. Az ölébe húzott, s a fedetlen combomra simított. Jólesően felsóhajtottam az érintésére. Hiába volt velem durva akkoriban, én mégis beleszerettem, s ezt a távolság csak megerősítette. A belső combomat simogatta, s én jólesően megborzongtam. Élveztem az érintését.

– Bizonyítsd be, mennyire szeretsz – súgta rekedtesen.

– Nem neked kellene, azok után? – kérdeztem kihívóan, de a következő pillanatban már a nyakán szívtam, csókolgattam a bőrét.

– Sajnálom. – A derekamra simított, s az övet kezdte kibontani. Felemelkedtem, s a szemébe néztem. Őszinte megbánást láttam a szemeiben, és a szemek sohasem hazudnak. Nem képesek rá.

Elmosolyodtam, lágyan megcsókoltam, viszont ő mélyítette, vadította a csókot, s én belementem a játékba. Jólesett végre rendesen megcsókolni, úgy ahogy én akartam. A nyakamat kezdte csókolgatni, mire nekem más gondolataim is támadtak. Hirtelen kiszáradt a torkom és hihetetlen éhséget éreztem. Pedig indulás előtt ettem! – korholtam magam. Nem is vettem észre, de Zedekiah abbahagyta a testemen való kalandozást. Mélyen a tenyerembe csókolt, és mosolygott rám, mire elvörösödtem.

– Éhes lettél? – mosolygott mindent tudóan. – Tudod… akit szeretsz, annak jobban vágysz a vérére, mint sivatagban a vízre. – Az utolsó szavakat a számba súgta, és megcsókolt.

Viszonoztam a csókot, majd lecsókoltam a nyakán. Figyelmeztetően végigkaristoltam a bőrét, de nem tolt el, sőt biztatott a kézmozdulataival. Óvatosan a bőrébe vájtam a fogaim, és kortyolgatni kezdtem a vérét. Igaza volt. Olyan volt, mintha mennyei italt kortyolgattam volna. Nehéz volt megállnom, mégis megtettem. Megölni azért nem akartam.

 

Másnap délután mosolyogva húztam végig a palota folyosóján Zedekiah-t, egyenesen apám trónterme felé. Komikusan néztünk ki, de nem szólt meg senki. Nem is mertek volna, hisz itt én vagyok a herceg! Ahogy a trónterem elé értünk, az egyik őr, akit ismertem elmosolyodott. Amikor először megemlítettem neki Zedekiah-t, elsőre levágta, hogy szeretem. Akkor kissé bosszantott, de azóta sikerült elfogadnom, amiben azért neki is volt szerepe. Kinyitotta az ajtót, majd bevezetett minket. Apám komoly arckifejezéssel nézett végig rajtunk, de ahogy meglátta, hogy boldog vagyok vele, megenyhült, de még nem mutatta ki. Anyám húgommal a karján ült apám mellett.

Zedekiah apám elé sétált, s átadta neki a megegyezést. Apám egy pillantást vetett az aláírásra, majd újból felnézett. Még egy ideig komoly arckifejezéssel nézte az előtte álló démont, majd felállt, s arcára szelíd mosoly szökött.

– Hívhatlak sógornak is, nem?

– Mi? Én nem…

– Zedekiah! – kiáltottam durcásan.

– Félig! Nem vettem el – mondta, s halkan hozzátette, hogy én ne halljam: –, még.

– Majd még meglátom, szomszéd! – mondta nevetve apám, s hátba vágta Zedekiah-t.

Anyámhoz és a karjaiban tartott húgomhoz szökkentem, s nyomtam egy-egy puszit az arcukra. Elmosolyodtam, s átvettem anyámtól a kis csöppséget. Zedekiah-hoz vittem, hogy megmutassam neki. Ahogy odaértem, a kicsi kinyitotta a szemeit, s ránk nézett. Ugyanolyan zöld szemei voltak, mint anyámnak. Apró kis kezét Zedekiah felé nyújtotta, és nevetgélt. A morcona királyom elmosolyodott, s egyik ujját a pici felé nyújtotta, hogy meg tudja fogni.

– Hú. Erős kis lurkó vagy – kuncogott. Átadtam neki, s mosolyogva figyeltem, ahogy játszik, beszélget vele.

– Lara nem szereti az idegeneket – mosolygott anyám apámra. – De őt első látásra megkedvelte.

– Szerintem csak azért, mert a bátyja annyira szereti. De, mondjuk, beszélnem kell vele a nyakáról…

Anyám felnevetett, majd apám karjaiba bújt. Apám átölelte a derekát, s mosolyogva figyeltek minket. Egy csókot nyomtam Zedekiah ajkaira, majd elmosolyodtam, s ő is rám. Apámnak ez volt az a pillanat, amikor teljesen elfogadta, hogy Zedekiah a párom és nem tágítok mellőle…