Annyira… békés volt minden. Annyira tökéletes, és én nem akartam, hogy vége legyen. Örökre abban az érzésben akartam fürdőzni. De a reggel kíméletlenül eljött, hogy szétporlassza e vágyaimat.

 

Hátulról Zedekiah tapadt hozzám. Kezei a derekamat ölelték át, s fejét a hátamba fúrta. Egyenletesen lélegzett, ezzel jelezve, hogy ő még alszik. A fejem Eliot izmos mellkasán pihentettem. Ő már fent volt egy ideje, ahogy kivettem a tartásából. A hajamat simogatta, játszott vele. Óvatosan felpillantottam rá, mire halvány mosoly szökött az arcára. Bocsánatot kért, amiért felkeltett, de én csak megráztam a fejem. Nem zavart egyáltalán, és nem is ő keltett fel. Vissza akartam hajtani a fejem, amikor közelebb hajolt hozzám, majd ujjai közé véve az állam, megcsókolt. Csókja lágy volt, édes, mint a méz.

– Ezt tegnap este akartam – suttogta halkan. – Csak ismered Zedet…

– Igen – súgtam. Nem akartam felkelteni az említettet. – Köszönöm – pirultam el. Elmosolyodott, majd gondolkodva mérte végig a vonásaim. Vajon min gondolkodhat? – futott át az agyamon.

– Ne hagyd el őt, kérlek – kérte végtelenül nagy fájdalommal a hangjában. De vajon miért? – Abba végérvényesen belehalna, és én nem vehetem át a helyét… Nem is bírnám.

– Nincs okom mellette maradni… és a szolgája vagyok. Nem mehetek csak úgy el – súgtam, s közben lesimítottam Zedekiah karjára, majd kezébe fektettem a kezem. Jólesett így lenni. Hogy láthatom, hogy ő se az a legyőzhetetlen személyiség, akinek mindig is mutatja magát.

Eliot nem tudott mit mondani, hisz belátta: Zedekiah az elején kijelentette, hogy csak játék vagyok neki, és egy szóval sem mondott olyat, ami az ellenkezőjére utalt volna. De miért fáj ez ennyire? A gyomromba kúszott a fájdalom erre a gondolatra, az egész napos étvágytalanság ígéretével.

Felemeltem a fejem, hogy ki tudjon mászni alólam, majd magamhoz húztam egy párnát. Ráfektettem a fejem, s őt figyeltem, ahogy öltözött. Ruhában egyáltalán nem látszott az évek során ráhalmozódott izom. Nem volt látványos, de ott volt. Azt kell hogy mondjam, így félmeztelenül csak úgy áradt belőle az erő, a nemesi vérvonal, ami ha ruhát ölt, elenyészni látszik. Fehér bőre tökéletesen illett a hajához. Szinte világított, annyira fehér volt a bőre. Kissé bugyután, de elmosolyodtam… Mennyivel szebben mutatna, ha nekem is világosabb hajam lenne.

Eliot felöltözött, majd rám nézett. A derekamat ölelő karoktól nem igazán tudtam mozdulni, ahogy takarni sem magam. Elfordultam, és elpirultam a fürkésző tekintetétől.

 

Bámultam ki a fejemből, míg meg nem éreztem, hogy Zedekiah felkelt. Kinyomta magát, majd körbenézett. Kissé megfordultam, hogy lássam az arcát. Tekintetünk kapcsolódott egy pillanatra, majd olyat tett, amire nem számítottam: megcsókolt. De nem úgy, ahogy várhattam volna tőle, hanem gyengéden. Sokkal édesebben, mint Eliot. Úristen! – kiáltottam fel magamban. Nem szabadna összehasonlítanom őket! Míg én emészteni próbáltam az eseményeket, felkelt, s felkapott magára egy alsót.

Megráztam a fejem, majd én is fel akartam állni. Azonban Zedekiah az arcomra simított, s én önkéntelenül belebújtam a kezébe. Felsóhajtottam, majd az egyik kezemmel megfogtam a kezét. Miért nem tud mindig ilyen lenni? Felemeltem a tekintetem rá.

Megcsókolt, s én viszonoztam. Tarkómra csúsztatta a kezét, míg én a nyakába fontam a karjaim. Összeért a mellkasunk, így éreztem a bőréből kiáradó hőt, ami az enyémből már sohasem fog. Kibontakoztam a karjai közül, majd mielőtt észrevette volna, a fürdőbe zárkóztam. A tükörbe néztem, s láttam a természetellenesen fehér bőrt, a fekete szemeket, amelyek még sötétebbek lettek az óta. Éreztem a karomban az erőt, ami nem emberi volt. Nem voltam már ember, démon sem, csak egy átkozott vámpír, és ez elszomorított.

 

Letusoltam, s felvettem Zedekiah egyik ingét, ami természetesen még mindig hatalmas volt rám. Ahogy kiléptem, láttam, hogy a bejárati ajtó is csapódik. Az ágy rendbe téve, újrahúzva. A végében ott ült Zedekiah, ám most már felöltözve. Engem nézett, de nem szólt. Láttam rajta, hogy látja, hogy valami nincs rendben velem, de nem szólalt meg. Kinyújtotta a karját felém. Tétován fogtam meg, s léptem elé. Magához ölelt, s nem tellett csak pár percbe, míg eluralkodtak rajtam azok a kétségbeejtő gondolatok, s velük együtt a könnyek is.

– Kellek neked? Ha már nem, elengedsz, hogy szabad legyek? Vagy továbbadsz játszani? Vagy… – kérdeztem sírva.

– Kellesz – csak ennyit mondott. A fájdalom helyét egy kis megkönnyebbülés vette át, azonban még mindig sírtam.

 

A délután folyamán Zedekiah-nak segítettem. Nem tudom, mi történt vele, de határozottan kedvesebb volt velem, már egészen… aranyos. Reggel a kiborulásom után megvigasztalt, és egy megjegyzése sem volt. Utána pedig a szobámba vitt, hogy át tudjak öltözni. Azóta vele vagyok, segítek neki, amit tudok. Szerintem sejti, hogy úgysem tudnék a seggemen… ülni. Mindkét értelemben, hisz tegnap este nem egy-két menetet húztunk le. Ahogy eszembe jutott, kissé morcosan néztem rá, mire nevetni kezdett. Finoman az ölébe húzott, s féloldalasan ültem az ölében. Elpirultam, s ki akartam ugrani az öléből, de nem engedett. Bár nem volt bent senki rajtunk kívül, de bármikor bárki beronthatott volna. Nem értettem, mit akar, le akarta fogni a karjaim, de én mindenképp el akartam lökni, hogy ne lássa a zavarom. Végül feladta, de csak azért sem engedte, hogy elmenjek.

Az arcát néztem, ahogy a papírokat töltötte ki. Néha-néha megfeszült az állkapcsa, mérges volt. Le sem moshatta magáról! Aztán leesett, hogy mit akart. Végighúztam az ujjam a mellkasán, hogy rám figyeljen. Be is vált, mivel felém fordította a fejét. Megcsókoltam kissé bátortalanul. Csak pár pillanatig tartott a meglepettsége, utána viszonozta. Ahogy el akartam válni, utánam kapott, s kényszerített, hogy folytassam. Annyira fura volt a csókja, de nem jöttem rá, hogy miért. Élveztem. Kifejezetten élveztem, hogy nem engedett el.

 

Végül a terembe lépő őr zavart meg minket. Rögtön kipattantam az öléből, s a trónszék háta mögé bújtam. Az őr bejelentett valakit, de nem hallottam a nevét, sem hogy miért jött. Túlzottan lefoglalt, hogy rendbe szedjem magam, mivel időközben Zedekiah keze… elkalandozott rajtam. Két perc múlva már biztosan az asztalra döntött volna! – dohogtam magamban, s rendbe szedtem magam.

A férfi belépett a terembe. Éreztem az illatát, hallottam a lépteit. Ő is vámpír volt… Valamiért úgy éreztem, hogy nem különbözött tőlem, azonban kipillantva a trónszék mögül, rájöttem, mekkorát tévedtem. Magas, szikár alakja volt. Ránézésre az ötvenes éveit járhatta, de fekete hajában egy őszhajszálat sem vettem észre. Tartásából, arcáról… az egész férfiről sütött a nemesi származás. A férfi nem volt más, mint a vámpírok ura, aki ellen Zedekiah harcolt.

Míg folyt a beszélgetés, én a trónszék hátánál húzódtam meg. Leültem a földre, és átöleltem a lábaim. Egy szót sem szóltam, s azon voltam, hogy lehetőleg a férfi ne vegyen észre. Nem voltam eléggé szalonképes, hogy egy ilyen vendég elé álljak. És hogy miért nem tűntem el? Valahogy éreztem, hogy akkor biztosan lebuknék.

– Áttanulmányoznám a megállapodást, mielőtt végleges döntésre jutnék. És a tanácsadóimmal is tanácskoznék, ha megengedi – szólalt fel Zedekiah kimért hangon.

– Természetesen.

– Addig is szálljon meg nálam – állt fel a székből. – Személyesen garantálom a védelmét, és minden esetleges sérülésért én felelek. – Kissé meghajolt, de nem vitte túlzásba. A férfit nagyon meglepték a szavai. Valahogy én sem tudtam elképzelni, hogy Zedekiah ilyeneket mondana az ellenségének…

– Rendben. De lenne egy kérdésem. Ön arról híres, hogy gyűlöli a vámpírokat. – Zedekiah bólintott. – Akkor miért érzem két fajtámbéli jelenlétét a kastélyban? Méghozzá Deemer R. White az egyik… Hogyan sikerült elkapnia?

– Személyesen nem én kaptam el, így nem tudok a válaszolni a kérdésre. De őszintén engem is érdekelne – válaszolta higgadtan, de engem kivert a víz. Remélem, nem mondta el Eliot, hogy én voltam! Hallottam, ahogy a férfi mozdul, de Zedekiah az útját állta. – Nem kém, szóval ne aggódjon.

– Szóval igazak a pletykák, miszerint egy vámpír a szeretője – mosolyodott el gúnyosan. – Milyen ironikus. Legközelebb mutassa be! – Ezzel megfordult, s egy szobalány elkísérte az egyik lakosztályba.

 

– Még pletykálnak is rólunk! Hallod? – kérdezte szórakozottan Zedekiah a trón mögé hajolva. Kinyújtotta felém a kezét. Ajkain édes félmosoly bujkált.

– Ez nekem miért jó? – kérdeztem morcosan, s elfogadtam a kezét.

 

Zedekiah a gardróbomban kotorászott, már egy fél órája, hogy kiválassza, hogy mit vegyek fel az esti vacsorára, de nem tudott dűlőre jutni. Időközben Eliot is betoppant, s beszélni kezdtünk a megállapodásról. A szívem mélyén félig hazugságnak éreztem a férfi szavait, miszerint mind a ketten jól járnak, de az eszem nem látta a buktatókat. Eliot sem talált semmi ellenvetnivalót.

– Mit keresel, Zed? – kérdezte végül Eliot, mikor a beszélgetés végére sem jött ki a gardróbomból.

– Valami megfelelő ruhát számára.

– Winthroppal kell vacsoráznia? Na, az szép lesz! – nevetett fel Eliot. – Mi lenne, ha a japán szobában tartanátok a vacsorát? Akkor megmutatnám, hogyan kell felvenni a kimonót – mosolygott rám Eliot.

– Nem rossz ötlet – bólintott. Végignézett rajtam, majd elmosolyodott. – Alig várom.

A következő pillanatban már ott sem volt. Eliot a gardróbba ment, és elővette a kimonót. Sötétkék volt, és a hátára egy sárkány volt festve. Eliot feladta rám. Ami igazából nehezebb feladatnak bizonyult, az az öv megkötése volt. Elmosolyodott, majd megigazította a gyűrődéseket.

 

Ahogy beléptünk Eliottal a szobába, kissé feszélyezetten éreztem magam. Zedekiah mellett bal oldalt ült Winthrop király, míg a jobb oldalán két hely szabad volt. Oldalra biccentette a fejét, ezzel mutatva, hogy nekem mellette lesz a helyem. A teremben volt még Wintrop egyik kísérője és Florence, Zedekiah-ék anyja. Elmosolyodtam a nő láttán, hisz azt mondta Eliot, sohasem szokott kijönni a szobájából, ha igen, akkor is csak a kertbe. Habár mindig kérték, a nő nem volt hajlandó elhagyni a szobáját.

Leültem Zedekiah mellé. Behozták a vacsorát, és beszélgetni kezdtek. Titkon reméltem, hogy az este folyamán nem lesz semmi zűr. Azonban Winthrop egyik mondata után – mely természetesen a megállapodáshoz kapcsolódott – az a jól ismert érzés futott végig rajtam, amikor valaki hazudik a közelemben. A szám elé kaptam a kezem, kissé túl látványosan is, mivel Zedekiah és Winthrop is felém nézett.

– Mi baja?

– Nem tudom. Joshua? – nézett érdeklődve rám. Viszont ettől elállt a szavam, ahogy éreztem, hogy Eliot is megdöbben, majd az oldalamba csíp.

– Semmi baja, csak elmondtam neki, hogy miből van – mosolygott, mintha mi sem történt volna.

– Nem kellene ezen ennyire meglepődnie, hisz nálunk nem ritka az ilyen étel – mondta nyugodtan, és tovább evett.

– Joshua nemrég még ember volt – mondta mosolyogva Florence. Ahogy kimondta, láttam Zedekiah-n, hogy rájött, mit mondott.

– Oh, és miként történhetett ilyen?

– Ha érdekli, hogy ki tehet erről, kérdezze meg Deemert. Ő biztos jól emlékszik arra az éjszakára. – Ezzel felálltam, s kifelé vettem az irányt. Nem bírtam elviselni azt a fullasztó légkört…

Ahogy kiléptem, a falnak támaszkodtam, hogy megnyugodjak. Nem sokkal később újból záródott az ajtó. Felnéztem a kilépőre, aki Zedekiah volt. Szemeim elnyíltak.

– Menj vissza! – kértem kissé kétségbeesve. Nem akartam, hogy miattam ne sikerüljön a tárgyalás. – Kérlek! Nem akarom, hogy miattam…

– Ha hazudik, semmi értelme. Mégpedig hazudott valamiről, igaz?

– „Mindketten egyformán jól járunk” – ismételtem el a mondatot. – Túl jónak hangzik, így visszagondolva, és…

– Értem – mosolyodott el. – Joshua – szólított meg, hogy felnézzek rá -, köszönöm.

Szemembe könnyek szöktek, s a következő pillanatban egymást öleltük. A boldogság elemi erővel söpört végig rajtam, hisz… elismert engem. Már nem csak egy játék voltam neki, akit eldobhat.

– Visszajössz? Nem illik csak így eltűnni – mosolygott rám.

– Megcsókolsz? – kérdeztem elpirulva. Nem válaszolt, csak lágyan megcsókolt, s én viszonoztam azt.

Bementünk, s én elnézést kértem a viselkedésemért. Visszaültem, de nem igazán tudtam enni. Eliot oldalba bökött, hogy egyek valamit, de nem igazán tudtam. Végül letuszkoltam pár falatot még. Eliot szórakozottan mosolygott rajtam, míg Zedekiah Winthroppal beszélt, aki megdöbbent, hallva, hogy rájöttünk, hogy hol a hiba a megegyezésben. A megszállt területek nagy részéről eltávolították a lakosságot, és a földeket kimerítették az ottani földesurak. Bár az általunk megszerzett területeken is hasonló folyt, mégis kisebb mértékben, mint náluk.

Azonban a további fejleményeket nem hallottam, mivel Eliot faggatni kezdett.

– Nem hittél nekem, mégis igazam lett.

– Igen… Sajnálom, hogy nem hittem neked az elején. – Megrázta a fejét.

– Belé tudnál szeretni? – kérdezte komolyan, mire elvörösödtem.

– Mi? Én… Nem! – tiltakoztam hevesen, mire megrovóan nézett rám. Leszegtem a fejem, és tördelni kezdtem az ujjaim. Fél szemmel az érintettre pillantottam. – Talán már el is kezdtem – motyogtam.

A következő pillanatban egy fémes csillanást láttam, ami egyenesen Zedekiah-t célozta. Láttam, ahogy Winthrop keze mozdul a kés irányába. Éreztem, hogy el fogja kapni, így a támadó felé indultam, s a szemem sarkából láttam, hogy Eliot is mozdul. Winthrop két ujjal fogta meg a kést, míg Zedekiah nem mozdult.

– Ennyire figyelmetlen egy uralkodó? – kérdezte kissé megvetően Winthrop.

– Nem, de mivel láttam, hogy mozdul, nem láttam értelmét annak, hogy kiverjem a kezéből a kést, és véletlen tényleg eltaláljon.

– Ahogy Deemer támadásánál a bálon? Volt szerencsém megkérdezni tőle, az elmúlt egy órában.

Megköszörültem a torkom, hogy rám figyeljenek. A támadó az egyik komornyik volt, aki már régen itt dolgozott. Egyik oldalán én, míg a másikon Eliot állt. Kezeit hátrafogtam, s szorosan tartottam. Mindketten felém fordultak, s végignéztek a férfin.

– Miért próbáltál megölni? Felbéreltek?

– Igen, felbéreltek. Méghozzá maga Winthrop király, évekkel ezelőtt.

– Hazudik – mondtam monoton hangon. Azonban hangom egy másikkal is keveredett. Egy sokkal idősebb hanggal.

Winthrop elkerekedett szemekkel nézett rám. Arcán értetlenség tükröződött, míg a két testvér kérdőn járatta közöttünk a tekintetét. Végül Eliot levitte a férfit a várbörtönbe, Florence is elment a szobájába, magunkra hagyva hármunkat.

– Mi a neved, fiú? – Zedekiah-ra néztem, mire bólintott.

– Joshua Olingworth, uram. Miért kérdezi?

– Ki az anyád?

– Nem emlékszem, apám azt mondta, hogy meghalt. De…

– Tíz éve már… – elmosolyodott keserűen. – Mondd csak. Emlékszel nyolcévesnél korábbi emlékekre?

– Honnan…? Honnan tudja?! Még Eliotnak sem mondtam el, hogy az első emlékem nyolcéves koromból származik!

– Joshua… te… lehetetlen! – kiáltotta el magát Zedekiah. – Nem! Nem fogja nekem bemesélni, hogy ő az árulásban elrabolt fia! – kiáltotta magából kikelve Zedekiah.

– Nem vérszomjas, ahogy egy fiatal vámpír. Nem veszti el a fejét, ösztönösen érzi, hogyha hazudnak. És vágyik a vérére! Ez mind az én vérem! – mondta hűvösen. Zedekiah mondani akart valamit, de a szavába vágott. – Dehogynem. Vágyik rá, mert magában is van vámpírvér.

A nyakamhoz kaptam. Jól emlékszem azokra a vágytól éhes szemekre, amikor megtámadták őket, és sok vért vesztett. Meredten néztem a férfire, nem tudtam mit mondani. Annyira… igaz volt, amit mondott.

– Ahogy látom, fején találtam a szöget – pillantott rám. – Ittad már a vérét.

– Nem! Én nem! És hála magának, már ő is tudja… – sziszegte.

– Nem hazudik, de akkor…

– Nem emlékszik rá – mondtam lehajtott fejjel. – Nem volt magánál, egyik alkalommal sem, és én sem árultam el neki…

– Mi? – kérdezte döbbenten Eliot az ajtóban állva. – Én csak egyről tudok! – kiáltotta. Nem néztem fel Zedekiah arcára, anélkül is tudtam, hogy rettentően dühös. Kirohantam a szobából, s a sajátomig meg sem álltam. Pedig már minden annyira jól alakult!

Új hozzászólás Frissítés