[Vámpírszerető]

 

Döbbenten néztem Joshua után. Ennek meg mi baja? Hülye kérdés – sóhajtottam, majd a bátyám szobája felé vettem az irányt.

– Megmondanád, hogy miért kell ilyennek lenned a sráccal? Nem csinált semmi rosszat! – torkolltam le Zedekiaht, alighogy beléptem. – Teljesen elmentek otthonról?

– Neked is jó reggelt! Különben meg azt teszek vele, amit akarok.

– Mit csináltál vele?

– Semmi közöd hozzá – nézett a szemembe. Sokáig figyeltük egymást, nem is pislogtunk, végül ő adta fel a harcot. – Megkérdőjeleztem, hogy mit keres az ágyamban. Örülsz?

– Mielőtt elmentünk volna, teljesen máshogy viselkedtél vele – mutattam rá az egyértelmű tényre, hisz láthatóan nem csak megdugni akarta. Kíváncsi vagyok, mi változhatott meg…

– Helyzetjelentést. – Szép témaelterelés, de nem hagyom ennyiben. Később még rá fogok térni.

– A sereg egynegyede meghalt. A megmaradtak háromnegyede megsérült, ebből egynegyede súlyosan. Ha megtámadnak, végünk… viszont – halkan felsóhajtottam. Nem akarok hazudni a bátyámnak, de Joshua megkért rá… Megdörzsöltem az orrnyergem. – Valaki nagyon el akar tenni láb alól. Deemer R. White-ot küldték rád.

– Hogy mi? Ezt nem hiszem el – morogta. Gondolkodóba esett. – Meg kell kettőznünk az őrséget.

– Nem kell, mert elkaptuk. A várbörtönben van.

 

Miután átbeszéltük a részleteket – amik persze nem voltak igazak –, Zedekiah megnyugodott. Bevette a gyógyszereit, majd visszaaludt. Utána Joshua felkeresésére indultam, azonban nem találtam a szobájában. Lehet, hogy megint anyánknál kötött ki? – villant át az agyamon, s arrafelé vettem az irányt. Amikor ott sem találtam, aggódni kezdtem.

Sajnos még az a lehetőség sem volt reális, hogy elkerülték egymást anyámmal, mivel ő mindig a szobájában volt. Mióta apánk meghalt, nem is jött ki onnan. Talán csak nem akarta látni, ahogy a fia eszét elveszi a hatalom és a bosszúvágy…

Végül az egyik őr rákérdezett, hogy mit keresek ennyire. Tőle megtudtam, hogy legutoljára a várbörtön felé látta. Lesápadtam. Mit kereshet ott? Azonnal a várbörtön felé vettem az irányt. Nem kellett csalódnom: Joshua lent volt. A lakat jól láthatóan kettétört, s vendégünk sem nézett ki olyan rémesen, mint ahogy itt hagytam. Joshua kintről figyelte a férfit, aki szintén őt méregette. Mintha válaszra vártak volna.

– Imádtam, ahogy alattam nyögdécseltél, és kíváncsi voltam, milyen erőssé tesz valakit a vérem – súgta kéjes hangon. Joshua kifejezéstelen arccal nézte a férfit, aki ismét megszólalt. – Nem kell rejtőznie.

Nem különösebben lepett meg, hogy tudta, hogy itt vagyok. Joshua annál inkább: rezzenéstelen arccal nézte tovább a férfit, mint aki eddig is tudta, hogy itt vagyok. Mondjuk, lehetett benne valami… Kiléptem a fényre, s végigmértem a helyzetet.

– Adtam neki vért, mielőtt éhségében meg nem vadul… – szólalt meg Joshua. – Olvastam róla, hogy milyenekké válunk ilyenkor, mi vámpírok… – súgta Joshua.

– Sokat tanultál a könyvekből, kicsi – mosolyodott el gúnyosan. – De még nem tapasztaltad meg az igazi éhséget, amikor elemi erővel támad rád, és bármire képes vagy, csak hogy ne érezd azt a sóvárgást mások vére után. Amikor hallod a körülötted lévők vérének a lüktetését, azt az édes dallamot. Aztán ahogy a bőrébe vájod a fogaid, először a fájdalmas szisszenésük, kiáltásuk, ami később kéjes nyögésekbe torkollik… Semmit sem tudsz. – A végét már csak súgta, méghozzá kéjes élvezettel.

– Most, hogy mondod… Nem emlékszem, ki szívta a véred tegnap – felelte ugyanolyan gúnyosan Joshua.

– Veszélyes játékot játszol, kölyök. Ha kiszabadulok innen, azt nagyon megbánod!

– Akkor újra… – kezdett a mondatba, majd elhallgatott. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Joshuára pillantottam, aki menekülő útvonal után keresett a szemeivel. – Ha megszólalsz, én koncollak fel! – morogta a férfinek.

Zedekiah állt a lépcsőn, s méregetett minket. Szeme köztem és Deemer közt járt. Végül beljebb lépett. Deemer elmosolyodott, s jelentőségteljesen rám nézett. Nem értettem, mit akar. Aztán rájöttem! Joshua! Megfordultam, de sehol sem volt. Mi-mikor? – néztem magamtól meglepetten, s pillantásom a férfire siklott.

– Úgy látom, a csevejnek vége.

– Mit keresel te itt, Eliot? – kérdezte kissé dühösen Zedekiah.

– Csak lejött csevegni – vonta meg a vállát, majd a szemeimbe nézett. – Van egy sejtésem, hogy képes lenne megtenni… – Tökéletesen értettem, mire akar kilyukadni. – És te, kedves Zedekiah, minek köszönhetem a látogatásod?

 

– Elmondanád, mit kerestél lent?

– Nem – válaszoltam könnyedén. – Miért, te minek mászkálsz?

– Mert arra van kedvem! Különben is jól vagyok. – Belebokszoltam a vállába, mire hangosan felszisszent. – Megvesztél?!

– Minden egyes alkalommal, amikor felkelsz, kapsz egy ilyet! Szóval… jól vagy?

– Nem! – morogta. – Hova tűnt a kölyök?

– Mármint Joshua? – kérdeztem megrovóan. – Szerintem már a szobájában van. Illene bocsánatot kérned! Egész este melletted volt és figyelt rád. Arról nem is beszélve, hogy lekezelte a sebeid!

– Nem, és nem is nyitok róla vitát.

– Ahogy én sem. Kérj bocsánatot! – mordultam rá. – Egyre rosszabb vagy! Folyton összetöröd szegény srácot, mikor nem is ő tehet Char haláláról! Nem értelek… Miért vagy vele ennyire ellenséges?

– Nem vagyok – mondta, és elfordította az arcát.

– Te… – sápadtam le. – Te kezded megkedvelni a srácot? Ezért lököd el magadtól!

– Már miért kedvelném Joshuát?! – kiáltotta. Elszólta magát. Soha senkit nem hív az igazi nevén, csak akit megkedvel. Ez főleg a szeretőire vonatkozik. – Hallgass! – parancsolt rám. – Az a kölyök csak púp a hátamon! – morogta, és a szobájába ment.

Szóval tényleg megkedvelte őt, már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Joshua megkedvelte-e? Mondjuk, erre kevés lehetőséget látok, ahogy viselkedik vele… Felsóhajtottam, majd a dolgomra mentem. Sohasem értettem, hogy képes egy ekkora palotát és az országot is irányítani. Nekem valahogy sosincs időm mindenre, amikor átveszem tőle a parancsnokságot.

 

Zedekiah hánykolódott az ágyában. Fejében nem zsongtak a számok, nem kellett átgondolnia a következő napját, egyedül pihennie kellett volna, s így helyet kaptak azok a régóta elhúzódó gondjai, amik gyötörték őt. Az elmúlt évek rögeszméssé fajult fajgyűlölete, s a mogorva álarc kialakulásának okai…

Újra azon az éjszakán voltak, kettesben, csak ő és Char. Char egy magas, vékony termetű férfi volt. Egy törékeny ember, de Zedekiah mégis ezt szerette benne. Fehér bőre és sötétszőke haja még jobban kiemelte a törékenységét, sérülékenységét. Az emberek világában elég beteges egy alkat volt, de miután beavatták maguk közé, elmúltak a rohamai, s az ő világukban végre teljes életet élhetett a férfi.

Zedekiah boldog volt a férfi mellett, a kormányzást sem hanyagolta. Mindig elegendő időt fordított mindkettejükre. A férfi minden éjjel egy forró fürdővel várta, majd kiültek a teraszra. Aznap este Zedekiah korábban mászott be a szobába, mint kedvese. Megivott egy pohárka bort, s várta, hogy kedvese kövesse, de hiába várta. Amikor visszament érte, lábai a földbe gyökereztek a látványtól. Élete értelmét az éjszaka egyik szörnyetege tartotta a karmai közt, s annak vérét szívta mohón. Char utolsó erejével felnézett Zedekiahra, s eltátogott egy aprócska „szeretlek” szót, majd torkán akadtak a hangok… örökre.

Zedekiah, ahogy felfogta ennek az értelmét, felordított. Beleremegtek a környező hegyek, s a madarak riadtan szálltak fel éjszakai pihenőjükből. A támadó elmosolyodott, s eltűnt az éjszakában. Nem sokkal később kirobbant a két faj közötti háború.

 

 

Joshua POV

 

Egy hete, hogy Eliot átvette Zedekiah helyét, de már elemi erővel látszott meg rajta a fáradtság. Szemei alatt fekete karikák virítottak, és mosolyogni sem mosolygott annyit. Megkért, hogy segítsek neki. Észrevette, hogy könnyen tanulok, így nagy segítség voltam neki. Papírokat kellett átnyálaznunk. Jó tíz-húsz oldalnyi jelentések a határvidékekről, amiknek se füle, se farka. Mind csak blabla, hogy látszódjon, hogy valamit csinálnak a határvidékeken lévő urak. Ahogy végeztünk a papírokkal, Eliot fáradtan nyúlt el az asztalon.

– Kivagyok! – nyögte, mire nekem nevetnem kellett. – Ne nevess ki!

– Bocsi, csak… eddig olyan komoly voltál, most pedig újra visszaváltottál önmagaddá.

– Komolynak kell lennem a munkában!

– Tudom – mosolyogtam rá. – Olyan fáradtnak tűnsz… nem alszol mostanában?

– Rémesen feszült vagyok – ismerte be.

Elmosolyodtam. Egy régi emlék jutott az eszembe édesapámról. Ő is fáradtan ért haza egy-egy kutatás után, és én teljesen körbeugráltam. Édesanyám már rég meghalt, ezért csak ő maradt nekem. Sütöttem, főztem neki, néhanapján megmasszíroztam az elgémberedett izmait. Hirtelen felálltam, s mondtam, hogy menjünk a szobájába. Nem értette, miért, de végül bólintott. A szobájába mentünk, s megkértem, hogy feküdjön el az ágyon.

A fürdőbe mentem, ahonnan kihoztam egy krémet. Megkértem, hogy vegye le a pólóját, amire rögtön ellenkezni kezdett. Meglepetten pislogtam rá, majd mikor leesett, hogy miért is ellenkezik, mélyen elpirultam. Gyorsan hozzátettem, hogy miért kérem ezt, mire ő is elpirult. Teljesen félreértettük egymást. Kínosan felnevettünk, majd lefeküdt az ágyra. Kimasszíroztam a hátából a görcsöket, majd adtam neki egy frissítő masszázst.

Utána még egy ideig beszélgettünk. Észre sem vettem, az ölebe vettem a fejét, és simogatni kezdtem. Lassan elaludt, s halkan szuszogott. Úgy éreztem, mintha száz éve ismernénk egymást, sőt emellett még testvérek is lettünk volna. Annyira szerettem volna így maradni. Megpusziltam a homlokán, majd kimásztam. Betakartam, s kifelé vettem az irányt.

 

Az ajtóban két vádló szempár meredt rám. Hirtelen megtorpantam, de mielőtt ordítani kezdett volna velem, kimentünk. Alig csuktam be magam mögött az ajtót, máris a fának szorított Zedekiah. Szemeiben düh ült, és még valami, amit nem akartam megnevezni. Nem akartam, hogy igaz legyen az, amit láttam, így inkább birtoklási vágynak neveztem magamban.

– Megmondanád, mit keresel az öcsém szobájában? Sőt mi több! Az ágyában?!

– Felkelted az öcséd – mondtam higgadtan. Elléptem, s a szobája felé vettem az irányt. Utánam kapott, gondolom, azt hitte, menekülni akarok. – Nem akarom felverni az egész kastélyt… a szobádba indultam.

– Ohh, szóval most már az én ágyamba akarsz bemászni?

– H-hogy…? – kezdtem volna bele. Ő most tényleg burkoltan lekurvázott? Nagy szemeket meresztettem rá. Szemei vádlón meredtek rám, így a sejtésem beigazolódott. Az ajkamba haraptam, majd felszegtem a fejem. – Tudod mit? Igen. Azt akarom, hogy jó alaposan megkefélj, ahogy az egész kastély is! De a kedves öcséd mára már lefárasztott. Talán holnap, ha lesz hozzá gusztusom! – feleltem dacosan, és felemeltem a fejem. Kiszakítottam a kezem, s a szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót.

– Te! – morogta, amikor észhez tért a kábulatból. Pont az orra előtt zártam be az ajtót, így dörömbölni kezdett rajta. – Azonnal engedj be! – ordította, de én mintha meg sem hallottam volna. Végigfeküdtem az ágyon, s egy jobb környékre menekítettem a tudatom. Semmit sem érzékeltem a külső világból. Különös, de mindig is sikerült így elzárkóznom a világ elől.

Az ajtó megadta magát, s berontott rajta Zedekiah. Nem rémültem meg, oda sem figyeltem, ami még jobban felbőszítette. Elém lépett, s valamit mondott, vagy kérdezett. Láttam, ahogy összeszorítja az ajkait idegességében. A könnyek marták a szemem. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért lett ennyire ellenséges velem, mikor öntudatlanul annyira kedves volt! Hazudtam akkor magamnak, csak olyannak akartam látni.

– Nem mindegy? Úgyis csak a játékod vagyok. Akkor meg nem mindegy? Amíg van kivel játszanod, neked mindegy! – mondtam haragosan, de nem engedtem a könnyeimnek. – Igen, miért is nem játszol?! Úgyis az megy neked a legjobban. Játszani a szereped!

És itt szakadt el minden cérna. Zedekiah durván az ágyra lökött. Sírni kezdtem. Egyszerűen menekülni akartam innen. Menekülni tőle és ettől az egésztől. Éreztem, ahogy az anyag enged az erős kezeknek és szétszakadt. Éreztem a könnyeimet, ahogy végigcsorognak az arcomon. A két ujját, amit kegyetlenül belém nyomott… Egy elhaló sikoly, fájdalmas nyöszörgések, haragos, dühtől vak, azúros tekintet.

Halkan könnyezve temettem az arcomat a párnába. Remek… voltam ettől rosszabb helyzetben, mégis ez jobban fájt, mint bármelyik másik. Most tényleg csak egy kurvának éreztem magam. Ő fölöttem támaszkodott, s zihált. Végigsimított a gerincemen, s gúnyos hangsúllyal suttogott a fülembe.

– Na, mi van? Mondj véleményt, ki a jobb. – Nem mondtam semmit, csak halkan zokogtam. – Már válaszra sem méltatsz? Tényleg csak egy kurva vagy – jegyezte meg gúnyosan, és felkelt mellőlem. Felöltözött, mintha mi sem történt volna.

 

Kicsúsztam az ágy szélére, majd hogy ne vegyen észre, elmásztam a fürdőig. Nem volt nehéz dolgom, tekintve, hogy felém sem nézett. Már épp becsukni készültem az ajtót, amikor megfordult. Szemei elkerekedtek. Szóval rájött – jegyeztem meg magamban, s bezártam magam mögött az ajtót. Lecsúsztam a földre, s átkaroltam a lábaim.

– Hé! Nyisd ki! – kérte. – Matt, nyisd ki azt az ajtót!

– Megkaptad, amit akartál. Menj innen! – Engem is meglepett, milyen tiszta volt a hangom, pedig könnyeztem. – Kérlek, menj innen… – vettem lejjebb a hangom.

– Ha nem engedsz be, én… – sziszegte.

– Zed! – kiáltotta egy kissé álmos hang. Eliot! – villant át az agyamon, és igazam volt. Tényleg ő állt az ajtóban. Éreztem azt a jellegzetes illatát. – Elég lesz – mondta halkan.

– Ne avatkozz bele! Nem a te ügyed! És te… azonnal nyiss ajtót!

– Az egész kastély tőletek visszhangzott! Hogyne lenne az én dolgom, mikor az én kezemben van most a kastély? – kérdezte, miközben megfogta Zedekiah karját. – Épp eléggé megaláztad. Már megint! – mondta szelíden, mégis megvetően.

Zedekiah dühösen kiment a szobából. Ahogy eltűnt az illata is a közelemből, sírva fakadtam. Hangosan, akár egy gyerek. Sokáig sírtam, de éreztem, hogy Eliot itt van velem, az ajtó másik felének támaszkodott. Lenyeltem a könnyeim, s kinyitotta az ajtót. Az ajtónál ült, s felnézett rám. Egy kedves mosolyt küldött felém, s én a karjaiba vetettem magam. Újra sírni kezdtem. A könnyeim folytak, de a hangom nem csatlakozott…

Eliot csak simogatta a hátam, s hagyta, hogy kisírjam magam, ahogy máskor is. Ahogy megnyugodtam, még nem keltem fel. Hallgattam a szíve dobását a mellkasában, és simultam hozzá. Védelmezően ölelt, pont, amire szükségem volt. Kibontakoztam az öleléséből, majd a szemeibe néztem. Felsóhajtottam, s egy apró csókot nyomtam a szájára. Legalább legyen alapja Zedekiah utálatának.

– Joshua…

– Tudom – elmosolyodtam. – Legalább most már lehet alapja a haragjának.

– Olyan buta vagy – ölelt magához, és én is átöleltem. – Olyan vagy, mintha a testvérem lennél.

– Nem aludhatnék nálad? Az én ajtóm szétverték…

– Vettem észre – kuncogott. Felállított, s elindultunk, azonban én pár lépés után megálltam. A hátsó felem iszonyatosan fájt. Valószínűleg felsebzett… – villant át az agyamon. – Viszlek – mondta Eliot előzékenyen, majd felvett az ölébe, mielőtt ellenkezni tudtam volna.

Végül befeküdtünk az ágyába. Úgy bújtam hozzá, akár egy kismacska, de őt láthatóan nem zavarta. Biztonságban éreztem magam mellette, innen csak nem rángat ki Zedekiah… Végül elaludtam mellette. Reggelig békésen szuszogtam, s nem gondoltam a másnapra. Nem akartam felkelni, soha többé… Csak aludni, s lebegni a nagy semmiben.

 

– Mikor fog már felkelni? – kérdezte idegesen Zedekiah.

– Hajlandó vagy bocsánatot kérni tőle? – kérdezte dühösen Eliot. Ezelőtt sohasem ütött meg vele ilyen hangot, pedig bármikor megtehette volna, hisz ő az egyetlen, akinek nem veszik érte a fejét. – A srác nem feküdt le senkivel, mióta itt van, csak veled! Pedig nem egy emberrel megtehette volna, és nem egyszer. Ehelyett az életed mentette… – morogta dühösen.

– Igen, hajlandó vagyok…

– Életedben először! – dohogta Eliot. – Várj… te komolyan gondolod?

– Fogd be! – morogta. – Nem mondom el többször, hogy igen, bocsánatot kérek. Megtennéd, hogy nem ölelgeted? – csattant fel hirtelen.

– Annyira jó nézni, ahogy fősz az idegben, szóval nem.

 

Amikor felkeltem, nem volt mellettem senki. Furcsán kipihentnek éreztem magam. Felültem, s körbenéztem. Eliot szobájában voltam, egyedül. A fürdőből sem hallatszódott ki semmilyen hang.

Fáradtan felsóhajtottam. A szobámba mentem, ahol kerestem magamra valami másik ruhát. A szobám ajtaja – meglepő módon – már ki volt cserélve, s az ágyam is rendbe volt téve. Ahogy az ágyneműre siklott a tekintetem, megremegtem. Féltem… nem akartam találkozni vele, lehetőleg soha többé… habár tudtam, hogy ez lehetetlen lett volna. Végül a gardróbba léptem, s keresgélni kezdtem a ruhák közt.

Teljesen belemerültem a válogatásba. Annyira szépek voltak ezek a ruhák… annyira nem illettek hozzám. Végül kiválasztottam egy inget, ami középen a gombos részénél fodros volt és egy hozzá illő nadrágot. Ahogy megfordultam, ledermedtem. A gardrób ajtajában Zedekiah állt, s engem figyelt. A ruhák kicsúsztak a kezemből, s a földre estek. Ösztönösen kezdtem el hátrálni.

– Sajnálom! – mondta halkan, de érthetően. Úgy néztem rá, mint akinek szarvai nőttek. – Sajnálom! Elvakított a féltékenység… Nincs mentségem...

– Van ezzel valami célod? – kérdeztem sértetten. – Hogy újra megbízzak benned? Hogy aztán megint darabokra törhess?

– Nem – sóhajtotta, és láttam rajta, hogy szüksége van az önkontrolljára. – Csak egyszerűen… Hibáztam. Nagyon nagyot.

– Annyira szeretném, ha ez most hazugság lenne! – mondtam kétségbeesetten. Legbelül éreztem, hogy igazat mond, és azt is, hogy meg fogok neki bocsátani még ezek után is. A földre rogytam, s sírni kezdtem. – Ez nem lehet igaz! – Kétségbeesetten próbáltam letörölni a könnyeimet, de hasztalan.

Aztán valami olyat tett Zedekiah, amire nem számítottam. Elém lépett, s átölelt. A hajamba fúrta az arcát. Nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy erre is képes.

– Azt ugye tudod, hogy három teljes napot végigaludtál? Már kezdtünk nagyon aggódni.

– T-te is? – kérdeztem meglepetten.

– Én is – ismerte be nehezen. Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. – Megfojtasz!

– Megérdemled – mondtam kihívóan, mire elengedett, és eltolt magától. – Jó… nem vagy beteg, pedig kezdtem azt hinni – mosolyogtam rá. Fáradtan felsóhajtott, majd a hajamba túrva felállt. – Megbocsátok – mosolyodtam el.

– Ez csak természetes – mondta halkan, majd kiment a szobából.

– Beképzelt majom – morogtam a bajszom alatt.

– Hallottam! – kiáltott vissza.

– Reméltem is!

 

Végül felöltöztem. Lementem a trónterembe, majd az irodába, hátha ott van Eliot. Az irodában meg is találtam. Néhány papírt olvasgatott. Felpillantott rám, majd meleg mosollyal magához hívott. Bementem, és átöleltem.

– Örülök, hogy felébredtél. Kezdtünk már megijedni…

– Sajnálom – motyogtam. – Eliot… miért bocsátom meg folyton, hogy darabokra tör?

– Nem tudom – halványan elmosolyodott. – Lehet, hogy azért, mert a szíved mélyén te is tudod, hogy igazából nem akar bántani.

Halványan bólintottam. Egy kicsit még így maradtunk, majd leültem mellé, és segítettem neki, amiben csak tudtam. Közben beszélgettünk. Mesélt a gyerekkoráról, ahogy én is meséltem az enyémről. Sokat nevettünk a kis butaságainkon, amit gyerekként követtünk el. Most már végtelenül ostobának tűntek az akkor jó ötletnek tartott cselekedetek. Észre sem vettük az ajtóban álló személyt, aki mosolyogva figyelt minket, de legfőként engem.

– Aztán Zedekiah leugrott a várárokba, pedig én próbáltam visszatartani.

– Nem is tudom, kinek az ötlete volt – kuncogott egy hang. – Mintha a te ötleted lett volna, hogy ugorjunk le, ha lebukunk.

– Tényleg? Ilyenre nem is emlékszem – mosolygott, azonban éreztem a szavain – a képességem ellenére –, hogy igazából nagyon is tudja.

– Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt? – kérdezte tőlem. – Ezek félig-meddig titkos adatok.

– Csak segít nekem, és amúgy sem mondaná el senkinek, amit itt lát. Kinek is mondhatná el? – tette fel az egymilliós kérdést. – Bízz már benne egy kicsit.

– Ohh, tényleg! Deemerrel… mi lett? – kérdeztem óvatosan figyelemelterelésként. Nem akartam tudni a válaszát…

– Még él… – felelte érzelemmentesen Zedekiah. – De nem sokáig. Főleg, ha hergel – morogta az orra alatt. Óvatosan Eliotra néztem, s ő értve a néma kérdésem, megrázta a fejét. – Ti valamit titkoltok – méregetett gyanúsan.

– Igen, a méreteit – mondtam nyugodt hangon. – És ha már ennél a témánál vagyunk… – néztem a szemébe, s jó ideig figyeltem az azúros szemeit. – Volt egy kérdésed, amire akkor nem válaszoltam. Nem tudom, de lehet, egyszer kipróbálom – rántottam meg a vállam. Hogy mire céloztam? Hát arra, hogy megkérdezte, hogy melyikük a jobb. Ő vagy Eliot.

– Te provokálsz – mondta fenyegető éllel a hangjában. Felém állt, ezzel a székhez szögezve. – És nagyon gondolkodom, hogy hagyjam magam.

– De ha lehet, ne az asztalon és ne is a közelemben – mondta Eliot a papírokat rendezgetve.

– Na, miért ne, öcsi? Nem tetszene?

– De. Csak be találnék szállni – súgta kéjesen, mire én rögtön elvörösödtem. Nem, nem lehet, hogy Eliot ilyet mondott! – Miért nem próbálod ki? Vagy nem szeretsz osztozkodni?

Zedekiah mérlegelni kezdett. Szinte láttam, ahogy az érveket végignyálazza, hogy majd egymás mellé állítva, véső döntést hozzon. Kiutat kerestem, mivel ebből sehogy sem jöttem volna ki jól, maximum, ha elvetették volna az ötletet, de Zedekiah túlzottan gondolkodóba esett!

– Miért is ne? Veled még könnyebben osztozkodom.

– Kizárt! Nem! Én ebbe nem megyek bele – kiáltottam, s felpattantam a székről. Az ajtónál termettem, de a csípőmön megéreztem két kar erős tartását, ahogy közösen ellenem fordulnak.

Visszahúztak magukhoz. Ne menekülj – súgták a fülembe érzékien. A szívem a torkomban kalapált. S bár az agyam azt diktálta, hogy meneküljek, mielőtt nem késő, a testem nem reagált úgy, ahogy kellett volna. Nekidőltem a mögöttem lévő kemény hasfalnak, s hagytam, hogy előrébb csúsztassa a kezét. A következő percben Zedekiah szobájában voltunk.

A karok szorítása eltűnt, s ellépett tőlem a szoba tulaja. Eliothoz lépett, s valamit súgott a fülébe, mire a fiatalabb elmosolyodott. Kigombolta Zedekiah ingjét, majd a másik is az övét. Eliot testvére mellkasára tette a kezét, s lassan lesimította róla az inget. Végigsimított a karján, majd nem túl erősen a nyakába harapott. Rám emelte a tekintetét, s én megbabonázva néztem a szemeibe.

Zed levette Eliot felsőjét, s az ágya felé irányította testvérét. Egymás szemébe néztek, majd megcsókolták egymást, de közben végig engem néztek. Nekem szólt a műsor… Zed feljebb tornázta magát, s kinyújtotta a karját. Egyszerűen… megbabonázott a tekintetével, s az előbb látottak is hagytak bennem némi nyomot. Már ha azt lehet „némi nyomnak” nevezni, hogy túl szűk volt a nadrágom.

– Gyűlöllek! – morogtam, végül ledobtam az ingem.

Az ágyra térdeltem, s megcsókoltam Zedekiaht. Jólesően belenyögött a csókba, s magával húzott. A nyakamba csókolt, s a másik oldalról Eliot is így tett. Míg Zedekiah a mellkasom, Eliot a hátam kezdte csókolni, harapni.

Biztos, hogy megölöm őket! – morogtam magamban, de a haragom a testemnek szólt, ami piszkosul élvezte. Remegő kézzel nyúltam az előttem lévő férfi nadrágjához, s kihámoztam belőle. Ahogy végeztem, felhajolt, s megcsókolt. Csókja közben durván a fenekembe markolt.

Megfordított, így Eliottal voltam szemben. Szeme pajkosan csillogott, mire rögtön pír borította el az arcom. Nem tudtam, hogy ő mit szeret, mit akar. Egyszerűen bele sem gondoltam, hogy milyen lenne vele… sőt velük! A fülembe suttogott, hogy vegyem le a nadrágját, majd megcsókolt. Csókja vad volt, amilyennek az életben még sohasem mutatta magát.

– Élvezni fogod – súgta a nyakamba Zedekiah, ahogy Eliot csókolt.

Fenekemnél éreztem a vágyát, ahogy Eliottét is a hasfalamnál. Émelyítő érzés volt két ilyen férfi közt feküdni. Le kellett hunynom a szemem, hogy ne kezdjek el könyörögni, hogy tegyenek már valamit, de így csak rosszabb volt... Mindent sokkal jobban éreztem. A hatalmas tenyerüket, amik egyre merészebben jártak a testemen, s egymásén. A kutakodó nyelvet a számban, a nyakamon, mindenhol, ahol csak értek.

Végül meguntam, hogy csak én vagyok passzív. Vöröslő fejjel ugyan – belecsókoltam Eliot nyakába, majd apró csókokat hintettem a bőrére. Egyre lejjebb és lejjebb haladtam. Észre sem vettem, hogy Zedekiah közben megállt, s minket figyelt. Arrébb húzódott, s hagyta, hogy azt tegyek, amit csak akarok. Úgy figyelt minket, mintha a két kedvenc szeretőjét figyelte volna. Lesimítottam Eliot alsóját, hogy szembe nézzek méretes szerszámával. Elvörösödtem, s felpillantottam, ahol megláttam Zedekiaht. Szeme merészen csillogott, de nem mozdultam.

Rásimított a derekamra, s lehúzta rólam a nadrágom, az alsóval együtt. Megcsókolt, majd érzékien a fülembe súgta, hogy „gyerünk”. Nyeltem egyet, s bólintottam. Eliot vágytól ködös szemeibe néztem, majd ráhajoltam vágyára, és szopni kezdtem. Felnyögött, ahogy a számba vettem. Ösztönösen mozdult a csípője felém. Eközben Zedekiah a szekrényéhez lépett, s elővette azt a jól ismert tégelyt. Az ujjaira kent belőle, majd elhelyezkedett mögöttem. Benyomta az ujjait, s körkörösen tágítani kezdett. Kissé megdermedt a testem, majd éreztem, hogy mindketten az oldalamra simítottak, hogy lenyugtassanak.

– Sajnálom – súgta Zedekiah. – Szeretném elfeledtetni veled a rémes viselkedésem.

– Akkor… elkezdhetnéd – nyögtem elemelkedve Eliottól.

Eliot felhúzott, s szenvedélyesen csókolni kezdett, miközben Zedekiah ujjai bennem jártak. Zedekiah is magához húzott, s megcsókolt. Csókja vad volt, és birtokló. Nem értettem, hogy miért akar ennyire maga mellett tartani, de ebben a helyzetben nem is éreztem jelentőségét. Végül elengedett. Nem tudom, mi vett rá, de újra Eliot vágyára hajoltam, s kényeztetni kezdtem. A két hatás egyszerre volt furcsa, de élvezetes is.

Zedekiah kihúzta az ujjait, s magát vezette a helyükre. Eliot közben a hajamba túrt, s kényszerített, hogy ne pattanjak fel róla. Ahogy megszoktam, megmozdítottam a csípőm, s így mélyen elmerült bennem. Ők irányítottak, akár egy rongybabát, azonban most az egyszer nem zavart. Be akartam hódolni ennek a két démonnak, akik ráadásul testvérek is voltak. Zedekiah élvezett el elsőnek. Felültem a félig fekvő helyzetből, hátravetett fejjel, ívbe megfeszült háttal, egy hangos nyögés kíséretében mentem el.

Zihálva néztem le az alattam fekvő Eliotra, akinek kissé gúnyosan mosolygott. Azonban ez nem nekem, hanem Zedekiahnak szólt.

– Mindig is te voltál a gyengébb.

– Zavar? – zihálta az idősebb.

– Perpillanat… igen.

– Ki- kiszállnál belőlem? – kérdeztem teljesen elvörösödve.

– Készen állsz egy második menetre? – kérdezte a szőkeség, és a derekamra simított. Felsóhajtottam. Kissé hátra vetettem a fejét, mire rájött a válaszra: nagyon is. – Ügyes fiú – súgta rekedtes hangon.

Mire észbe kaptam, újra a párosom közt nyögdécseltem. Eliot az ágyon feküdt, s én rajta ültem, így mélyen bennem volt. Mögöttem Zedekiah, aki a nyakamat csókolgatta, s elöl simogatott. Egyik kezemet Eliot izmos mellkasára fektettem, míg a másikkal a bátyját öleltem magamhoz, már amennyire ebben a pózban ment. Hangosan, szégyentelenül nyögdécseltem köztük, s életemben először azt kívántam, bárcsak lány lehettem volna, hogy együtt érezzem magamban őket. Nem gondoltam a másnapra, a következményekre. Semmire, csak arra az ősi hangra, ami az ő torkukat, s az enyémet is szaggatta.

Súgó Még nincs hozzászólás.