[Vámpírszerető]

 

Egész éjjel az ablakban ülve figyeltem, hogy mikor érnek vissza, de nem jöttek vissza. Fáradtan felsóhajtottam. Vajon mi lett volna, ha nem nyit ránk Eliot? Talán élveztem volna… nem mintha olyan durva lett volna velem más alkalmakkor, de ez más lett volna. Egyáltalán miért? Talán csak azért, hogy magához láncoljon… most, hogy lenne is valami hasznom. Valahogy egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy csak emiatt tartson maga mellett.

– Min gondolkodsz ennyire? – zökkentett ki Eliot hangja. Ő nem ment velük, állítása szerint ő nem ért a harcokhoz, az inkább Zedekiah területe. – Már megint a bátyámra gondolsz, igaz? Belehabarodtál? – kérdezte játékosan.

– Nem – mondtam egy kis gondolkodás után. – Csak azon gondolkodtam, hogy… – nehezen felsóhajtottam. – Mielőtt benyitottál én… élveztem, amit csinál. – Az emlék hatására elvörösödtem, majd kezem az arcom elé kaptam. – De nem értettem, hogy miért csinálja. Biztos vagyok benne, hogy csak magához akar láncolni, mivel ugye, kiderült, hogy lenne hasznom mellette.

– Sajnálom – mondta szomorúan. – Nem tudom, mi járhat Zedekiah fejében.

– Ugyan – mosolyodtam el.

– Ha elmehetnél innen… megtennéd? – Hirtelen ért a kérdés. Kerek szemekkel néztem a szemébe, de ott csak őszinte érdeklődést láttam.

– Valószínűleg elmennék.

– És… ha beléd szeretne? – kérdezte óvatosan.

– Mire akarsz kilyukadni? Ilyen soha nem fog megtörténni!

– Én nem így látom.

– De én nem akarom! Én továbbra is csak a játékszere akarok maradni, és semmi több! – kiáltottam. Szemeimben könnyek csillogtak, de nem hagytam, hogy legördüljenek. Nem! Nem és nem!

– Jó, nyugi! – mondta szelíden. – Szerintem aranyos vagy – mosolygott rám. Ahogy kimondta, elpirultam, majd oldalra néztem. Lágyan az állam alá nyúlt, majd olyat tett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve: megcsókolt. Először teljesen ledöbbentem, és a szemem is nyitva felejtettem. – Nem jó – vált el az ajkaimtól. – Hunyd le a szemed! – S újra megcsókolt. Lágyan, becézően csókolt. Lehunytam a szemem és élveztem a csókját. Végigfektetett az ágyon, egyszerre vágytam rá és irtóztam tőle.

– E-Eliot – sóhajtottam fel. – Ze-Zedekiah ezért meg fog… – súgtam, de nem tudtam befejezni: egy csókkal belém fojtotta a mondandóm.

– Nem fog észrevenni semmit.

Lehunytam a szemem, s bele akartam merülni a vágyaimba, de valami erősebb észnél tartott. Végül legördültem az ágyról, s gyors léptekkel a falig hátráltam. Ziháltam, és nem értettem magam, hogy miért nem adom magam oda egyszerűen Eliotnak. De egyben biztos voltam: nem Zedekiah miatt.

– Nem erre vágysz? Hogy az enyém legyél?

– Nem! Én egy szóval sem…

– Dehogynem. Álmodban az én nevem súgod. Emiatt félt tőlem a kedves bátyám, Zedekiah.

– Hazudsz – mondtam monoton hangon, majd a szám elé kaptam a kezem. Már megint ez az ösztön… Ösztön? Felpillantottam Eliotra, s szemeim könnybe lábadtak. – Te tényleg hazudsz.

– A francba. Elfeledkeztem erről a bosszantó képességedről. Pedig szórakoztató lett volna – mosolyodott el gúnyosan. Akkor rájöttem valamire: miért lenne pont Eliot itt, mikor szinte mindenki más elment?

– Mondd csak… – kérdeztem pironkodva. – Te tényleg… engem akarsz?

– Mi az, hogy!

Hozzálépdeltem. Nem tudom, hogyan sikerült ilyen élethűen elpirulnom, de halvány pír jelent meg az arcomon. A nyakába fontam a karjaim, mire nagyon meglepődött, de élvezte. Elmosolyodott, mire én megcsókoltam, s kényszerítettem, hogy elfeküdjön az ágyon. Szenvedélyesen csókoltam, hogy még jobban élethű legyen az alakításom, egyből a felsőjére tértem át. Elkezdtem lehúzni róla a felsőjét, azonban nem vette észre a hátsó szándékom. Ahogy kibújtattam a pólójából, a kezeit fel kellett emelnie. Ahogy felemelte a kezeit, egy gyors mozdulat, majd kattant a zár. Meglepetten nézett rám, mire nekem egy gúnyos mosoly volt a válaszom. Kattant a második zár is, ami az ágyhoz szögezte a férfit. Azt, hogy miért volt az ágyamban két bilincs… Inkább ne kérdezd.

Felugrottam a férfiról. Majd körbenéztem: az asztalon egy hosszú selyemszalag hevert. Felkaptam, majd gyors mozdulatokkal lekötöttem az egyik lábát. A férfi szabadulni próbált. Rúgkapált, a bilincset tépte, mindent elkövetett, hogy szabadulhasson. Egyszer sikerült bekapnom egy rúgást, ami egyenesen a fejemet célozta. Hallottam, ahogy megroppan a csont az állkapcsomban. Fájt, de nem tört el, csak megrepedt. Bedühödtem. Pár pillanat múlva a férfi tehetetlenül vergődött az ágyban. Szidott engem, mint a bokrot, de nem érdekelt.

Kinyitottam az ablakot, így friss, hideg levegő áramlott be a szobába, s vele együtt kicserélődött a levegő. A füstölő illata még most is érződött a levegőben, habár csak tegnap este gyújtottam meg egy kicsit. Bár én nem kedveltem, de ahogy észrevettem, Zedekiah igen. Valószínűleg azért, mert az anyja is ezt a füstölőt használta. Elmosolyodtam, ahogy a nőre gondoltam. Lassan megfordultam, s a férfire néztem.

– Aljas trükk felvenni valakinek az alakját – jegyeztem meg gúnyosan a férfinek.

– Nem mondod? Most mit akarsz velem csinálni? Megvárod, amíg hazajön a kis gazdád? Addigra elszökök – nevetett fel gúnyosan. Beleszagoltam a levegőbe, ismerős volt az illata. – Úgy elszórakoztam volna veled…

– Úgy érted, megint? – kérdeztem vissza közönyösen. A férfi szemöldöke a homlokáig szaladt. Még mindig nem volt hajlandó felfedni magát, habár már nem is kellett. – Maga az a vámpír – sziszegtem.

– Nemcsak szép, de okos is! De csak nem fogod bántani a kedves kis Eliotot? – mosolygott rám.

Hát ebben nagyon téved! – gondoltam magamban, s hozzá léptem. Leültem az ágy szélére, majd a mellkasát kezdtem cirógatni a körmeimmel. Meredten bámulta a karmaim, hisz sejthette, hogy milyen élesek. Fel-le, fel-le cirógattam, s közben kisöpörtem a nyakából a haját. Egy pillanat műve volt csupán, amíg a fogaim a bőrébe vájtam, s a vérét kezdtem szívni. Jóleső borzongással töltött el minden korty, s a heves tiltakozása csak még jobban feltüzelte az érzékeim.

Elég! – szólalt meg a fejemben egy kellemesen lágy, mégis erőteljes hang. Kinyitottam a szemeim, s éreztem, hogy a férfi az ájulás szélén áll. Felültem teljesen, majd letöröltem a számról a vért. A férfi végül feladta az álcáját, s megjelent előttem az igazi alakja. Vérvörös szemek, barna tépett haj. Ránézésre százhetven centi magas volt. De akkor miért láttam magasabbnak a bálon?

– Miért nem olyan izgága? – kérdeztem gúnyos mosollyal.

– Mintha nem tudnád… – válaszolta erőtlenül. – Most csapoltál meg, te… démonok kutyája!

Felpofoztam. Ő tett azzá, ami vagyok. Az egész az ő hibája! Felpattantam az ágyról, s kirontottam az ajtón. Nem kis meglepetésemre szolgált, amikor nem más jött velem szemben, mint Zedekiah és az igazi Eliot. Zedekiah vállán jókora seb tátongott, s a lábán is alig állt. Viszont Eliot sem volt a legjobb állapotban, mondjuk rajta inkább a fáradtság látszott. Eléjük rohantam, majd átvettem őfelségét. Most örültem neki, hogy egy fél fejjel kisebb voltam nála, így kényelmesebben tudtam támogatni. Meglepően könnyű volt… Talán lefogyott? Eliot hatalmas szemeket meresztett rám, de én nem foglalkoztam velük.

– Csapda volt… – nyögte Zedekiah. – Valaki tőrbe csalt minket!

– Kérlek, ne beszélj! – kértem óvatosan, de nem is kellett, mivel a következő pillanatban összeesett. Ijedten kaptam utána, még pont időben, mivel majdnem összetalálkozott az egyik sarok élével. Mérlegeltem, majd Eliotra néztem. Halványan elmosolyodtam. – A szobájába viszem, ott várlak.

– Ne! – kiáltotta, de már addigra nem voltam ott, ahogy Zedekiah sem.

Befektettem az ágyába, majd kötszerért, vízért és tiszta rongyért mentem a fürdőjébe. Letisztítottam a sebeit, majd lefertőtlenítettem. Ahogy végeztem vele, nyílt is az ajtó, s mögötte a riadt tekintetű Eliot. Szólásra nyitotta a száját, de késő volt. Egy erős rántást éreztem a karomon, s a testem megadta magát a gravitációnak. Apró, éles szúrásokat éreztem a nyakamon. Döbbenten néztem oldalra, hogy lássam a fájdalmam okozóját.

Zedekiah a nyakamra tapasztotta ajkait, s éreztem, ahogy a fogai a bőrömbe vájnak. Magam sem értem miért, de amikor kortyolt egyet a véremből, halkan felnyögtem.

– Zedekiah, állj le! – kiáltotta Eliot, de látszólag hasztalan. – A francba – sziszegte.

 

Egy fél órával később már Zedekiah már mélyen aludt. Én az ágyon mellette ültem, a sebet pedig apró gézlapok fedték. Florencia nem sokkal később, hogy fia álomba mélyedt, megjelent az ajtóban, és kenőcsöket hozott Zedekiahnak és Eliotnak. Súlyos csend telepedett a szobára. Végül Eliot felsóhajtott, s belekezdett a mesébe:

– Apánk felmenői közt volt egy vámpír, azonban csak Zedekiahnál jönnek ki ezek a jegyek, mint azt előbb láttad. Sok vért veszített… – felsóhajtott. – És ilyenkor vérre éhezik… Egy másik vámpír vérére. Erről jut eszembe! Innod kell.

– Nem kell… – mondtam halkan. Nem tudom, hogy kellene elmondanom neki, hogy van egy hívatlan vendégünk. Zedekiah-ra pillantottam. – Ő…?

– Rendben lesz, csak aludnia kell. Még jó pár nap, mire felébred.

– Mutatnom kell valamit – néztem fel rá komolyan. Felvonta a szemöldökét, majd bólintott. A szobámhoz mentünk, majd megálltam az ajtó előtt. – Mielőtt bemennénk: ígérd meg, hogy nem fogod félreérteni.

– Mégis mi a fene történt itt, míg mi elvoltunk?

– Ígérd meg!

– Rendben, csak essünk túl rajta.

Kelletlenül bólintottam. Óvatosan kinyitottam az ajtót. A férfi még mindig kikötözve feküdt az ágyon. Kitártam az ajtót, s láttam, ahogy Eliot lesápad. A férfit nézte, majd engem. Köztünk járatta a szemét, de látszólag nem állt össze a kép. Behúztam, majd bezártam az ajtóm. A férfi erre felébredt, s gúnyos mosollyal nézett Eliotra.

– Na, mi az? Hoztál egy harmadikat is?

– Fogja be!

– Elmondanád, miről van szó?

– Igen, kicsi Joshua. Mondd csak el. Ja, és ha kihagysz valamit, akkor kiegészítem a mondandód – mondta gúnyosan, mire egy szelíd jobb egyenest bezsebelt Eliottól.

– Nem magát kérdeztem – mondta vérfagyasztó hangsúllyal, mire az én hátamon is felállt a szőr.

Végül elmeséltem neki, mind Florence-t, mind hogy hogyan is kötöztem ki a hívatlan vendégünket. Persze a férfi mindig kiegészítette a mondataim, amik épp eléggé zavarba hoztak. Eliot gondolkodva meredt maga elé.

– Akkor, azt mondod, hogy… csak azért nem tud kiszabadulni, mert legyengítetted?

– Valahogy úgy.

– Ha már belekotyog a beszélgetésünkbe… a nevét elárulhatná!

– Deemer R. White – mondta könnyedén, mire Eliot teljesen lesápadt. – Igen, a bérgyilkos! És sikerült is volna megölnöm az úrfit, ha sikerül kiiktatnom ezt a kotnyeles kölyköt!

– Magadnak okoztad a bajt! Ha akkor nem változtatsz vámpírrá, nem lennék itt!

– Szóval onnan vagy ismerős! – esett le neki a tantusz.

– Maga… – sziszegtem, s elindultam felé. Eliot fogott le, azonban benne sem volt erő. Viszont arra épp elég volt, hogy egy pillanatra megállítson, s én megnyugodjak.

– Nyugodj meg – súgta a fülembe. – Menj át, majd őt én elintézem én.

– Rendben… – fújtam ki a levegőt. Felvettem egy másik inget a székről, majd kimentem. Egyenesen Zedekiah szobájába mentem.

Halkan nyitottam be. Megnéztem a sebeit, majd befeküdtem mellé. Nyugodtan szuszogott mellettem, s engem is elnyomott az álom. Álmomban éreztem, ahogy átölel, majd teljes képszakadás. Mikor reggel felkeltem, éreztem magamon a cirógatását. Élvezettel simultam hozzá, mire megállt a keze.

Kelletlenül elhúztam a szám, majd óvatosan ki akartam mászni mellőle, azonban visszahúzott. Szemei élettelenül, mégis vágyakozva csillogtak. Valahogy teljesen más volt, mint normális esetben.

– Kérlek… – súgta elhalóan, valószínűleg kiszáradt a torka. A szemeibe néztem, de nem tudtam kiolvasni semmit sem, az éhségen kívül. Magán kívül volt, nem az a Zedekiah nézett vissza rám, akit megismertem az elmúlt hetekben, pedig ez az énje valahogy jobban tetszett.

Aprót bólintottam, mire lehajolt a nyakamhoz, s újra belém mélyesztette a fogait. Mohón kortyolta a vérem, s én kiszolgáltatottan feküdtem alatta. Egész testével rajtam feküdt. Egyedül a mellkasa emelkedett el egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen neki. Oldalra döntöttem a fejem, s hagytam neki, hogy annyit igyon, amennyit akar és lehetséges.

– Zedekiah… Kérlek. Ez már sok lesz! – leheltem magam elé. Még kortyolt egyet, majd elvált a nyakamtól. Megcsókolt, s szájában éreztem még a vérem ízét. Szégyen, nem szégyen, belenyögtem a csókba, folytatni akartam... Elemelkedett az ajkaimtól, s a szemembe nézett, majd visszaejtette a fejét a nyakamhoz – ám most a másik oldalra –, majd elaludt. A hátát simogattam, s nem értettem ezt az idillt.

Pedig én tényleg nem kedvelem. Vagy ez csak megint az a jól ismert áltatás a romantikus regényekből? Mert ha az… akkor nagyon nincs a helyén. Jobban kellene tiltakoznom ellene? Minek, hisz a szerelem nem válogat. De hol vannak a pillangók? A kötődés? A fájó érzés a mellkasomban, mikor nincs velem? Bár most is szúrja a mellkasom ez fájdalom, ami a gyomromra is átterjed, de ez inkább annak a kérdésemnek szól, hogy: „miért nem lehet mindig ilyen?”

Sokáig maradtunk így. Én az ágyon fekve, ő pedig rajtam. Lágyan cirógattam a hátát. Valahogy olyan elveszettnek látszott, akár egy kölyökkutya. Szüksége volt arra, hogy valaki egyben tartsa, s most én voltam az egyetlen, aki ezt megtehette. Békésen szuszogott, de nekem elgémberedtek a tagjaim. Óvatosan legörgettem magamról, azonban nem akart elengedni. Óvatosan lefejtettem magamról a kezét. Kinyújtóztattam az izmaim, majd visszanéztem rá. Közte és az ajtó közt járattam a szemem.

 

Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd a konyhára igyekeztem. Jenna elé álltam, s halkan úgy, hogy csak tényleg ő hallja, elmondtam neki, hogy mit akarok. Ha Zed így folytatja, teljesen kiszipolyoz – morogtam magamban.

Jenna volt a konyha főnöke, igazából kedves asszony, viszont urával még ő sem mert ellenkezni, de ő most aludt, és különben sem volt szokásom ok nélkül ezt kérni Jennától. Bólintott, majd mondta, hogy szolgáljam ki magam. Hálásan mosolyogtam rá, majd eltűntem. Láttam még a rosszalló pillantást, amit a sietségem miatt küldött felém, utána továbbment ő is.

Később visszamentem Zedekiahhoz, viszont arra nem készültem fel, amit ott láttam. Kétségbeesetten forgolódott, s a homlokán izzadság gyöngyözött. Aggódva ültem le mellé, és homlokára simítottam a kezem. Nagyon magas láza volt. Felpattantam, és hideg vízért mentem. Homlokára terítettem egy vizes rongyot, a másikkal a nyakát kezdtem törölgetni, ezzel is hűtve. Jó másfél órába telt, míg sikerült levinnem egy kicsit a lázát. Felsóhajtottam, s ekkor belépett Eliot is. Szemei fáradtan csillogtak, mégis most is mosolygott.

Hozzánk lépett, majd Zedekiaht vizsgálta meg. Elmondtam neki, hogy nemrég felszökött a láza, de már sikerült levinnem. Mondjuk, ahogy észrevettem, nekik alapból magasabb az átlag testhőmérsékletük, de ahhoz képest is sokkal magasabb volt. Eliotra néztem, akik érdeklődve figyelt engem.

– Aggódsz miatta?

– Érted is aggódnék, sőt… érted talán jobban – ismertem el. Zedekiah még mindig nem volt a szívem csücske, hiába volt kedvesebb velem az elmúlt időszakban...

– Köszönöm, viszont ezt előtte ne hangoztasd.

– Rendben – bólintottam.

Leült az egyik fotelba, s onnan figyelte bátyját. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, s az előbb láttam, ahogy belépett, hogy még húzta a lábát. Felsóhajtottam, majd egy szelíd mosolyt küldtem felé.

– Menj, aludj. Nagyon fáradt lehetsz. Nyugi, nem fogom megenni a hőn szeretett bátyád. Maximum ő engem – kuncogtam.

– De… – kezdett bele, majd tekintetemet látva, megadta magát. – Rendben – felállt, majd kiment.

Elmosolyodtam, majd felálltam én is. Ahogy felálltam, a szoba légköre megváltozott. Szinte éreztem, hogy gyűrűzik be a szoba légterébe a pánik. Visszaültem, s megsimítottam Zedekiah kezét. A fülébe súgtam, hogy csak a mosdóba megyek, mire megnyugodni látszott. Egy része nagyon is jól tudta, hogy mi történik körülötte, viszont az az énje most csak velem foglalkozott.

Befeküdtem mellé, s szép lassan elnyomott az álom. Amikor reggel felkeltem, már ő is fent volt, s haragos tekintettel nézett rám. Ennyit a kedvességről! – dohogtam magamban, pedig még meg sem szólalt.

– Mit keresel az ágyamban?! Ki engedte meg, hogy bemássz mellém?

– Tegnap este valahogy máshogy reagáltál! – morogtam. Öntudatlan volt, de akkor azt akarta, hogy maradjak!

– Nem is voltam magamnál! – kiáltotta dühösen.

– Bezzeg, amikor… – kezdtem bele, majd lenyeltem. Nem! Nem akarom, hogy azt higgye, hogy le akartam kötelezni őt. – Faragatlan! – morogtam, és kirobogtam a szobájából. Útközben találkoztam Eliottal. Kérdőn nézett végig rajtam, hogy mégis engem mi lelt? – Felébredt! Ja, és leköteleznél, ha nem említenél neki semmit. És te kaptad el azt a Deemert, vagy kit! – feleltem dühösen.