Egy hónapja szolgáltam Zedekiah-nál. Még mindig gyűlöltük egymást, viszont hetente kiélte rajtam a vágyait, amit nehezemre esik beismerni, de én is élveztem… valamennyire. De még mindig nem volt tökéletes, amiről álmodhatna az ember, bár nekem épp elég volt, hogy nem erőszakolt meg. Most megint itt állok, még két szolgálóval egyetemben, és várjuk, hogy Zedekiah parancsot adjon nekünk. Nem engedi, hogy egyedül mászkáljak a várban, mert még mindig nem bízik bennem.
Az említettre sandítottam. Előtte egy földesúr hajlongott, s számolt be arról, hogy milyen rossz is a termés, és hogy a szolgái nem dolgoznak rendesen a földeken, így kevesebb a termés. Zedekiah unottan nézte a férfit, szerintem már nem először hallotta ezt a sztorit, vagy csak túl fáradt volt ehhez az egészhez. A következő földesúrról csak úgy sütött a gőg. Alig pár mondatig jutott a mondandójában – miszerint kirabolták a magtárat –, egy hang monoton hangsúllyal megszólalt:
– Hazudik.
Mindenki elhallgatott. A férfi szemei kikerekedtek, s ijedten meredtek rám. Zedekiah is meglepetten nézett rám. Körbenéztem, s rájöttem, hogy az a végtelenül monoton hang az enyém volt. A szám elé kaptam a kezem.
– Sajnálom! Én… én… Nem tudom, hogy... Sajnálom! – kiáltottam, és kiviharzottam a teremből. Egészen a szobámig menekültem. Ezért nagyon, de nagyon meg fog büntetni!
Zedekiah szórakozott mosollyal figyelte az eltűnő fiú alakját, majd felállt. Régen tudta, hogy a férfi ezzel fog elé állni, és tisztában volt azzal is, hogy mindebből egy szó sem igaz. A férfi egyszerűen nem volt hajlandó beszolgáltatni az adót, ami a királynak járt.
– Remélem, megbünteti azt a neveletlen szolgát!
– Nem. Nem fogom – mondta szórakozottan Zedekiah. – Mivel igaza van. Nos, kedves uram… Még eldöntöm, hogy a fejét veszem, vagy mi legyen magával. Őrök! A várbörtönbe. A többieket küldjék el.
Halk kopogást hallottam az ajtón, majd belépett Zedekiah. Ijedten léptem hátra, de ő csak leült a kanapéra.
– Most mit kéne veled csinálnom? Pedig azon gondolkodtam, hogy visszaadlak apádnak. Valahogy sikerült ránk bukkania, és rád – mosolyogott rám, s az én fejemben egy hang ordított: hazudik! Szólásra nyitottam a szám, de erőszakkal becsuktam. – Mondd ki! – kérte suttogva. Élvezte, hogy kínozhat ezzel.
– Hazudik – csúszott ki a számon, de a szám elé kaptam a kezem. Hülye! Ezt most miért kellett?!
– Gyere ide – utasított, és kinyújtotta a kezét. Nyeltem egyet, és engedelmesen az ölébe ültem, ahová húzott. A hátsóm kezdte simogatni. – Vannak olyan pletykák, miszerint a vámpíroknál, a királyi család szolgálatában, van egy klán, akik ösztönösen megérzik, ha valaki hazudik. Viszont nagyon kevesen vannak, akik képesek rá.
– Akkor azt mondja, hogy...
– Igen, nagyon úgy tűnik – mondta, s a fenekembe markolt, mire felnyögtem. – Élvezed?
– Nem! – vágtam rá vékony hangon, de ez nem fedte az igazságot. Igazából nagyon is élveztem, de ezt semmi pénzért nem ismertem volna be a férfinek.
– De ahogy nézem, ettől még tudsz hazudni – kuncogott fel, és közelebb húzva megcsókolt. Émelyítően csókolt. Hozzásimultam, ahogy eddig is, azonban most nem tolt el, ahogy eddig tette. – Az ágyra – súgta az ajkaimba, s én engedelmeskedtem. Mióta kiderült az igazság, hogy nemrég még ember voltam, azóta sokkal kedvesebben viselkedik velem. De szerintem csak be akar „idomítani”.
Elfeküdten az ágyon, majd felém mászott. Finoman megfogta az egyik kezem és a fejem fölé emelte, majd a másik kezemet is, és összefogta. Ez biztos valami fétise! – morogtam magamban. Ez egyik alkalommal sem maradt ki, és mindannyiszor nem tetszett. Lesimította rólam a ruháim, s éhes szemekkel nézett végig. Testemen itt-ott tarka foltok ékeskedtek, amit előzőleg varázsolt oda. Először elpirultam előtte. Még soha nem nézett így rám, egy pillanatra elhittem, hogy nem az a csúnyácska fiú vagyok, akinek mindig is tartottam magam.
Elmosolyodott, majd szája felfedezőútra tért a testemen. Ahogy belecsókolt a combom belső felébe, s megszívta a bőrt, ösztönösen indult meg a csípőm felfelé, s nyögtem egy nagyot. Nem is hallottuk a kopogást, csak ahogy valaki elköhinti magát. Zedekiah morogva hagyta abba, amibe belekezdett. Ahogy elszakadt tőlem, rám dobta a takarót, aminek perpillanat roppantul örültem. Nem tudom, hogy képes ennyire felizgatni, mikor nem is kedvelem – dohogtam magamban.
– Mit akarsz, Eliot?
– Nem akartalak megzavarni, de… – Egy jelentőségteljes pillantást váltottak, mire éreztem, ahogy Zedekiah-ban felmegy a pumpa. Idegesen összegombolta az ingét, majd kivágta az ajtót, és eltűnt. Talán kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy ma már nem lesz folytatás. De mióta is akarok én ennél többet? – merült fel bennem a kérdés, ahogy az ágyra hasaltam, s az arcom belefúrtam a párnába. – Megzavartalak titeket? – kérdezte szórakozottan Eliot, s leült mellém. Még jobban belefúrtam az arcom a párnába, hogy ne lássa, hogy mélyen elpirultam.
– Nem – nyögtem nehezen. Mégsem mondhattam neki, hogy: „igen, nagyon rosszkor”.
– Hogy sikerült elcsábítanod?
– Az a pasi… hazudott Zedekiah-nak, és én megéreztem… sőt! Hangosan megvádoltam a férfit, hogy hazudik! – fakadtam ki. – Egyszerűen megrémültem, hogy mi is lehetett volna a büntetésem, így elrohantam... De… utánam jött, és… – elvörösödtem, s megint a párnába kívántam magam fojtani.
– Furcsa… – gondolkodott el. – Akkor lenne különleges erőd? – kuncogott. – Tudod, nem mindegyik vámpírnak van. Különleges helyzetben vagy.
– Eliot… lehet egy kérdésem?
– Mióta nem lehet?
– Szerinted… ahh! – kiáltottam fel, s összetúrtam a hajam. Felnéztem a szemébe. – Mi a véleményed rólam?
– Aranyos vagy. Túlaggódsz pár dolgot, amit nem kéne. Kedves, egész barátságos, túlontúl szófogadó, nem mutatod ki a félelmed, ami zavaró.
– Nem úgy értettem! – háborodtam fel, majd átöleltem a párnám. – Kinézetileg…
– Ja, hogy úgy! Még sohasem néztelek meg úgy. Erről őt – bökött a fejével az ajtó felé – kellene megkérdezned. Bár szerintem tudom a választ. Pont emiatt nem is nézlek meg magamnak.
Bólintottam aprót. Tőle viszont nem fogom megkérdezni. Arra úgyis tudom a választ. Néhány „beszélgetésünk” során már megkaptam, hogy, idézem: „csak azért vagy te az ágymelegítőm, mert nincs jobb.”. Ilyenkor általában elmosolyodtam, majd otthagytam. Pedig legszívesebben a mellkasát vertem volna, mint egy kisgyerek, hogy vonja vissza.
Ahogy Eliot kiment a szobámból, felöltöztem, majd a konyhába indultam Útközben láttam, hogy megkettőződött az őrség, s lent sorakoztak a katonák. Szóval támadást indítottak ellenünk, ezért rohant el úgy. A konyhán viszonylagos csend volt, pedig általában ott sohasem volt csend. Most mégis súlyos teherként nyomta a légkört. El kellett onnan menekülnöm, különben megfulladtam volna. Csak jártam a falak közt elgondolkodva, amikor felnéztem, s rájöttem, hogy a kastélynak egy fel nem fedezett részére tévedtem.
Mielőtt pánikba estem volna, megtámaszkodtam a falnál, hogy kifújjam magam. Kifújtam a levegőt, majd ellöktem magam, azonban a kezeim alatt megmozdult a kő, s később a falak is. Ijedten ugrottam előre. Egy apró folyosó nyílt meg előttem. Félve léptem be a kis folyosóra, mire bezárult mögöttem az ajtó. Remek! – dohogtam magamban, majd elindultam a folyosón. Legnagyobb meglepetésemre egy aprócska, de annál gyönyörűbb szobába vezetett. Feltehetően egy nőé volt a szoba – ebből a rózsaillat és a virágok engedtek következtetni.
Léptek zaját hallottam meg, végül megláttam a tulajdonosukat is. Egy idősebb, vékony nő lépett ki az ágy takarásából. Tartása hihetetlenül egyenes volt. Alakját egy halványkék ruha fedte, aminek a szoknyája a földet súrolta. A fűzőrészét sötétebb kék csipke díszítette, míg a szélét fehér csipke. Ahogy a nőre néztem, tudtam, hogy sokkal idősebb, mint amennyinek kinéz. Első ránézésre olyan ötven, maximum ötvenöt évesnek mondtam volna. Meglepett szemekkel nézett vissza rám, majd kedvesen elmosolyodott.
– Szóval te lennél a fiam új szeretője.
– A-a fia? Vagyis… ön lenne Zedekiah édesanyja? Vagyis Zedekiah úr… – helyesbítettem, mire a nő felnevetett.
– Ugyan már! – legyintett. – Előttem nem kell ennyire tiszteletteljesnek lenned. A nevem Florencia, és a tiéd?
– A nevem? – nyeltem egyet. – Matt va… – kezdtem bele, de csúnyán közbevágott.
– Az igazi neved! – Itt tartott egy pici szünetet. – Nem olyan fiúnak látszol, mint az előzőek – mosolyodott el.
– Joshua vagyok, asszonyom. Sajnálom, én csak véletlen csöppentem ide…
– Nem zavarsz – szögezte le, majd beljebb invitált, és meghívott egy teára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés