Eliot POV
Láttam, ahogy Joshua a bátyám elé lépett, majd pár pillanat múlva összeesett. Szemeim elkerekedtek, majd hozzájuk rohantam. Joshua hátából egy kés állt ki, s megéreztem a méreg jellegzetes illatát is. Ez kifejezetten a démonok ellen hatásos, s ha egyszer bejut a szervezetünkbe, akkor nem ússzuk meg következmények nélkül… A tömeg felé néztem a támadót keresve.
– Ajtókat bezárni! – kiáltottam el magam.
– Eliot, mit csinálsz? – morgott rám kedves bátyám.
– Épp most mentettek meg, te… – Visszaszívtam a mondatom végét. – Ajtókat be! – kiáltottam megint, azonban kardok hangja csattant fel, s az őrök kiáltani kezdtek. A támadó menekült a teremből.
Visszafordultam Joshuához, majd felvettem a karjaimba. Eszméletlenül feküdt a karjaimban. A szobájába vittem, hogy kiszedjem belőle a kést és lekezeljem a sebeit. Anyánkhoz küldtem az egyik szolgálót, hogy kérjen tőle ellenszert. Újabban bájitalokat kotyvaszt, biztosan lesz valami ellene. Reméltem, hogy a méreg nem fog rá hatni, hisz egyértelmű volt a cél: Zedekiah…
Egy órával később Zedekiah is megérkezett. Dühösen néztem az érkezőre, aki tekintetem láttán visszahőkölt. Mostanában nagyon figyelmetlen, és nem ismeri be, ha hibázik. Mióta megölték apánkat – aki akkor már lemondott a trónról –, az óta ilyen elviselhetetlen. Azóta nem is beszélünk személyesebb ügyekről. Neki dolga van, én meg nem rohangálok utána. Régen kinőttünk ebből.
– Abbahagynád? – förmedtem rá.
– Honnan tudta ez a kis vakarcs? Fogadok, ő is benne volt, hisz ő is közülük való!
– Fejezd be! Elegem van belőled! Nem tudnál levenni az egódból? Elegem van, hogy folyton a te hangod hallom az egész kastélyban! – torkolltam le felettébb dühös testvérem. Mit ne mondjak… én is az voltam. – Etesd meg! – biccentettem a srác felé. Úgy nézett rám, mint egy őrültre.
– Felejtsd el – mondta higgadtabb hangon, hogy nyomatékosítsa, hogy nem teszi meg, pedig nem lesz más választása!
– Felelőtlen parancsaidnak hála, Joshua fél napon belül halott. Nem gyanús egy kicsit, hogy túlságosan emberi illata van?
– Mire akarsz kilyukadni? – Kényelmesen leült a kanapéra.
– A srácnak rohadt jó az önkontrollja. – Kérdőn nézett rám, még mindig nem vágta le a helyzetet. - Nekem azt mondta, hogy három napja annak, hogy vámpír.
– Hiszékeny vagy – gúnyosan elmosolyodott. Egy pillanat alatt kirángattam a kanapéról, s falnak löktem, mire eltűnt a gúnyos arckifejezése.
– Reggel, amikor felkínálkoztam neki… Éreztem, hogy vágyik a véremre… majd megveszett érte. De nem akart ellentmondani neked, ezért nem tette meg. Kapizsgálod már?
– Te felkínálkoztál neki?! – tört ki belőle a kérdés.
– Úristen! – nevettem el magam, és elengedtem. Hátráltam pár lépést. – Te nem vagy eszednél. Ilyenen felakadni! –nevettem. Ez megtette a hatását.
– Kifelé! – ordította dühösen, de én csak nevettem. Intettem neki, majd kimentem a szobából. Talán nem annyira fafejű, hogy hagyja meghalni. Talán…
Zedekiah felvett egy fehér köpenyt, majd eltűnt a palotából. A büszkesége nem engedte neki, hogy hagyja meghalni a fiút, és a kíváncsisága is hajtotta. Végül, ha kiderül, hogy a fiú tényleg benne volt az egészben, biztosan megöli. A támadót sajnos nem sikerült elkapni, de még azonosítani sem, mivel aki látta az arcát, az mind meghalt. Feldúlt volt, mivel egy vámpírt kellett megmentenie, és a bál is értelmetlenné vált.
Mikor visszaért, rögtön a fiú szobájába ment. Az őrök furcsállva nézték urukat, de nem állították meg. Kinyitotta a vérrel teli tasakot, s belemártotta az egyik ujját. A fiú ajkaira kente a vért, de az nem reagált rá. Ekkor merült fel benne, hogy talán tényleg igazat mondott Eliot. Végül kortyolt egyet a vérből, és így próbálta itatni a fiút, de az nem fogadta el. Hangosan felmordult. A füléhez hajolt, és belesuttogott.
– Idd meg! Ez parancs!
Pár percig várt, majd újra próbálkozott, ezúttal sikerrel. Az egészet megitatta vele. Szerencsére kitakarta a fiút, mielőtt nekikezdett volna, így csak a ruhájuk lett véres. Felállt, és elment lefürdeni. Magára tekert egy törülközőt, majd visszament a szobába.
Joshua POV
Ahogy felkeltem, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Óvatosan felültem az ágyban, majd körbenéztem. A szobámban voltam, azonban nem egyedül, erről a fürdőből jövő hangok engedtek következtetni. Az ingem véres volt, s a szekrényen egy üres zacskó volt, valami finom illatot árasztott.
– Nem vagy te egy kicsit szürreális? – Rögtön a hang irányába fordultam, amit meg is bántam. A hátamba éles fájdalom nyilallt, ahogy a fejembe is. – Azért nem kell ennyire megrémülni tőlem.
– Ze- Zedekiah… – nyögtem meglepetten, majd gyorsan hozzátettem: – uram. Mit… mit keres itt?
– Itt én kérdezek – mondta higgadtan. Egyáltalán nem zavarta, hogy egy szál törülközőben van. Leült a fotelba. – Honnan tudtad, hogy az az alak nem démon, hanem vámpír?
– Felismertem… – motyogtam halkan, de biztos voltam benne, hogy hallotta. – Ő változtatott át, valami olcsó kísérlet miatt. Azonban az akkori gazdámnak más tervei voltak… – Itt ránéztem, jelezve, hogy már régebben neki szánt. Aprót bólintott, de nem vette le rólam a szemét.
– Ezzel rátérhetünk a második kérdésemre. Mióta is vagy te vámpír? Ne hazudj.
– Azt hiszem… három vagy négy napja. Attól függ, mennyit aludtam – mondtam halkan. Féltem a reakciójától, és tőle is, hisz adott már okot. Óvatosan felnéztem rá, s láttam, ahogy orrnyergét masszírozza.
– Ez baj... Fogalmam sincs, mit kellene kezdenem veled. – Halkan felsóhajtott. Láttam rajta, hogy valamire még nagyon kíváncsi, de nem kérdezte meg.
– Ha nem kérdezi meg, amit akar, nem tudok rá válaszolni – mondtam kimérten.
– Jól van. Akkor nem kertelek: miért vagy ennyire engedelmes? – nézett rám olyan szemekkel, mint aki most növesztett szarvakat.
– Mert engedelmeskednem kell.
– Már miért… – kezdett bele a mondandójába, azonban meggondolta magát, ahogy a szemeimbe nézett. Igazam volt, nem volt más választásom, maximum a halál. Megköszörülte a torkát. – Miért kérdezted, hogy hívtunk-e mást is a démonokon kívül?
– Mert… megláttam azt a férfit, aki átváltoztatott… és sejtettem, hogy valami nem stimmel…
– Hogy néz ki? – Ugrott fel a helyéről, és szinte a képembe mászott. Ennek mi baja? – Ő volt, aki megtámadott, és több emberemmel is végzett. Tudnom kell! – adta meg a választ a néma kérdésemre.
– Szóval kell neked az információ… – mondtam, s mosolyra húztam a szám. – Lenne egy feltételem.
– Nincs alku! Mondd el! – mordult rám, de nem hagytam annyiban.
– Nem halsz bele! – bátorodtam fel. Nem tudom, hogy volt hozzá bátorságom hozzá.
– Nem alkuszom egy szolgával, aki inkább mondható a játékomnak! – horkant fel, majd kivágtatott a szobából.
Az elkövetkezendő napokban nem láttam őfelségét. Eliotot sem engedték a közelembe, milyen meglepő: királyi parancsra. A szolgálók próbáltak rábeszélni, hogy adjam meg a királynak, amit akar, de én nem voltam rá hajlandó. Megölni nem fog, hisz akkor az információ is elveszne. A napok teltek, s hamarosan Zedekiah is belátta, hogy nincs más választása, mint engedni nekem. Nem akartam nagy dolgot… Szabadságot úgysem ad, viszont a nevemhez ragaszkodom!
Egyik reggel mérgesen kivágta az ajtót. Szerintem még a másik folyosó végén is hallották. Dühösen nézett rám, majd leült a kanapéra.
– Mondd, mit akarsz – dörmögte.
– Csak hogy emberként bánj velem, nem holmi játékként! Legalább négyszemközt…
– Nem kis kiváltság ez… Meg sem érdemled.
– Vérvörös szemek, rövid barna tépett haj a tarkórésznél, és előre haladva egyenletesen nő. Markáns arc, egész jóképű, ha mondhatom ezt – kezdtem el mondani az ismertetőjeleit. Lehunytam közben a szemem, és magam elé képzeltem a férfit, ahogy eddig többször is. Most egészen éles kép ugrott be róla, ahogy fölém hajolt, és ivott belőlem… Éreztem, ahogy elvörösödöm, mint egy ártatlan kis szűz. Nyeltem egyet, majd folytattam. – Százhetven… Nem, száznyolcvan és százkilencven között.
– És ebbe miért kellett belevörösödnöd? – kérdezte számon kérően. Mi a…? – gondoltam magamban. – És miért is mondtad el, ha nem egyeztem bele a feltételedbe?
– Mert ha nem mondom el, akkor továbbra is távol tartatod tőlem Eliotot. Én pedig nem akarok egyedül lenni – vontam meg a vállam.
– Visszakapod Eliotot, de figyelmeztetlek: az enyém vagy.
– Én nem… – kezdtem volna bele, de kisétált az ajtón. Most igazán felhergelt! Kipattantam az ágyból, és utánaindultam. – Nem fejeztem be a mondatom! – kiáltottam utána. Megfordult, és elkapta a csuklóm, ahogy elé értem.
– Zavar? Nem érdekel, mi zavar, és mi nem. Itt te senki sem vagy! Megértetted?
– Akkor el is engedhet! – válaszoltam dacosan. A legjobb védekezés a támadás!
– Álmodozz. Eliot, vidd vissza! – mondta, majd megpördített, s én a földön landoltam.
Sokáig meredtünk egymás szemébe, de egyikünk sem szakította meg a szemkontaktust. Végül Zedekiaht zavarták meg a munkájával, így fel kellett adnia. Győzelemittasan elmosolyodtam. Végre egy csatát én nyertem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
