[Vámpírszerető]

 

A nevem Joshua. Rövid fekete hajam és fekete szemeim voltak, amihez kicsit sötétebb bőr társult. Egy nemesi családból származom, azonban ez már réges-régen nem mérvadó. Hat hónappal ezelőtt, az egyik utazásom során elraboltak, s azóta a rablóbanda főnöke a játékszereként kezel. Már megszoktam… nem is volt más választásom. Az első hónapban magamba fordultam. Nem szóltam egy szót sem, de ez sem javított a helyzetemen. Inkább a megmaradt büszkeségemmel viseltem a megaláztatásokat. Talán ez tartott életben abban a mocsokban.

 

Kopogtattak az ajtómon, majd belépett egy férfi. Nem vonzódtam a férfiakhoz, de hozzá mégis valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erő csábított. Elmosolyodott, majd bólintott a mögötte álló férfinak, akit addig észre sem vettem. Kifordultak, s az őrök léptek be. Felálltam, mert nem akartam, hogy rángassanak. Követtem őket. Egy szobába mentünk, ahol semmi más nem volt, csak egy ágy, ahova kikötözhettek. Görcsbe ugrott a gyomrom… Remek este elé nézek – gondoltam magamban, s elfintorodtam. Az ágyhoz léptem, szó nélkül hagytam, hogy kikötözzenek. A jóképű férfi elmosolyodott, s ahogy a vérvörös szemeibe néztem, megmagyarázhatatlan vágy áradt végig a testemben.

Fölém mászott, de nem vetkőzött le. Hirtelen nem értettem, mit akar tőlem, de hamar rájöttem. Éreztem, ahogy a tűéles szemfogai a bőrömbe vájnak. Szemeim hatalmasra tágultak, s bennem csak egy gondolat ordítozott: Ne! Nem akarom ezt! Azonban pár perc múlva az ijedség érzése helyett jóleső bizsergés és vágy uralkodott rajtam. Aztán se kép, se hang.

 

Amikor legközelebb felébredtem, újra a szobámban találtam magam. Torkom kiszáradt, és szomjas voltam. Az ajtóhoz botorkáltam, s megkértem az őröket, hogy hozzanak valamit inni. Hangosan felnevettek, majd az egyik elment. Az egyik tudósfélével jött vissza, aki elém tett egy poharat, tele vörös folyadékkal. Hallottam pletykákat, hogy némelyik olyan fiút, mint én, kísérletekre használják fel, és ha nem engedelmeskednek, hatalmas bajba kerülnek.

– Idd meg! – hangzott a parancsszó. Felvettem a poharat, majd gyorsan megittam, s visszatettem. – Idd meg! – hangzott megint a parancsszó, s én értetlenül néztem rá.

– Megittam – mondtam színtelen hangon, mire a pohárra nézett. Elmosolyodott, elém lépett, s durván felemelte a fejem, majd a fogaimat vizsgálta.

– Sikerült. Ha élni akarsz, megiszod az egész üveget! – mutatott az asztalra. Csak ennyit mondott, s kiment az ajtón. Az asztalhoz léptem, s gondolkodás nélkül megittam. Körbenéztem, nem értettem, mi változott. Aztán szépen lassan eszembe jutott az este. A tükör elé szaladtam. A nyakamon már nem volt semmilyen seb, sőt heg sem. Megvizsgáltam a fogaim, amit az ürge is. A szemfogaim meghosszabbodtak, az arcom megváltozott, talán… kicsit javult az összhatás… Ezek a őrültek vámpírrá változtattak?! – futott át az agyamon

A felismerés sokként ért. De alig eszméltem fel, máris két pasi ragadott meg, s nyugtatót adtak nekem. Ám most nem a tudósok, hanem a gazdám. Ködfátyolosan láttam, ahogy elhurcolnak, s egy autóba dugnak. Utána jótékony sötétség. Többször is felébredtem, de mindig belém lőttek egy újabb adag nyugtatót, amit később lecserélték drogra. A testem egyszerre fázott és lángolt.

 

Hangokat hallottam. Egy dühös, erőteljes férfihangot, s egy magalázkodót. Éreztem, hogy az egyik erőteljesen megfogja az állam, s fordít a fejemen. Normális esetben fájt volna, de most semmit sem éreztem. Még mindig javában dolgozott bennem a drog. Végre kinyitottam a szemem, s a férfire néztem. Ahogy a szemembe nézett, láttam a felém irányuló gyűlöletét, s a haragját. Mi a fene történhetett?

– Volt merszetek egy korcs vámpírt a szemem elé hozni?! – morogta dühösen.

– Sajnálom, uram. Az emberfajzat ezt a fiút adta előlegként, és nem vettem észre, hogy…

– Nem mentség!– ordította. A terem visszhangzott hangjától. Egy hatalmas teremben voltunk, akár a régi királyok korában. A függönyök selyemből voltak, s vörös perzsaszőnyeg vezetett a hatalmas trón felé. Mindenhol a vöröses szín dominált. Mindenfelé antik tárgyak, ha csak a sarokba néztem, vagy egy milliót ért, amit ott láttam. – Vigyétek a szobámba. Majd megtanítom én a jó modorra.

Felkaptak, majd egy szoba felé cipeltek. Bedobtak a szobába, majd rám csukták az ajtót. Körbenéztem a szobában, majd leültem a fal tövébe, ahogy mindig is tettem a gazdámnál. Vagyis… csak a volt gazdám. Valahogy mindig megnyugtatott. Ahogy belépett a férfi, felpattantam.

– Mi a neved, kölyök?

– Joshua – mondtam tömören, de nem néztem a szemébe. Nem mertem.

– Milyen hivalkodó név. Mostantól Mattnak hívlak, ahogy mindenki más is. – Aprót bólintottam, mást nem tehettem. – Nem haraphatsz meg vagy ihatsz a véremből, ahogy máséból sem a kastélyban, majd megkapod az adagod, ha úgy gondolom.

Ledobta a kabátját, alatta egy fekete selyeminget viselt. A fekete nadrág csábosan feszült a lábára. Egy fehér öv tartotta keskeny derekán az anyagot. Elém lépett, majd a falhoz lökött, s a kezeim a fejem fölött összekulcsolta. A szemeimbe nézett, s én az ő azúros szemeibe. Fekete, hosszú haja leért a derekáig, de akkor copfba fogta.

Durván az ajkaimra támadt, mire meglepődésemben felnyögtem. Nem tudom, ő minek vette, de a lábát a combjaim közé szorította, így már teljes súlyom ő tartotta meg, habár nem voltam túlzottan nehéz. Az elmúlt hat hónapban iszonyat sokat fogytam. Leszedte magáról a nadrágot, s rólam is elkezdte.

– Tudod… a mocskok az előző játékom megölték, s cserébe téged adtak – súgta a fülembe, de csak gyűlöletet véltem felfedezni a hangjában. Gyűlölt engem. – Dühös vagyok miatta, szóval ne várd, hogy kíméletes legyek.

– Nem… – Befogta a szám.

– Elfelejtettem mondani, hogy csak akkor szólalhatsz meg, ha közvetlen tőled kérdeznek.

Aprót bólintottam, s a következő pillanatban belém vágta magát. Felsikoltottam, de mindhiába kérleltem, nem hagyott alább. Sírtam, zokogtam, de mindhiába.

 

Lecsúsztam a fal mellett. Erősen ziháltam, és fájt mindenem. Valamit mondott egy szolgának, de nem értettem. Magamra kaptam a ruháim, majd kivágtattam a szobából. Az őrök nevettek, és utánam fütyültek. Valaki megragadta a kezem, s maga felé rántott. Hirtelen megrémültem, de már feladtam, hogy ellenkezzek. Már nagyon régen… Felnéztem, s egy szőke hajú, kék szemű férfivel találtam magam szemben. Elmosolyodott, s mosolyától elkezdtem megnyugodni.

– Szia. Én fogok rád vigyázni, míg itt vagy. A nevem Eliot. Kérlek, bocsásd meg Zedekiahnak a viselkedését, de most nagyon ideges, és sajnos rajtad töltötte ki a dühét – mosolygott rám. Fejem a mellkasának döntöttem, és belekapaszkodtam az ingébe. Ujjaim közt éreztem, hogy az ő inge is selyemből van, szóval ő nem egy egyszerű cseléd… Könnyek hullottak le az arcomon. Talán soha nem éreztem magam ennyire megalázottnak.

Azonban Eliot hagyta, hogy kisírjam magam a karjai közt. Gyengéden cirógatta a fejem, amitől még jobban eleredtek a könnyeim, de nem szóltam neki miatta. Amikor abbahagytam, belenézett a szemeimbe, majd letörölte az utolsó könnycseppmaradékokat is.

– Köszönöm… és bocsánat. Jos… akarom mondani, Mattnek hívnak – mondtam halkan lehajtott fejjel. Eliot megpördített, s elindított valamerre. Engedelmeskedtem az irányításának, valahogy megbíztam benne.

– Nem arra a névre vagyok kíváncsi, amit a bátyám akasztott rád.

– Joshua… – motyogtam halkan.

– Értem. Akkor én így foglak hívni, kivéve hivatalos összejöveteleken. A fejemet vennék érte. – Éreztem a hangján, hogy elmosolyodott. Legszívesebben megfordultam volna, hogy lássam az igazam, de nem tettem. – Az felségsértés lenne, mivel megszegem az uralkodónk akaratát.

– Akkor azt hiszem, mégiscsak Mattnek kellene szólítanod. – Hangom még mindig halovány volt. Egyszerűen ramatyul éreztem magam, de nem akartam panaszkodni. Sosem volt az én stílusom.

– Ugyan! Jó valamivel cukkolni a drága királyt – nevetett. – Különben is. Ha az öccse nem mond neki ellent, akkor ki más?

– Azt hiszem, senki.

– Megérkeztünk – állt meg egy nagyobb ajtó mögött. – A másik szobát nem merem neked adni, mert a végén lefejez téged is és engem is – kuncogott, de én értetlenül néztem rá. Beljebb tolt a szobába. A szobában fűszeres illat terjengett, azonban nekem ez túl tömény volt. Ezt hamar észrevette rajtam Eliot, így gyorsan ablakot nyitott. – Látom, nem szereted a tömény illatot – kuncogott. Én csak elhúztam a szám. A szoba nem volt túl nagy. A közepén egy baldachinos ágy volt. A falak a barokk stílusát tükrözték. A szobában inkább az aranyos, barnás színek domináltak, viszont az ágy vörös takaróval volt leterítve. Jobbra volt egy ajtó, ami a fürdőbe vezetett. Olyan tizennyolcadik századi hatást keltett. Kicsit furcsa volt, de mégis gyönyörű. – Ez itt a fürdő. Ha el akarsz menekülni előle, akkor itt teheted meg a legkönnyebben. A fürdőbe nem megy senki után. Kivételes helyzetek persze akadnak, mikor tajtékzik a dühtől, és épp rád mérges – nevetett, de ezt egyáltalán nem tartottam viccesnek.

– Nagyon vicces… Akkor itt sem vagyok biztonságban – sóhajtottam. – Így is gyűlöl.

– Nem rád mérges. Megenyhül, és el fog fogadni – mosolyogott rám.

– Nem hiszem.

– Gyere! – hívott ki a szobába. Hogy került oda? – nyíltak el a szemeim. Az előbb még bent volt! – Ez a gardrób – nyitott ki egy falba épített ajtót. Egy közel akkora szobába nyílt az ajtó, mint az enyém, telis-tele ruhákkal. – Látom, tetszenek – kuncogott fel.

– I-igen. Gyönyörűek – mondtam elámulva. Kihúztam az egyik ruhát, aminek tetszett az anyaga. – Ez mi? – kérdeztem óvatosan.

– Az? Kimonó – mosolygott rám. – Majd egyszer megmutatom, hogy hogyan kell felvenni, aki nem ért hozzá, annak bonyolult.

Aprót bólintottam, majd továbbmentem. Volt itt mindenféle ruha, mindenféle korból. Mind drága anyagból készült. Apám hobbija volt régiségeket gyűjteni – ebbe a ruhák is beletartoztak –, így sok darabot én is ismertem. Pár pillanatra a gyerekkoromban éreztem magam, de mint minden, ez is szertefoszlott, ahogy másnap kinyitottam a szemem.

Súgó Még nincs hozzászólás.