[Édes szerelmem]

 

Al POV

Kifelé bámulok az ablakon. Hazafelé tartunk Szibériából. Egy ágyon ülök, s Yuki feje az ölemben nyugszik. Semmi életjelet nem ad. Innentől már csak arra leszek kíváncsi, hogy mennyire fog haragudni rám. Rev ellenezte, amikor meglátott, mivel Yuki… – helyesbítek: Damon – annyira ellenezte. De az, amit utoljára „suttogott”, nem erről tanúskodott. Ha tévedek, akkor vállalom a haragját és a továbbiakat is. Kisimítok az arcából egy tincset.

– Várok rád… ha kell az idők végezetéig – suttogom neki. Általában pár nap után ébrednek fel, de olyanról is hallottam, hogy egy teljes évbe tellett, de az csak azért, mert az illető nagyon le volt gyengülve.

Magunkkal hoztuk a két fiút, akikről kiderült, hogy ők voltak azok az emberek, akiket Rev odaküldött. A mocskok átváltoztatták őket, s magukhoz akarták állítani.

A küldetés sikeres volt. Utána még megjelent a vezérük. Már nem emlékszem, hogyan tudtuk megölni, de Rev azt mondta, ne is akarjak rá visszaemlékezni. Ezek szerint elvesztettem a fejem. Felsóhajtok. Az egyik fiú közelebb jön hozzám, s leül mellém. Olyan érzésem támad, mintha ismerném. Lehet, hogy az egyik munkámból. De ez a lehetőség is kifújt, mivel csak Damonnel dolgoztam együtt mint ember.

– Jól… – Nyel egyet. – Jól van, uram?

– Igen, csak aggódom. Tegezz csak. Al vagyok – nyújtom felé a kezem.

– Ry… akarom mondani… Hotaru.

– Aha – felvonom a szemöldököm. – Te? Hogy haladsz? Mármint, kezded megszokni a vámpírlétet?

– Tökéletes, bár a testem még nem szokott hozzá.

– Hotaru – mordul rá Rev, amire a fiú kihívóan néz rá, majd észbe kap, és elmegy. Rev leül mellém. – Biztos jó ötlet volt?

– Ezt már megbeszéltük – sóhajtom a levegőbe. – Ez a srác…

– Engem is zavar, mintha titkolna előlünk valamit.

– Al – nyöszörög Damon, és felém fordul. Belekapaszkodik az ingembe. Megkönnyebbült mosoly nyúlik el az arcomon. Lehajolok, és egy puszit nyomok a hajára.

Intek Revnek, hogy hozzon egy pohár vizet. Rev bólint. Elindul hátra, helyét Hotaru veszi át. Leguggol elé, amire Damon felfelé kezd nézni, majd továbbfordul, így Hotaruval egy szemmagasságba kerül. Hotaru elmosolyodik.

– Jó reggelt.

Damon arcára furcsa grimasz költözik, s eltolja magától Hotarut, s felül. Láthatóan fájlalja a fejét.

– Mást akarj átejteni – morogja. – Jó reggelt.

– Damon – szólítom meg. Kissé furcsa ez a név, de lassan meg fogom szokni. Kissé átölelem a derekát. – Haragszol? – csókolok a fülébe.

– Ha még egyszer így szólítasz, igen! – tolja el a fejem a fülétől. – Szétrobban a fejem.

Rev elé tolja a poharat, ráparancsol, hogy igya meg, amit készségesen meg is tesz. Ahogy leteszi a poharat, rám néz. Szemszíne megváltozott, most már nem fekete, hanem grafitszürkés. Elmosolyodik, majd szinte ugrik a nyakamba, pedig mellettem ül. Meglepődésemben elterülök az ágyon. Nagyokat pislogok rá, nem értem a helyzetet. Ő csak azt hajtogatja, hogy szeret.

Végül leszakad a nyakamból, majd elmondja Revéknek, hogy tényleg így akarta. Végül az is kiderül, hogy mit mondott: „A soha talán eljött”. Jellemző rá – húzom el a szám. Mindig rejtvényben mondja ki, amit tényleg szeretne. Innen meg találja ki az ember, hogy mit is akar. Magamhoz húzom, és megpuszilom az arcát.

– Amúgy… – nézek rá – mire értetted, amit Hotarunak mondtál?

– Mi? Hotaru? – Érdeklődve néz rám, majd visszanéz az előttünk állókra. Felnevet. – Aha. Hát… kérdezd meg az érintettet.

Mindannyian ránézünk, de ő nem mond semmit, csak haragosan néz Yukira.

– Akkor most Yuki, vagy Damon? – kérdezi Rev, mivel látja, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni.

– Yuki. A Damonre nem is figyelnék oda – legyinti el maga előtt a levegőt. Hirtelen megérzem, ahogy megfeszülnek az izmai, de egy szót se szól. Bár szerintem nem is tud.

– Kifelé – mondom hűvösen. Rev, mintegy értve a célzást, kifelé húzza a két jómadarat, s ő is kimegy. Kapkodva veszi a levegőt, mint amikor fájdalmai vannak. – Yuki…

– Fáj – leheli a levegőbe. Magamhoz ölelem, ezen sajnos nem tudok segíteni. Ki akar szabadulni, de nem hagyom. Erővel tartom vissza, közben a nyakába fúrom az orrom. Megfordítom és megcsókolom. Semmi hatása. Megvillannak a szemei, majd a nyakamhoz hajol. Megsimítom a fejét, majd kicsit magamhoz húzom, amire megérzem a fogait, ahogy a bőrömbe vájódnak. Szó nélkül tűröm, csak simogatom a fejét. Valami nedveset érzek a nyakamon: sír.

– Semmi baj – mondom neki, de nem nyugszik meg.

Egy félóra múlva Yuki elalszik. A szervezete még nem állt át a vámpírlétre, sok vért is vesztett ott kint. Nem mozdulok mellőle. Ahogy befektetem az ágyba, Rev is bejön. Yukira mutat a fejével, ezzel megkérdezve, hogy hogyan van. Megrázom a fejem jelezve, hogy nem épp a legjobb állapotban. Kérem, hogy hozzon egy pohár vizet – természetesen vérpótló tablettával –, mielőtt elveszteném a fejem. Igazából jól vagyok, de jobb megelőzni.

 

Nézem a békés arcát, ahogy alszik. Hozzám bújik, akár egy kismacska, akárcsak régebben. Semmit sem változott.

Nem is figyelem az idő múlását. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két grafitszürke szempárral nézek farkasszemet. Elmosolyodom, majd végigsimítok az arcán. Megfogja a kezem, olyan furcsa, hogy nem olyan meleg, mint eddig.

– Megvagy? – kérdezem aggódva.

– Most már sokkal jobban érzem magam. Sajnálom – simít végig a nyakamon és a hegen, amit okozott, bár már alig látszik.

– Semmi baj. Meg sem éreztem – mosolyodok el. – Szeretlek! – Magamhoz ölelem, s ő is viszont. Közelebb húzódik, s lágy csókot lehel az ajkaimra.

– Nem megyünk ki Revékhez?

– Nem. – Megfordítom, így hátulról ölelem át. – Még megtartalak magamnak egy ideig.

Jóízűen felnevet. Miközben felül, megsimítja a kezem. Pár pillanat múlva én is követem. Átölelem a derekát, hogy segítsek felállni neki, de egy lágy mozdulattal ellöki a kezem, s ő maga áll fel. Végignéz magán, majd elhúzza a száját. A táskájához lép, s kivesz belőle egy tiszta inget. Leveszi magáról, ami rajta volt. Mögé lépek, s végigsimítok a hátán. Jólesően megborzong, de utána rosszallóan néz rám. Elmosolyodom, majd belecsókolok a nyakába. Gyorsan magára kapja az inget, mielőtt az ágyba vinném. Ahogy látom, az ereje kontrollálásában nem lesznek gondok, már ami a fizikai erőt illeti.

Kilépve Rev felnéz a könyvéből. Megkönnyebbülten sóhajt fel. Leteszi a könyvét, s a következő pillanatban már előttünk terem. Megsimogatja Yuki fejét. Szélesen mosolyog, most nem rejti el, hogy örül neki.

– Örülök, hogy jól vagy. Milyen köztünk lenni?

– Melletted még mindig elviselhetetlen. – Mindhárman felnevetünk. Yuki a másik szoba felé néz, majd ránk. Megrázza a fejét, majd elkiáltja magát. – Ryou, te nem értesz velem egyet? – mosolyog gúnyosan.

– Dehogynem – nevet fel valaki a másik szobában. Egy halk szitok hallatszik, majd megjelenik Hotaru az ajtóban. – Yuki, neked muszáj volt elárulnod? Én még játszottam volna egy sort.

– Igen. Amúgy sem játszhattál volna már sokáig.

– Meglehet. Hogy jöttél rá? – Magához rántja, s átöleli. Másfél fejjel magasabb Yukinál. Az alkata is erősebb.

– Miről beszéltek pontosan? – kérdem gyanakodva.

– Arról, hogy ez a barom itt Ryouichi. Ha jól sejtem, egy… megegyezés áll a háttérben.

– Jól sejted, de még mindig nem értem, hogy jöttél rá, mikor Rev sem jött rá. – Mosolyog. Ahogy végignézek rajta, tényleg kiütköznek rajta azok a vonások, pedig eddig semmi sem látszott rajta. – Na, a kissrác tényleg nem akart vámpír lenni. Veled ellentétben az utolsó percig sem. Még régen együtt dolgoztunk, akkor beszéltünk erről.

– Te alattomos szemét! – morogja Rev. A következő pillanatban a padlón fekszik Ryou. Rev dühösen áll felette. Időközben Yuki kitáncolt Ryou öleléséből, egyenesen hozzám. Érdeklődve néztük a műsort. Rev Ryou karjai közé veti magát, akár egy gyerek, s sírni kezd. – Én meg azt hittem, hogy meghaltál.

Ryou addig az arcát dörzsölte, ahol Rev megütötte. Rev szavaira kellemes mosoly húzódott a szájára, majd átölelte a karjai közt fekvő vöröst. A hátát simogatta, hihetetlen gyengédséggel nézett le – most már száz százalékosan kimondhatjuk – szerelmére.

– Bocsáss meg. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányozni fogok. Többé nem teszek ilyet.

– Többé el sem engedlek egyedül!

– De te honnan tudtad? – nézek le Yukira, aki felnéz rám. Elmosolyodik.

– Beszédstílusa, de leginkább a szemei árulták el. Azok ugyanolyanok voltak, mint az övé. Ismertem Minorut, hisz együtt végeztünk – előzte meg a kérdésemet. Amikor szólásra nyitottam a szám, még hozzátette: – Ryouval meg néha beültünk egy kávézóba.

– Van egy másik gondolatolvasónk is, aki használja is? – kérdem szórakozottan.

– Nem, csak ismerlek. Túlzottan – mosolyodik el.

– Most, hogy ezt megbeszéltük, és minden jó… – szólal meg Ryouichi. – Mit szólnátok egy négyeshez?

Yuki előrántja az egyik késemet, s fenyegetően Ryou felé tartja. Ebben a pillanatban Rev is előhalássza az egyik kését, s Ryou nyakának szegezi. Ez egyértelműen: nem. Felnevetek, amire Yuki elteszi a kést, hogy hozzám tudjon bújni.

– Én azért kíváncsi lennék rá.

– Attól, hogy szeretlek, még elmetszhetem a nyakad – morogja Yuki a fülembe. Eltolom magamtól az arcát, hogy meg tudjam csókolni.

A további út során nem igazán történt semmi. A vagonban nem volt senki más, csak mi. Jobb is így. Egyszer kimentünk az emberek közé, de Yuki két lépés után megfordult, és visszarohant. Amikor megtaláltam, az orra elé tette a kezét, közben halkan zihált. Leültem mellé, majd megsimítottam a vállát. Engedelmesen dőlt nekem, amire átöleltem a vállát. Úgy tűnik, a szagokkal, illatokkal lesznek problémáink.

 

A másik sráccal Revék foglalkoznak. Neki az illatokkal nincs különösebb gondja. Sokszor halljuk, hogy összekapnak egy-egy dolgon. Ilyenkor órákig nem szólnak egymáshoz, aztán hol egyik, hol a másik megy bocsánatot kérni. Mi a vitákat egy csókcsatával, majd egy kemény szexszel szoktuk lezárni. Elmosolyodom, ahogy rájövök: teljesen különböznek a párosaink.

 

A reptérre érve lenyugodnak a kedélyek. Yuki is képes valamennyire elviselni az emberek illatát, úgy, hogy ne támadjon rájuk, de a tömegbe még mindig nem engedném. Az eget szürkére festik a hófelhők, s a tájat fehérre a hópelyhek. Rev kihívott valakit a fiú mellé, gondolom, hogy segítsen neki beilleszkedni, ők maguk pedig fogtak egy taxit. Mi a kevésbé forgalmasabb utakat választva, gyalog indultunk haza. Yuki – szokásától eltérően – belém karolt. Sokan megbámultak minket, de egyáltalán nem zavart.

 

Négy hónap elteltével Yuki teljesen hozzászokott az új helyzethez, s újra beálltunk dolgozni is. Yuki eddig is remekelt, mivel mindig is látta a támadásokat, csak kikerülni nem tudta őket mindig. Az elmúlt időkben volt egy nagyobb harcunk az ellenséges vámpír klánnal, akik elítélnek minket, amiért az emberekkel barátkozunk. A harcok óta Yukinak is megjelent egy tetoválás a karján. Hasonló az enyémhez, viszont az övé sokkal vékonyabb csíkban terül el, mint az enyém. Hát, mit ne mondjak… Az éjszakák is elég… érdekesek. Mindenesetre a szomszédok nem örülnek neki, így gondolkodom, hogy elköltözzünk máshova. Még meglátjuk. Yuki egy külvárosi házra gondolt. Lehet, megfogadom az ötletét.

 

[Édes szerelmem]

 

Súgó Még nincs hozzászólás.