Al a fürdőből lép ki. Derekára egy fehér törülköző van csavarva, s haját dörgöli. Izmos karjain két vonal fut körbe. Hasát, hátát régen beforrt sebhelyek tarkítják. Hosszú fehér hajából csöpög még a víz, az előbbi fürdő miatt.

- Kiesnek a szemeid – jegyzi meg játékosan Al, amire elkapom a tekintetem. Elém lép, s maga felé fordítja a fejem. Fekete szemei örömről árulkodnak. – Nem mintha zavarna – lehel egy apró csókot az ajkaimra.

- Csak mert növeli az – amúgy sem kicsi – egódat – csókolom vissza.

Kezeit a csípőmre vezeti. Rajtam egy rövidnadrág és egy trikó van, mivel nemrég jöttünk fel az edzésből. Óvatosan hámozza le rólam a fekete anyagot. Kezei alatt megremegek. Nagyon jólesik az érintése. Lassan hátrálunk a kanapéig, ahol ledönt rá. Elmosolyodik, s nyakamba mélyeszti fogait. Felnyögök az érzésre. Egyszerűen ezt nem lehet megszokni! Mámorító érzés, ahogy véremet veszi.

 

Ahogy végez, megfordít, s a hátam kezdi csókolgatni, közben belém csúsztatja ujjait. Kéjesen nyögdécselek tevékenykedése alatt, amit ő egyfajta győzelemnek könyvel el. Kíváncsi lennék, hogy ő mit csinálna fordított esetben! Már elég tág vagyok, de tovább kínoz. Ezt direkt csinálja!

- N-ne játssz már! – nyögöm, amire még jobban elmosolyodik, és a fülemhez hajol.

- Kérj szebben.

- Al! – kiáltok rá, amire belém mélyeszti magát. Hangosan felnyögök.

Mozdul bennem egyet, amire ismételten felnyögök. Azt várja tőlem, hogy könyörögjek, de nem fogok! Amikor egy perc elteltével sem kérlelem, gyors tempóban kezd el mozogni bennem. Kezeit a csípőmön tartja, segítve magát, hogy még mélyebbre tudja magát lökni. Hangos nyögéseim töltik meg a szobát.

- Nem adod fel? – kérdezi a nyakamba zihálva.

- Csak… szeretnéd! – Al kiszáll belőlem, majd megfordít. Lábaim a nyakába teszi, s így jár bennem. Egyre durvábbakat lök rajtam, s én kezdek eljutni a csúcsig, de Al nem hagyja, hogy beteljesüljön. Arca gonosz mosolyra rándul. – Al! Kérlek – zihálom. Most ő nyert. Kimondtam, de ezt később még nagyon meg fogja bánni! Elmosolyodik, majd a fülemhez hajol.

- Értettem, kapitány.

Felkap a karjaiba, s én lábaimmal körbefonom a derekát. Egy eszméletlenül édes csókot ad, s így repít el a mennyekbe. Velem együtt élvez ő is, szóval ő is szenvedett már egy ideje. Mosolyogva nyúlunk el a kanapén. Halk zihálásunk, s az óra ketyegése töri meg a csöndet.

- Yuki. Még mindig nem gondoltad meg magad? – kérdezi váratlanul Al. Közben mellkasomon köröz.

- Megint el fogunk késni. Rev nagyon dühös lesz ránk.

- Mi lenne, ha egyszer normális választ adnál? – sóhajt fel. Leszáll rólam, s leül a kanapéra.

- Nem. Soha nem gondoltam rá, hogy vámpír legyek.

Hangos sóhajjal megy be a fürdőbe lemosni magáról a mocskom. Bemegyek utána, s én is gyorsan lefürdök. Egy fekete csőszárú farmert, egy kék inget, s egy mellényt veszek fel. Megkötöm a nyakkendőm, majd kilépek a nappaliba. Al is a nyakkendőjét köti, bár ő kevesebb szerencsével. Elé lépve megkötöm a nyakkendőjét, amire elmosolyodik.

 

Felkapjuk magunkra a kabátunkat, majd kilépünk a teraszra. Al felkap a karjaiba, majd leugrik. A hideg szél belecsap az arcomba. Az eget világosabb szürke felhők takarják, s meglepő módon hó hullik belőlük. Ilyenkor szeretnék faluban élni, s repülni Al karjai közt. Olyan idilli lenne, ahogy a kis házak kéményeiből fölfelé szállna a füst, kint gyerekek játszanának, mi pedig felettük „szárnyalnánk”.

Ahogy megérkezünk Revhez, átdörzsölöm a karjaim. Eléggé átfagytam. Al magához ölel, s egy csókot nyom az ajkaimra. Rám teríti a kabátját, majd benyitunk Revhez, aki idegesen tologatja a papírjait. Fel sem néz, csak int nekünk, hogy üljünk le. Leülünk, de ő még mindig a papírokba temetkezik. Oldalra nyúl, majd elénk tol egy papírt, miközben ő gyorsan végigfut egy jelentést. Allal mi is végigfutjuk az elénk tolt jelentést. Al mellett meg kellett tanulnom gyorsan olvasni, szóval a 6 oldalas jelentéssel körülbelül 3 perc alatt végzünk.

A jelentés Oroszországból érkezett. Az onnan visszaérkező utolsó túlélő. Az ottani vámpírok egyre feltűnőbbek, s a vámpírtanács elrendelte a kiírtásukat, vagy a létszámcsökkentésüket. Az előző csapatban hatan voltak, de csak az egy élte túl. Két embert s három vámpírt küldtek. Mindegyik a legmagasabb kategóriából, de mégis elverték őket.

- Hárman megyünk – szólal meg elsőnek Rev. – Nekem még van egy kis munkám, szóval addig szedjétek össze magatokat.

- Mi már készen vagyunk, tudod jól. Mindig úgy jövünk hozzád – mondja Al, majd ledobja a jelentést az asztalra. Keresztbe fekteti a lábait, és lezseren néz Revre. – Mi a baj? Nagyon feszült vagy.

- Ryouichi volt az egyik vámpír.

A szobára csönd száll, csak a toll sercegése hallatszik, s a lapok suhanása Rev kezei alatt. Ryouichi volt Rev legbennfentesebb embere. Van egy sejtésem, hogy nem csak ennyi volt köztük, de ezt sohasem tettem szóvá. Főleg miután nem mondta el senkinek sem a kapcsolatunkat Allal. Nem mintha elleneznék, de nem akarom, hogy megtudják mások is.

Felállok, s Rev mögé sétálok. Óvatosan átölelem, mintegy vigasztalásképpen. Megáll, beledől az ölelésembe, amire én suttogni kezdem, hogy sajnálom. Bólint egyet, s mintha elmorzsolna egy könnycseppet. Visszadől, és befejezi a munkáját.

 

- Milyen nosztalgikus – mosolyodik el Al. Előttünk sűrű erdő, mögöttünk egy hatalmas rét. Mindenhol hó. Kezeimet a kabátom zsebébe süllyesztem. Hideg van Szibériában.

- Az… – motyogom. Körülbelül ugyanilyen helyen találkoztunk Allal. Rev azóta nemigen szólalt meg. Rövid, vörös haja rendezetlenül lóg a szemébe. Ő egy szürkés kabátot visel, hozzá fehér nadrágot. Rajtunk inkább a fekete szín dominál, annyi a különbség, hogy Al kabátja hosszú, szinte leér a földig, az enyém csak a fenekemig ér.

Ahogy beljebb hatolunk, egyre sötétebb lesz az erdő. Teljesen belefúrom az orrom a sálamba, mert már kezd lefagyni. Felfigyelek egy zajra, ami felőlünk jön. Kihúzom a kést a zsebemből, s felfelé hajítom. A következő percben egy holttest ér földet. Al szemében a szokásossá vált elégedettséget látom, míg Revében dühöt. Felsóhajtok, majd mérgesen nézek rá.

- Rev! Küldetésen vagyunk! Szedd már össze magad.

- De kinyílt a csipád, kölyök – jegyzi meg gúnyosan, de nem hoz ki a sodromból.

- Rev! – ordít rá Al. Nem szokott dühös lenni, így egy kicsit ugrom dühvel teli hangjától. – Szedd össze magad! Nem akarom, hogy bármelyikünk úgy végezze, mint ők! Ha meghalnánk, akkor értelmetlen lenne ez az egész hajcihő! Ha nem figyelsz, naná, hogy Yuki veszi észre előbb az ellenséget.

Rev haragosan néz Alra. Elfordítja tekintetét, s haragosan lépdel előre. Ezek szerint… jó volt a sejtésem, már ami Revet és Ryouichit illeti. Al nagyot sóhajt, s mellém lép. Megfogjuk egymás kezét. Rev után indulunk, aki már jóval előttünk halad. Valószínűleg kiszellőzteti a fejét. Csendben lépdelünk előre, csak a levegővételeink hangja és a hó ropogása hallatszik mint alapzaj. Hirtelen Al magához ránt, és a számra tapad. Lelkesen viszonzom, később kissé elpirulva nézek fel. Elmosolyodik, majd felkap a karjai közé. Három ugrással Rev mögé érkezünk, aki védekezően fordul meg. Meglátva minket felszusszan, és megy tovább.

 

Nem sokkal később kiérünk egy tisztásra. A tisztás hatalmas, körbeveszi az erdő. Elámulva nézem a csodás tájat, amikor Al a hátam mögül előre nyúl. Kezében egy kést látok meg, amit valószínűleg az előbbi mozdulattal fogott meg. Ujjai közt megremeg a hideg fém, ami a szívemet vette célba. Elhúzom a szám. Jobban kéne figyelnem…

Előttünk öt alak jelenik meg. Mindegyiken azonos kabát van. Anyaga vörös, fehérrel beszegve. A kabát nyakától átlósan át a jobb oldalra egy övféle, szintén fehérrel beszegve. Baloldalon, a szívük felett egy jelvény, s azok alatt különféle kisebb jelvények – valószínűleg a rangjukat jelentik. Az öt alak mögött ketten állnak. Ők egyszerű kabátot viselnek, akárcsak mi. Revre sandítok, s meglátom a merevségét. Követem a tekintetét, a két emberre mered, s azok is rá. Szemetek… ezek átváltoztatták a két srácot.

Gúnyosan elmosolyodnak, a középső három nekünk támad. Al mögöttem előre ugrik, s elkapja a szélsőt, szóval vele fog harcolni. Enyém marad a középső. Egyhelyben állok, s várom a csapást. A férfi eltűnik előlem, s a hátam mögött áll meg. Mosolyogva fordulok meg, s látom elhűlt arckifejezését. Ahogy elhaladt mellettem, nekem dobott egy kést, de elkaptam. Elmosolyodik, és feláll.

- Úgy látom, végre egy méltó ellenfél.

- Ember vagyok – mosolygok, amire valami kiismerhetetlen grimasz ül ki az arcára.

- Hazudsz. Vámpírok nem hárítják ezt.

- Nem hazudok. – Nekidobom a kést, amit elkap.

Dühösen támad nekem. Beleremegnek a pengék, ahogy nekem támad. Kissé megtántorodom a hatalmas erőtől. Visszatámadok. Látom, ahogy a másik négy felénk fordul, majd vissza ellenfeleikhez. Alék csak mosolyognak a reakción, s ki is használják a helyzetet. Egyet-egyet megölnek, s fordulnak a következőhöz. Mosolyogva fordítom – most száz százalékosan – a figyelmem ellenfelemre. Kissé mosolygok az ő idegességén, amire jobban bedühödik. Társai jól láthatóan nem érdekli, csak az ő győzelme. Fáradok. Egyre jobban, de az ő ereje nem fogy. Legalábbis én nem érzem meg. Kitérek az egyik csapása elől, amire előrébb esik. Le akarom ütni, de ő a gyorsaságát kihasználva mögém kerül. Követni tudom őket, de mozogni már nem tudok olyan gyorsan. Egy tompa ütést érzek a tarkómnál, majd a penge élét a szívemnél.

Szó nélkül bírom a fájdalmat, amit meg is mosolyog. Kihúzza a kést, s előre rúg. Megfordulva dobok egy kést a mellkasának, egyenesen a szívének. Kezem a mellkasomhoz szorítom, így terülök el a földön. A kés mérgezett, legalábbis a vámpírok számára méregként hat. Teljesen lebénítja a regenerációs képességüket, s megbénítja a mozgásukat is. Zihálok. Túl hideg…

 

A hó elkezd hullani a szürke égből. Sikolyt hallok. Egy női sikolyt. Emlékképek rohannak meg egy rég elfeledett múltról, s egy név. Az a kisfiú jól láthatóan nem boldog, pedig szerette édesanyját, apját annál inkább utálta. Megjelenik előttem egy gyönyörű nő, kevéske ruhában, ahogy a fiúcska ajkaira tapadna, de az elszalad. Egy veszekedés, egy ölelés, s egy utazás a családjával. Végül megjelenik előttem a könnyező kisgyerek, aki katonákat öl.

A történet más irányt vesz. Egy fehér hajú alak, fekete szemekkel. A fiú halvány mosolyai, s a férfi széles mosolya, hangos kacajai. Könnycsepp perzseli végig az arcom. Ezek mind az én emlékeim. Mire a film végére érek, Al hajol az arcomba. Szemeiben halványan megjelennek a könnyei. Az ölébe fektet.

- Jól vagy?

- Damon… ezt a nevet kaptam a szüleimtől – mosolygok halványan. Felemelem a kezem, s kisimítom az egyik tincset az arcából. – Szeretlek mint Yuki, s mint Damon is. – Egyre nehezebben kapok levegőt, s úgy érzem, mintha valaki megfogna, s ki akarna húzni a testemből.

- Ne… ne! – csóválja kétségbeesetten a fejét, s a könnyek mázsás súllyal hullnak a szemeiből. Kitörli őket, s a szemembe néz.

Halkan suttogok neki egy mondatot, de egy hang sem jön ki a torkomon. Erővel próbálom nyitva tartani a szemem, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Kapok tőle egy utolsó csókot, mielőtt lehunynám a szemem, aztán ahogy a könnycsepp lehull az arcomról, minden elhomályosul. Nem marad más számomra, csak csönd, s mérhetetlen fájdalom.

Új hozzászólás Frissítés