Yuki POV

 

Reggel fejfájással ébredek. Feltápászkodom az ágyról, és beletúrok a hajamba, amit azon nyomban meg is bánok, mert iszonyatosan fáj a kezem. Ránézek, egy nagy kötés húzódik rajta, ami néhol át van vérezve. Mégis, mi a franc történt velem?! A naptárra nézek, és egy teljesen ismeretlen időpontot pillantok meg. Nagyjából másfél héttel mutat többet, mint amire emlékszem.

Kimegyek a nappaliba. Rev a fotelban ülve olvassa a napi újságot. Monoton hangon köszön nekem, majd amikor a cikk végére ér, rám néz.

- Oh, szóval felébredtél! – Arcán mosoly terül el. – Ideje volt.

- Miről beszélsz?

- Mi az utolsó emléked? Akkor könnyebben tudok magyarázni.

- Elmentem a cuccaimért, de a második körnél már te is ott voltál. Akkor köszöntem el Altól. Onnantól sötét.

- Értem. Valószínűleg Al hideg viselkedése miatt összetörtél. Nem láttam még élőhalottat, de nagyon hasonlítottál hozzá – elém lép. – A vizsgán fél órás harc után győztél.

- Fél óra?! – kiáltok fel. – Szégyen!

- Ahhoz képest, hogy nem voltál teljesen magadnál, nagyon jó volt. Élveztük nézni. Al is ott volt.

- Mi? Mit keresett ott? – Gyorsan végignézek Reven, majd elé lépek, és végigsimítok a felrepedt szemöldökén. – Sajnálom.

- Ugyan – legyint. Állam az ujjai közé fogja, majd elkezd lefelé simítani. – Utána voltak még incidensek, de nem számítanak. – Végigsimít a bekötözött kezemen. – Ezt konyhai balesetben szerezted. Nem figyeltél, és kiesett a kés a kezedből. Nagyon ügyetlen vagy félholtan – mosolyodik el.

- Pedig jó vagyok a konyhában. – Végigsimít az ágyékomon, és az ajkam kezdi el fixírozni. Nyelek egyet. – Hányszor?

- Talán háromszor – mondja közömbös hangon. – De mindig te kezdeményeztél. – Hangja bűnbe csábító, de rám valahogy nincs hatással. A nyakam kezdi csókolgatni egyre lejjebb, és lejjebb. Kissé elundorodok magamtól. Nem, egyáltalán nem azért, merthogy Revvel… hanem hogy nem szeretem, és kihasználom ezzel. Kezem a mellkasára teszem, s el akarom tolni magamtól.

- Ne… én, nem akarlak kihasz…

- De én igen! – fojtja belém a szót, és a vékony anyag lekerül a felsőtestemről. Bekapja a mellbimbóm, és nyalogatni, szívogatni kezdi. Kéjesen felnyögök. – Nekem kellesz! És neked is kell valaki, aki foglalkozik veled.

Hátam a fallal találkozik. Apró csókokkal borítja be a testem egyre lejjebb haladva. Sóhajtozom, nyögdécselek. Nem tudom, mi legyen. Igaza van, de én akkor sem akarom kihasználni. De, ha kölcsönösen használjuk ki egymást, talán… nem is akkora bűn. Egy csókra kényszerítem. Ajkaim kissé elnyílnak, amit ő rögtön ki is használ. Széjjelebb feszíti, és egyre mélyebben dugja le a nyelvét. Elsőre vad, birtokló, majd később átcsap egy hihetetlenül gyengéd, figyelmes csókba. Megremegek szakértő kezei alatt.

Rev egy igazi szoknyapecér. Sok nőt és férfit fektetett már meg. Nem egyszer nyitottam már be rá, amikor éppen az egyik diákot részesítette „különórában”. Az iskola fele Rev szeretői közül került ki. Sejthetitek, vannak egy páran. De ez a vörös szívtipró most az én ajkaimat tépi vadul, és nem ereszt. Vörös szemei perzselik a bőröm. Végigsimítok kidolgozott felsőtestén. Mellkasánál egy vízszintesen húzódó hosszú heg van, ami igazán izgatóvá teszi. Igen, elismerem, csodás teste van, és szeretőnek sem utolsó!

Nyelvével végigszánt a felsőtestemen. Belenyal a köldökömbe, amitől kéjesen felnyögök. Testemet kezdi átjárni az a jól ismert, kellemes forróság, és ezt ő is érzi. Lábaim biztos talajt érnek, majd a nadrágom szélét megfogva, elkezdi lehúzni a nadrágom. Letérdel elém, majd a szájába veszi meredező férfiasságomat. Élvezettel nyal végig rajta, majd kezdi szopni. Halk sóhajokkal jutalmazom tevékenységét.

A bejárati ajtón kopogást hallok, majd kinyílik az ajtó. Hallom, ahogy lerúgja a cipőjét az illető, és a nappali felé veszi az irányt. Bepánikolok. Nem akarom, hogy bárki meglásson így! Rev észreveszi a hangulatváltozásom, de nem nagyon zavartatja magát. Összeszedem minden erőm, majd mikor biztosnak érzem a hangom, megszólalok.

- Megállj! – kiáltom, amire a léptek tulajdonosa megáll egy pillanatra. A következő pillanatban szinte rohamléptekben indul meg felénk. – Maradjon ott! – kiáltom, de már késő.

A léptek tulajdonosa belép az ajtón. Fülig vörösödve ráemelem a tekintetem. Arcán először öröm, majd teljes döbbenet látszik. Én nem hiszek a szememnek. Al áll az ajtóban, ledermedve. Rev nem zavartatja magát, folytatja a kínzásom.

- Al. Nem látod, hogy zavarsz? – hangzik Rev nyers válasza, majd végignyal szerszámomon. Kezem a szám elé kapom, hogy elnyomjam az előtörni készülő nyögést.

Al sarkon fordul, majd kimegy a teraszra. – Folytassuk! – mondja évődő hangon, és újra munkálkodni kezd rajtam. Fejem a fal kemény felületével ütközik. Nem sokkal később nem bírom tovább, a szájába élvezek. Zihálva csúszok le a fal tövébe. – Jó fiú – suttogja a fülembe. Magára kapja a köntösét, majd kilép a teraszra.

Halványan megérzem Al cigarettájának tipikus füstjét. Mit kereshet itt? Nem akartam, hogy így lásson bárki, főleg nem ő! Hiába dobott ki, én még mindig szeretem. A francba! Arcomat a kezembe temetem. Ez így nagyon nem jó.

 

Két nap múlva a terepet járjuk szótlanul, én és Al. Elméletileg gyakorolni jöttünk ki, de minek? Tudok mindent. Kínosnak érzem a csöndet, de az istenért sem törném meg, ő sem mutat különösebb hajlandóságot rá. Régen sokszor járkáltunk el bármerre. Akkor sem szólaltunk meg, bár akkor kézen fogva járkáltunk, így nem feszélyezett a csönd. Most valószínűleg irtózik tőlem, hiszen… a szeme láttára szopott le a főnöke. Hirtelen megáll.

- Itt jó lesz. Ugye, elhoztad a késeid és a fegyvered? – Felmutatom őket válaszként, de nem igazán nézek rá. – Rendben. Mivel balkezes vagy, és az iskolában inkább jobbkezes trükköket tanítanak, így én leszek a tanárod egy pár alkalomig.

- Meddig? – kérdezem érdektelen, fagyos hangon. Pedig őszintén nagyon örülök, hogy legalább itt láthatom őt! Azt hiszem, inkább rossz tanuló leszek, hogy elhúzódjon a tanítás… már ameddig bírom.

- Amíg meg nem tanulod, de maximum egy hónap, szóval örülnék, ha tudnánk haladni. – Tipikusan úgy beszél velem, mint egy másik diákkal. De legalább beszél velem! Közben a földet nézem, mintha lenne rajta valami érdekes. Föld és föld. Ja, meg néhány gyökér. Felsóhajt. – Valami jobb módszert is találhatnál a tekintetem kerüléséhez. – Legszívesebben felkapnám a fejem, de nem teszem. – Van egy sejtésem, azt hiszed, hogy megvetlek, irtózom tőled, azért. – Egyből rájövök, hogy mire gondol. – Ne nézz ilyennek. Ha nem undorodsz a gondolattól… emlékeztetlek, én is megtettem. Egy pár… – Talán nehezére esne kimondani a szót? – vagytok… nem tartoztok senkinek magyarázattal. Na, de kezdhetnénk?

- Igen…

Kirak pár célpontot, utasít, hogy lőjem le őket. Felemelem a pisztolyt, amit a bal kezembe rakok, hiszen azt mondta, azt fejlesztjük. Mielőtt meg tudnám húzni a ravaszt, mögém áll. Lábát az enyém mellett támasztja meg, a karomon – valószínűleg akaratlanul – végigsimítva megfogja a kezem, ezzel együtt a pisztolyt. A másik kezével a másik kezem fogja meg, és beállítja, úgy, hogy a zsebemben lévő késeket meg tudjam fogni.

- A késeket mindig tartsd magadnál. Néha hasznosabbak, mint a pisztoly – szinte a fülembe suttogja. Kellemesen cirógat a mentolos lehelete. Hogy én mennyire imádom ezt a pasit! – Figyelsz te rám?

- Csak azt várom, hogy elvedd a kezed… – hazudom szemrebbenés nélkül.

- Akkor mutasd. – Hátralép, és én elsütöm a fegyvert. Leverem az egyik célt, amire három másik cél hasít felém. – A késeket – mondja monoton hangon. Kirántom a kezem, és eldobom a késeket. – Yuki! – ordít rám, amire oldalra fordulok, és homlokon talál egy labdával. A meglepettségtől elesek, és a földön kötök ki. Meglepetten pislogok rá. – Sohase feledkezz meg arról, hogy a hátad is védened kell. Hiába vagy csapatban. Nem tudhatod, mikor nyírják ki azt, aki a hátad védi.

- Értem… – állok fel, és újra beállok. Még párszor eljátssza velem ugyanezt, de most már nem szól.

Ez így megy napokig, hetekig. Végül ráveszem Revet, hogy egy egész hónapot adjon a felkészítésemre. Onnantól… ebbe bele sem gondolok. Na, jól van, muszáj lesz hozzászoknom… Átküldenek egy másik terepre, ahol nem lesz velem sem Al, sem Rev. Al kizárt, hogy velem jöjjön, Revnek pedig irdatlan sok munkája van itt.

 

Az utolsó edzési nap végére egy vacsorát beszélünk meg, hármasban. Az edzés vége felé járunk, amikor Rev felhív, hogy halaszthatatlan munkája van, így nem tud jönni, de mi menjünk csak el. Amikor felhív, akkor Al épp a kardja pengéjét szegezi a nyakamhoz. Miközben Rev végigmondja a mondanivalóját, egész végig gúnyos mosoly ül az ajkain. Nem tud nem eszembe jutni, hogy hogyan téptem azokat a csodás ajkakat.

- Nyertél – adom fel. – Menjünk haza…

- Egyetértek. Vacsi előtt vegyünk egy fürdőt, mert rémesen nézünk ki – vigyorodik el. – Közelebb lakom, ott gyorsan letusolhatunk. – Bólintok egyet.

 

Még mindig ott lakik, ahol együtt is laktunk. Kellemes emlékeket csalogatnak elő belőlem a bútorok. Al a fürdőbe megy, amíg én áttúrom a szekrényem, hátha maradt valami itt. Szerencsére megtalálom egy rég elveszettnek hitt pólómat, és egy nem igazán hordott farmert. Kilépve meglátom őt, egy szál törülközőben. Akár egy görög isten, úgy szeli át a nappalit. Meztelen talpa lágyan érintkezik a szőnyeggel. Megrázom a fejem, majd veszek egy gyors fürdőt, és átöltözöm.

Kilépve szembetalálom magam Allal, aki egy fekete vászonnadrágot és egy vörös pólót vett magára, ami kihangsúlyozza a hosszú fehér haját. Ahogy rám néz, döbbenet ül a szemében. Közelebb lép, és mélyen beszívja az illatom. Arcát a hajamba fúrja, amire ellépek tőle.

- Mi az? – kérdezem tőle, de ő csak megrázza a fejét.

- Csak a tusfürdő… Menjünk – mondja kemény hangon, és elindul kifelé.

 

Egy egyszerű kínai mellett döntünk. Hatalmas adagokat adnak, de simán betermeljük, pedig egyikőnk sem néz ki egy bélpoklosnak. Nevetve mesélem a délutáni suliban történt fura dolgokat, és ő is mesélni kezd néhány „érdekfeszítő” munkájáról, ami elég humorosra sült el. Az étteremből kilépve elbúcsúzunk egymástól. Én lehajtott fejjel elindulok haza Revhez. Pár lépés után Al visszafordít.

- Mi a baj? – Megrázom a fejem, de tovább erősködik. – Mondd el, mi a baj!

- Holnap… elmegyek. Itt… nem tudnak rám bízni területet, amit tisztogatnom kéne.

- De… simán maradhatnál a városban!

- Nem. Társaknak kéne ahhoz lennünk. De én… – könnyek szöknek a szemembe – nem tudok veled maradni. Nem bírnám elviselni! – A végét már ordítom. Megfordulok, és elkezdenék rohanni, de Al könnyűszerrel utánam lép, és átölel. – Eressz el! Nem bírom elviselni, hogy így mosolyogsz rám, és… közben… ez csak egy feladat számodra. Hogy közben nem szeretsz!

- Nem tudlak elereszteni. Így biztosan nem! Most olyan, mintha… mintha még mindig az enyém lennél. Olyan az illatod, a viselkedésed, minden! – Megfordít, és az ajkaimra tapad. Nekem már ennyi elég ahhoz, hogy a testem lázban égjen. Behúz egy sikátorba, hogy ne a nagyközönség előtt rendezzük le. A nyakam kezdi csókolni, amit legszívesebben hagynék, de…

- Nem! – taszítom el magamtól, és megigazítom a felsőm, amit felhajtott. – Nem fogsz megdugni, csak mert olyanod van! Megmondtad… inkább megmutattad… nem szeretsz! – Szemeimből ömleni kezdenek a könnyek. – Ahogy te fogalmaztál: mással játssz!

- Szeretlek! – néz a szemembe, amire megtántorodom. – Szeretlek! – ordítja, és elém lép, hogy halljam, amit mond. – Sajnálom, hogy… sajnálom, hogy nem vártam meg a válaszod, és hogy olyan durván elküldtelek!

- Nyelj békát! Hagyj békén. Csak egy jó kis numerára vágysz. Én meg, mint reményvesztett szerelmes, pont jó vagyok! – lököm meg.

- Ez nem igaz! Mikor eljöttél a cuccaidért… titkon azt reméltem, hogy azt mondod, hogy te maradni akarsz. Mikor megláttalak a vizsgán… rögtön leesett, de… akkor már késő volt. Sajnálom. – Lecsúszik a földre, és fejét lehajtja.

Elé lépek, felemelem a fejét, hogy felnézzen rám. Két kezembe fogom az arcát, és megcsókolom. Habozás nélkül csókol vissza és húz le magához. Combjára térdelek, így csókoljuk egymást. Kezei a hátamra tévednek, és szorosan magához ölel.

- Ha még egyszer valami hülyeséget csinálok, rúgj seggbe! Szeretlek! – Majd megcsókol, azzal a tipikus szerelmes csókkal.

- Ez csak egy búcsúcsók volt… – mondom könnyes szemmel. Mint akit tűz égetett meg, felpattanok róla. Valami megzörren. Felnézek egy magasabb dobozrakásra. Tetején Rev ül.

- Okosabb vagy te ennél, Yuki. Szerinted engedtem volna egy ekkora érzelmi csalódást a legjobb emberemnek? Hagytam volna egy ilyen kis vakarcsnak, hogy mellette maradjon, mint amilyennek mutatod magad? – kérdezi mosolyogva. – Bár… én egészen élveztem.

- Azt láttam.

- Mi van?!

- Ha nem tűnt volna még fel: gondolatolvasó vagyok. Mellé pedig, látom a jövőt.

- Mégis… – változik meg teljesen Al hangja – mióta tudtad, hogy ez lesz?

- Amikor megláttam Yukit. Csak ott máshogy történtek a dolgok. Ezért is avatkoztam közbe. Yuki ott teljesen összetört, aztán te is. – Látva a kérdő tekintetünket folytatja. – Al végül rászánta magát és utánad ment, de addigra már az egyik legnagyobb ellensége karmai közt voltál.

- Mégis… – kerekedik el a szemem, s megfordulok. Nem tudom elhinni, hogy ilyen messzire menjen, ha csak… Lehet, hogy tévedtem? – miért jött volna utánam?

Hallom, ahogy Rev lelép, kettesben hagyva kettőnket. Kísérteties csönd áll be közénk, amit általában Al tört meg régebben, ahogy most is.

- Én… nem… nem birtokolni akarlak! Én igazából… – itt megáll, és oldalra néz. Önkéntelenül előrelépek. Mondd ki! Mély levegőt vesz. – Tényleg… szeretlek.

- Mindenkinek ezt mondod? – mondom az előre betervezett választ, de igazából nem ezt akartam!

- Ezt nem hiszem el! – csattan fel dühösen, és a szemembe nézve elém lép. A köztünk lévő távolságot egy pillanat alatt átszeli. – Hogy mondjam még el, hogy szeretlek? Hogy szükségem van rád? – Szorít magához, és ajkait az enyémre tapasztja. – Értsd már meg, hogy…

Nem tudja befejezni a mondatot, mert betapasztom a száját. Meglepettségében megmerevednek az izmai. Pár pillanat után átölel és visszacsókol.

- Sajnálom, nem azt akartam mondani – suttogom könnyes szemekkel. Kisimítom arcából a tincseket, amik a veszekedés közben hullottak oda. – Szeretlek.

Szemeibe kiül a boldogsága. Nagy hévvel csap le az ajkaimra, s élvezettel viszonzom.