|
A nevem Yuki, vagyis a nevelőm, Al, így nevezett el. Hat évesen talált rám egy erdőben, amikor megöltem az arra járőröző katonákat. Hazahozott magával, és azóta vele élek. Két éve, egy szokatlan incidens után… összejöttünk, akár egy szerelmespár. Viszont egyikünk sem mondta ki egynél többször, hogy szereti a másikat. De nekem így tökéletes. Nem vagyok a szavak embere, és erre Al is rájött egy ideje. Én inkább a tettek embere vagyok.
Megfordít, és végignéz rajtam. Rosszallóan rázza meg a fejét, és megigazítja a nyakkendőm. Csókot hint az ajkamra, majd elindulunk az érettségi átadóra. Amikor meghallottam, hogy iskolába kell járnom, foggal-körömmel harcoltam ellene, de végül csak belementem. Az utóbbi 2 évben szereztem pár barátot, akikkel elvoltam ez idő alatt.
Mostanában elég keveset voltunk együtt, így utána elmegyünk egy elegáns étterembe. Én mesélni kezdek az iskoláról, hiszen az utolsó pár hónapban alig-alig beszéltünk, mivel ő is elég sokat dolgozott, és nekem is sokat kellett tanulnom.
Egy kétszemélyes tálat rendelünk, és mellé fehérbort. Különleges alkalmakkor mindig fehérbort iszunk, vagyis csak iszik, mert nem szokása, hogy nekem is ad. De ez a vacsora most rólam szól.
- Kérdeztem már párszor, de még mindig nem értem. Mi ez a délutáni suli? – kérdezi, és szemeit az enyémbe fúrja. Na, pont ezt a témát kerülöm ki mindig! De, most nem fog sikerülni. Igazából két éve kezdődött. Az után, olyan három nappal.
Az ajtónk előtt egy férfi áll és hangosan kopog. Elég dühösnek látszik, de kinyitom az ajtót.
- Jó napot – köszönök neki. A ruhájából ítélve Al munkatársa lehet… talán. – Al nincs itthon, sajnálom.
- Nem is hozzá jöttem! – mordul fel, és beengedi magát. Leveszi a cipőjét és a kabátját, majd a nappaliba lép. Körbenéz, majd dühösen felém fordul. – Hozzád jöttem, kölyök! Ki vagy? Érzem rajta a szagod, ahogy rajtad is az övét!
- Én… – kezdek bele, de félelmemben hátralépek. Olyan dühösen méreget a szemeivel, mintha fel akarna nyársalni. – Nem tudom – találom meg a hangom. – Hat évesen talált rám Al, azóta vele élek! Ő adta a nevem, ahogy értelmet is az életemnek! – nézek a szemébe magabiztosan.
- Te mocskos kis ribanc! – ordítja nekem, majd a hátam a fallal ütközik. Olyan erősen taszít neki a falnak, hogy bennakad a levegő, és melléje még az ajkaimra is tapad. Mindez nem telik bele két másodpercbe sem. Ahogy sikerül feldolgoznom a történteket, ellököm magamtól, és a méregtől zihálva megigazítom magamon a pólót.
- Nem vagyok ribanc! Alé vagyok és senki másé! Takarodjon a lakásunkból! – ordítom torkom szakadtából. Mit képzel magáról ez a vadbarom? Idejön, én meg készségesen átadom magam neki? Önelégült vigyorral néz rám.
- Maradhatsz. – Értetlenül meredek rá. Hogy mi van? – Maradhatsz Al mellett. Tudod, az ő munkájában nem engedhetné meg magának, hogy ember legyen a közelében. Ja, és persze csak feltételekkel.
- Mégis, mit képzel magáról? Ideállít, és meg akarja nekem szabni, hogy élhetek-e Allal? Nevetséges! Ő a nevelőm! – hangsúlyozom ki az utolsó szót, de meg se hallja.
- Én vagyok Al főnöke. Igazából téged haza sem hozhatott volna. Ott kellett volna hagynia, nem is tudom, hogy volt képes elrejteni előlem egy embert. Al jó… nagyon jó. – Az ember szót kiemeli, mintha valami nagy titkot mondana el. Meg kéne lepődnöm?
- Al vámpír. És? – kérdezem érdektelenül. – Mióta megláttam, tudom, hogy az. Nem mondtál el vele túl nagy titkot.
- Tetszel nekem, kölyök. Egyre jobban tetszel! - mosolyodik el, és leül a díványra. - Akkor a feltételeim: be kell állnod hozzánk és…
- Nem! Nem leszek vámpír.
- Azt egyből gondoltam, hogy nem akarsz vámpír lenni, és nem is ezt kértem. Állj be ügyintézőnek.
- És? – kérdezek rá a második feltételre.
- Okos fiú. Délutáni suli – mondja, mintha természetes lenne. – Ott megtanulod az alapokat, és talán többet is.
- Nekem is van egy feltételem. Nem mondhatja el Alnak!
- Feltételeket szabsz? – áll fel és elém tornyosul. Csak néhány centivel magasabb. Vérvörös haja és szeme van. – Simán megöllek.
- Valamiért kellek magának. – Erre elkezd nevetni, és visszahuppan a díványra.
- Jól van – egyezik bele. – Maradj ilyen, és tökéletesen fogsz teljesíteni a munkában.
Ezzel kifordul az ajtón és magamra hagy.
Három napra rá jön egy levél, benne a szükséges információkkal. Azóta járok az akadémiára, és a három éves anyagot másfél év alatt elvégeztem. Pár nap múlva megyek vizsgázni, de szinte már át is engedtek.
- Egy kis plusz a suli mellé – mosolyodom el.
- Akkor máshogy fogalmazok: mondd el, hogy mi ez az egész. Soha semmilyen értesítőt nem kaptam, és semmiről sem meséltél. Középiskolába úgy kellett könyörögnöm, hogy bemenj. Aztán hirtelen megjelensz, és azt mondod, hogy délutáni suliba fogsz járni! – csap dühösen az asztalra.
- Ez… – oldalra nézek, és járni kezd az agyam. Mit mondjak?
- Hagyjuk! – sóhajt fel. – Úgysem mondod el. Ismerlek. Nem akarod.
- Nem, nem! – tiltakozom. – Ez egy… meglepetés. Amint elvégzem, beállhatok dolgozni, hogy se…
- Hogy ne kelljen velem élned – állapítja meg. Mi? Nem! Hiszen miatta csinálom ezt a baromságot! Csakis miatta! – Sejthettem volna, hiszen… AZ után kezdtél el ebbe a suliba járni, így folyton elkerültük egymást. Még nyáron is megoldottad – hajtja le a fejét. Ott hagyja a vacsora árát, és feláll. Elindul kifelé, de én is észbe kapok, és amikor mellettem halad el, felpattanok, és lerántva az ajkaira tapadok. Kétségbeesetten próbálom kifacsarni belőle, hogy visszacsókoljon, de semmi. Nem törődöm a ránk szegeződő tekintetekkel.
- Ez egyszerűen nem igaz! – hangom sírós, pedig utálok Al előtt sírni. – Szeretlek! – kiáltom utána, amikor ellök magától, és kifelé veszi az irányt.
- Szállj le rólam, kölyök. Mással játssz! – feleli keményen.
Nem hiszek a fülemnek. Felhívja a liftet, én pedig a lépcső felé futok. A tizediken vagyunk, így elég sokáig futok lefelé, de a jó kondimnak köszönhetően pillanatok alatt lent vagyok. Ahogy elfutok a lift mellett, Al is épp ekkor száll ki. Szemem a könnyek mardossák, sőt már látszanak is. Al egy pillantást sem méltat rám, ami még jobban fáj. Ahogy kilépek az útra, érzékelem, hogy senki sem követ. Egy idő múlva egy park közepén állok, és a szökőkutat bámulom. A könnyeim hangtalanul törnek utat maguknak.
Ekkor valaki a hátam mögé lép, és végigsimít a vállamon. Nem nézek oda, érzem, hogy Rev az. Al főnöke és az én külön tanárom.
- Ilyenkor már régen a lábad a fejemnél szokott lenni. – Nem látom, de tudom, hogy gúnyos mosoly húzódik a szájára.
- Már nincs miért, szóval minek? Már nem vagyok senkié, csak a halálé…
- Oh… - nyúl be a pólóm alá, és elkezd simogatni. Nem tetszik az érintése, egyáltalán nem hasonlít Aléra. Észre sem vettem, hogy mikor gombolta ki az ingemet. - Szóval rájött a kis titkodra?
- Nem. Nem jött rá, hogy a sulidba járok. Csak… kidobott. – Időközben megtanultam, hogy Revnek válaszolnom kell, ő addig nyaggat, amíg fel nem adom, szóval gyorsan túlesek rajta.
- Aha – mondja dallamosan, és végigcsókolja a nyakam. – Akkor én most befogadlak.
A karjaiba kap, és én szótlanul tűröm. Mi értelme ellenkezni, amikor… Al csak úgy kidobott. Basszus! El kellett volna mondanom neki, hogy mi is ez az egész. De akkor biztos, hogy nem engedte volna végigvinni ezt az egészet. És én nem akarom elveszíteni őt, csak azért, mert Rev megtiltja. Sőt… megmondta, hogyha visszalépek és nem tűnök el Al életéből, ő maga fog megölni. Eddig minden ígéretét betartotta… miért tenne pont most kivételt?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés