|
Másnap reggel a cigaretta füstjére ébredek. Érzem, hogy mellettem az ágy be van süppedve, szóval valaki van mellettem. Álmosan kinyitom a szemem, és a mellettem elterülő testre nézek - Al az. Miért van a szobámban? És mit keres mellettem? Végignézek kidolgozott izmain, hófehér bőrén. Várjunk… – gondolkodom el. Mit keres az ágyamban, meztelenül? Felnyomom magam, majd megfordulok. A cigarettáját szívja, és vár valamire. Talán arra, hogy megkérdezzem a tegnap… estét. Hirtelen elvörösödöm. Arcomat a tenyerembe temetem, hogy ne lássam Al arcát. Basszus! Szitkozódom magamban.
- Édes volt a reakciód – nevet fel, és elnyomja a cigaretta maradványait. – Főleg az időtartam, amíg leesett.
- Fogd be! – nyöszörgöm. Halkan felsóhajt, és az ajtót kezdi fixírozni.
- Sajnálom – kezd bele. – Tegnap este elvesztettem az önuralmam. Még szólni sem tudtam, hogy „tűnés” – nevet fel. De szerintem ebben nincs semmi vicces! – Utána még az akaratom is rád erőszakoltam – hangja megbánásról árulkodik.
- Hogy? – ülök fel egy kicsit az ágyban. Hiszen… Isten rá a tanúm, hogy én is akartam! Nem értem, miről zagyvál.
- Ha iszom valaki véréből, akkor rá tudom erőszakolni az akaratom, úgy, hogy azt higgye, hogy ő is akarta – eltakarja a szemét, és elfordul. – Én… tényleg nem akartam, hogy az akaratod nélkül… – szorítja össze a száját. Szóval nem akar túlságosan a témába menni.
- Nem értelek! Hiszen én is akartam! – Ha azt te tudnád, mióta - teszem hozzá gondolatban.
- Nem is tudod, hogy örülnék neki. Mindenki ezt hiszi. Nem sokára elmúlik a hatása, és ráébredsz az igazságra. – Fel akar állni, de én visszarántom, és elterül az ágyon. Felé hajolok, és vadul az ajkaira tapadok. Gyorsan ellök magától, és dühösen rám szegezi a tekintetét. – Ne játssz velem! – morran rám, és felpattan.
- Nem játszok! – viszonzom dühös tekintetét.
Pár percig méregetjük egymást, majd Al kilép az ajtón, és bevágja maga után, de előtte még visszaszól, hogy ma nem kell mennem iskolába. Hál’ istennek. Pár másodpercig várom, hátha visszajön, de semmi. Végül megunom, és kiszállok az ágyból. Ahogy öltözöm, rájövök, hogy mindenem fáj. Fáj a csípőm, és a fenekem is. Jobb lesz, ha ma nem igazán mozgom.
Magamhoz veszek egy tál popcornt, néhány zacskó chipset, és filmezni kezdek. A harmadik filmnél járok, amikor elviselhetetlenül éhes leszek, így kimegyek a konyhába, szerválni valami kaját.
A hűtőből kiveszem a tegnapi maradékot, majd gyorsan megeszem. Végigvizsgálva a házát, gyorsan rájövök, hogy Al nincs itthon. Valószínűleg a rendes munkáját ment el intézni. Vagy csak miattam. Nem, erre még nem is gondolunk!
Visszamegyek a szobámba, és folytatom a filmet. Nem sokkal később elnyom az álom – valószínűleg azért, mert teleettem magam. Nem tudom, mikor kelek fel, de egy jó időt aludhattam, mivel a nap kezd lemenni. Van egy olyan érzésem, hogy Al már hazaért. Ahogy kikelek az ágyból, megkönnyebbülve veszem észre, hogy már nem fáj annyira mindenem. Talán, meg kellene kérnem Alt, hogy kíméletesebb legyen. Közben az ajtaja elé érek. Az arcom vörösre változik.
Kopogtatok az ajtaján, mivel amikor nincs itthon, folyton tárva-nyitva hagyja. Nincs válasz, így még egyszer kopogtatok, de ismét semmi válasz. Sóhajjal elállok az ajtaja elől, és visszamegyek a szobámba. Nem szeretem ilyenkor zavarni, mert vagy alszik, vagy dolgozik. Ha felkeltem, akkor mérges lesz, az tuti. Viszont, ha megzavarom a munkájában, akkor még jobban. Hirtelen eszembe jut még egy lehetőség. Mi van, ha csak azért kellettem neki, hogy kiélje a vágyait? És egyszerűen én voltam ott, és már bánja az egészet. A testem szinte önmagától cselekszik.
Berontok a szobájába, és könnyes szemekkel nézek rá. Rám kapja a tekintetét, majd bűnbánóan lesüti a szemét, és feláll az asztaltól. Önként kínálja fel magát egy hatalmas jobbhorogra, amit én meg is adok neki. Teljes erőből húzok be neki, amitől a padlón találja magát. A testem remeg az idegtől és a dühtől. Hogy merte? A padlón ülve várja a következő pofont, de képtelen vagyok megtenni.
- Látom, rájöttél, hogy reggel igazat mondtam – szemeit behunyja, hogy ne kelljen engem látnia. Hát, igen… akkor jól sejtettem, hogy csak arra kellettem neki.
Szánalmasan festek, és az is vagyok. Arcomon patakként folynak le a könnyek. Bűnbánóan néz az arcomra, azzal a ritkán felvett érzelmetlen arccal.
- Szemét! – sziszegem.
- Mondtam reggel…
- Nem, azért.
- Hogy mi? – kerekedik el a szeme. Döbbenet ül ki az arcára.
- Rohadék! – ordítom a képébe. Letörlöm a könnyeim, és a szemeibe nézek. Arcomról fájdalom és megvetés sugárzik. – Menj a pokolba – szinte már csak lehelem a levegőbe, és sarkon fordulok.
- Yuki! Akkor magyarázd el, hogy miért!- ordítja utánam, és én megállok. Szembefordulok vele.
- Még kérded? Nem elég, hogy te voltál az első. Nem elég, hogy csak egy egyéjszakás kalandként tekintettél rám… még azt is megbántad! Gyűlöllek! – A végét már ordítom, amire még jobban elképed. Ismét a kijárat felé veszem az irányt, de most nem állít meg a hangja. Feltépem az ajtót, és rohanni kezdek a lépcsőn. Alig érek le a következő szintig, egy kéz visszaránt, és Al mellkasának ütközöm. Két kar fonódik körém, és nem ereszt, bármennyire ellenkezem.
- Eressz már el! – üvöltöm, és próbálom kiszakítani magam az öleléséből. Elegem van belőle!
- Nem – mondja nyugodt hangon, és magához szorít. – Addig nem, amíg nem vagy hajlandó meghallgatni!
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak kihasználtál! Eressz el!
- Nyugodj már le! – szól rám erélyesebben, amire kissé összerándulok. Ujjai közé fogja az állam, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. Mondani készül valamit, de tekintete a számra vándorol. Megnyalja az ajkait, amire nekem is kezd kiszáradni a szám, így követem a példáját. Észre sem veszem, már az ajkaimra tapad. Beleremegnek a lábaim, egyszerűen istenien csókol! Felkap, és egy pár ugrással már a lakásunkban vagyunk. Becsukja mögöttünk az ajtót, és szinte ezzel egy időben nekivág, talán túl erősen is.
Nyelve utat tör a számba, és újra bejárja minden egyes négyzetmilliméterét. Nem bírom ki, így belesóhajtok a csókba, és viszonzom. Amikor elszakad tőlem, mindketten zihálva vesszük a levegőt. Ő a mellkasomnak hajtva a feje búbját, a padlót kezdi el nézni, én pedig az egyik sarkot kezdem fixírozni.
- Ez baj – neveti el magát. – A végén már éhesnek sem kell lennem, hogy elveszítsem az önuralmam. Menekülj előlem, vagy véged.
- Hülye barom!
- Komolyan gondoltam – vált komolyabb hangnemre. Szemeim elkerekednek, és szívem hevesebben kezd el verni. Basszus!
- Zavarba jöttél – mosolyodik el angyalian, majd hátrál pár lépést, és leül a földre. Én a padlóra csúszom. – Honnan vettél ekkora baromságot? Egyáltalán mi volt ez az előbb?
- Nem tudom – vallom be.
- Leszokhatnál az egyszavas válaszokról! – Az a tipikus csönd áll be közénk, amikor nekem kéne válaszolni, de én nem vagyok hajlandó. Ezt Al is tudja jól, így folytatja: – Nem bántam meg, egyáltalán. Felnőttél mellettem, és magam sem tudom, hogy mikor, de elkezdtem vágyakozni a véred iránt. Nem sokkal később rájöttem, hogy nem a véred, hanem irántad – arcát a kezébe temeti. Ismét csönd, viszont ez már a megdöbbenésemtől. Al rossz jelnek veszi, ezért folytatja.
- El akartam mondani, legalább… – hajtja le a fejét, és feláll. – Egy ideig elleszek ezzel, szóval addig menj. – Nem… – Addig, amíg nem állítalak meg. – Nem. – Ha kell valami, ott a kártyád, mindig lesz rajta elég pénz. – Nem! – Ha megbocsájtasz… – és már el is indul a szobája felé.
- Nem! – ordítom torkom szakadtából. Mögé lépek, és a hátába fúrom a fejem, miközben ölelem. – Nem, nem, nem… – ismétlem a kabátjába.
- Eressz el… így nem foglak tudni elengedni. Csak nem akartam, hogy haragban… – A mondatot már nem tudja befejezni, mert elé lépve megcsókolom. Visszacsókol, és átölel a derekamnál. Hirtelen felismerés csap belé, mert elszakad. – Nem!
- Most te nyugodj le! – Egy apró csókot adok neki, majd a szemébe nézek. – Én is akartam. Már sokkal régebben.
Vadul csap le az ajkaimra, szinte nem is veszem észre. Vadul tépni kezdem, és ölelése közelségétől érzem éledező férfiasságát a hasfalamnál. Jó érzéssel tölt el, hogy mindez miattam, pedig csak csókolózunk. Egyre szorosabbra fonjuk az ölelésünk. Én a nyakába csimpaszkodva, ő pedig kissé lehajolva a derekamnál ölel át.
- Ugye tudod, mit eresztettél szabadon? – kérdezi pajzánul mosolyogva.
- Azt hiszem – mosolygok. – De lehetnél kíméletesebb – simítok végig hátsó felemen, mintha fájlalnám.
- Neked bármit – suttogja az ajkamba, és ismét lecsap rájuk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés