A napok teltek. Hyrah Cecil gondolatain keresztül kapott helyzetjelentést a frontról, főleg Gabről. Hatalmas volt a túlerő, de Gabriel értett a csatározáshoz. Látta a terület gyengeségeit, s erősségeit is. Motiválta a csapatot, habár önmaga egyáltalán nem akart ott lenni. Hyrah közben a könyvet fordította, s írta le a saját nyelvükre. Sokszor jutott eszébe a fiatal szőke tábornok, de tudta, hogy nem mehet. Addig a pontig megingathatatlan volt az elhatározása, amíg rossz híreket nem kapott a frontról. Gabriel találatot kapott a fejébe és a vállába, de csodával határos módon túlélte. Viszont súlyos volt az állapota. A fehér hajú az ajkaiba harapott, s nem segített raja az sem, hogy Cecil hatalmas szemekkel nézett rá, mintha azt kérné, menjenek Gabriel után.

Hyrah felordított. Felpattant az asztaltól, s összepakolta a könyvet, s annak fordított változatát is, amivel nem volt még kész teljesen. Cecil érdeklődve nézte gazdáját. Átöltözött. Egy páncélt vett fel, amely olyan könnyű volt, akár a fuvallat. Vállaira egy grafitszürke köpenyt terített. Cecilre egy nyeregfélét tett, ami az állatra volt szabva, majd felpattant rá.

– Killianhoz. Utána megyünk Gabrielért, ígérem.

Cecil felüvöltött, s szélsebesen a sziget felé repült. Ahogy megérkeztek, Hyrah gyorsléptekkel szelte át a folyosót. Killian elé tette az addig megírt változatot, s az eredeti könyvet, majd kifordult. Killiannak nem kellett magyarázat nagyon jól tudta, hogy hová igyekszik ennyire a férfi. Killian mindent tudóan mosolygott a férfi után.

Mire a frontra értek, már besötétedett. Cecil nagy lendülettel érkezett a földre, hiszen kifáradt a hosszú úttól. Persze a katonák rögtön odasereglettek, de nem láttak a portól. Hyrah közben levette a nyerget a sárkányról, s megsimogatta a fejét. Ahogy elült a füst a katonákra nézett, akik rászegezték a fegyvereiket. Hyrah felsóhajtott, majd egy mozdulattal elfordította a katonák fegyvereit, s utat nyitott közöttük. Lassú méltóságteljes léptekkel indult meg a gyengélkedő sátrakhoz. A katonák döbbenten néztek a fehérhajú után, aki egyáltalán nem zavartatta magát. Hirtelen a semmiből leszállt Hyrah mellé a „kém”, aki jelentett neki, s elmondta, hogy Gabriel a fronton van.

Hyrah hirtelen nagyon mérges lett a szőkére. Meg akart indulni a front felé, de egy öreg varázsló megállította őt.

– Ki maga? – kérdezte az öreg varázsló.

– Semmi köze hozzá. És, ha most… arrébb menne – s közben egy ujjmozdulatával arrébb tolta az öreget. Elindult a front felé, majd következő pillanatban eltűnt, s a fronton jelent meg, pontosan a két ellenséges csapat közt. – Oh. Jókor jöttem – jegyezte meg nevetve, ahogy meglátta az ellenséges erők arckifejezését. Feléjük fordult. – Merre találom a legrangosabbat? – kérdezte végignézve a csapaton.

– Én lennék! – kiáltotta egy hang, s szétnyílt a sorfal. Maga az ellenséges erők uralkodója lépett ki a sorfal mögül. Gabriel küszködve a fájdalmaival, de egyenes háttal vágtatott Hyrah-hoz, ahogy maga az uralkodó is. Az ellenséges uralkodó ért előbb oda a varázslóhoz. – Maga lenne a békekövet?

– Nem ezt a királyt szolgálom. De érdekelne, hogy miért indított támadást az országom ellen, mikor békében élünk. Legalábbis élnénk.

– Te mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte Gabriel dühösen a varázsló fülébe sziszegve. Időközben leszállt a lóról, s magához rántotta a varázslót.

– Ezt én kérdezhetném, fiú – mondta nyugodt hangon, s megfogta a fiú vállát, aki sziszegve kapott a sebhez. – Ezért még számolunk, most hallgass. Elnézést, uram – fordult vissza az uralkodó felé. – Megtudhatom a támadás „miértjét”?

– Maguk meg vannak győződve arról, hogy békét akar az uralkodójuk, de titokban sötét árnyakkal cimborál. Le kell állítanunk a világ érdekében, mielőtt túl késő lenne.

– Szóval erről van szó. Ahhoz a királynak több mint tizenkétezer éve köze sincs.

– Ezt hogy érti? – kérdezte a király. Rövid fekete haja, aranysárga szemei voltak. Tipikusan királyhoz méltó alakkal.

– Gabriel. Add ki a parancsot az embereidnek, hogy vonuljanak vissza. Királyuram, ha megengedi, hogy ellássam a félnótás tábornokom, akkor mindent elmagyarázok önnek. De előtte vissza kell vonnia a csapatait.

– Megegyeztünk, de ha nem tetszik a válasza, lerohanjuk az országot. – Megfordult, s kiadta a parancsot a visszavonulásra. Gabriel is kiadta a parancsot, majd visszafordult a varázslóhoz.

– Te teljesen meg vagy hibbanva.

– Inkább te. Hogy jöhettél ki ilyen sérüléssel? – kérdezte dühösen. – Őrült vagy. Gyere – biccentett az ellenséges tábor felé. Gabriel felpattant a lova hátára, s Hyrah után lépdelt. Mielőtt Hyrah belépett volna a sátorba, mintha eszébe jutott volna valami füttyentett egyet. Nem sokkal később lágyan landolt mellettük Cecil.

– Cecil! – kiáltott fel Gabriel. – Őt is magaddal hoztad?

– Ami azt illeti vele jöttem. – Körbenézett a táborban. – Ha nem piszkáljátok nem bánt – mondta a katonáknak, s belépett a sátorba.

 

Bent kapott fertőtlenítőt, amivel lefertőtlenítette Gabriel sebeit, majd elvette a kis üvegcsét a nyakából és a sebekre cseppentett. Gabriel hangosan felszisszent.

– Magadnak okoztad! Maradj csöndben.

– Nem magamnak okoztam! Mellesleg, ha nem lennél, ez meg sem történt volna, te… – nem tudta befejezni a mondatot, mert Hyrah megcsókolta. Közben maguk elé húzta a köpenyét, s az uralkodó is tapintatosan elfordult. – ostoba – lehelte kissé elkábulva a csóktól. Hyrah egyik ujját a szájára tette.

– Utána beszélünk – ígérte. Leengedte a köpenyét, majd az uralkodóhoz sétált. – Elnézését kérem – villantott meg egy mosolyt. – Nem szeretném rabolni az idejét, szóval inkább megmutatnám.

– Csak tessék – mondta várakozóan. Hyrah megfogta a kezét. „Elmesélte” neki a legendát, hogy ki is ő, és hogy mi történt az elmúlt időszakban. A végén lassan nyitotta ki a szemeit, s nézett a barna szempárba. – Most már értek mindent. Azonban, ha tényleg ilyen hatalmas egy az árny… Miért nem kér segítséget a királyától, vagy a környező országokból?

– Megtettem.

– Ilyenről én hallani sem hallottam.

– Megtettem, körbejártam a világot, de mindenhol csak az erőmet akarták önös célokra használni. – Kinézett a sátor ajtaján. Gondolkodva meredt ki az éjszakába. – A maga birodalma volt mindközül a legrosszabb – fordult hátra. – A maga ősei ki akarták szabadítani a börtönéből ezt a szörnyet és majdnem sikerült is nekik. Ha nagyon segíteni akar, akkor menjenek vissza a saját birodalmukba és imádkozzanak, hogy megtaláljam a módját, hogy elpusztítsam ezt a szörnyeteget.

 

Az ellenséges csapatok végül visszavonultak, ahogy Gabriel osztaga is. Hyrah az ellenséges csapatok vonulását nézte, messze a távolban. Cecil mellette feküdt, s figyelte gazdáját. Gabriel Hyrah mögé lépett. Némán várta, hogy a varázsló megszólaljon, de az nem mozdult, s nem is szólt.

– Miért jöttél utánam? – Hyrah lehunyta a szemeit, s mélyen beszívta a sós levegőt, amit a tenger árasztott magából. A tenger vize nem kék volt, ahogy az embereknél, hanem aranysárga, de ezen kívül nem különbözött az emberek tengereitől. Újra kinyitotta a szemeit, s a távolba szegezte őket.

– Aggódtam érted. Amikor megtudtam, hogy megsérültél nem volt maradásom. Ha előbb jövök, akkor talán megakadályozhattam volna ezt az egészet.

– Nem hiszem. Az a pasi csak most érkezett. Eddig nem volt itt.

Hyrah halványan elmosolyodott. Talán igaza volt a fiúnak, talán nem. Hirtelen megérezte, ahogy Gabriel bizonytalanul átöleli hátulról. Homlokát a hátának támasztotta, s mélyen beszívta a férfi illatát. Szíve hevesebben kezdet verni, egyszerűen boldog volt, hogy láthatja a férfit.

– Sokat gondoltam rád – vallotta be elpirulva. – Többet, mint szabadott volna.

– Ahogy én is – súgta Hyrah és megfordult. Megcsókolta a fiút. – Hiába vitatkoznék az érzéseimmel, akkor is egy lenne a vége. Szeretlek, te félnótás tábornok – kuncogott.

– Hyrah… – lehelte Gabriel. – Én… nem tudom.

– Nem fog zavarni, ha nemet mondasz. Nem fog jól esni, de nem fogok megharagudni rád – mosolygott a fiúra. – Ahhoz túl sokat éltem már. Viszont menjünk haza.

– Nem mehetek. A király parancsba adta, hogy vissza kell térnem a palotába.

– Kit érdekel? – sóhajtotta Hyrah és felhajtotta a fiú ingének ujját. A tetoválásra tette a kezeit.

– Áh!– kiáltott fel Gabriel és elrántotta. – Megvesztél? Ez rohadtul fájt! – Hyrah szélesen mosolygott. Felemelte a kezeit, amiben egy vékonyka, de annál hosszabb láncot tartott. Gabriel lenézett a kezére. A döbbenettől szólni sem bírt. A tetoválásról eltűntek a láncok. – Hogyan?

– Már meg kellett volna tanulnod mellettem, hogy én szinte mindenre képes vagyok – nevetett fel. – Mellesleg a király felett állok, szóval akaratom szerint eltávolíthatom. – Felkapta a karjaiba a fiút, aki méltatlankodni kezdett, s le akart jutni a karok közül. A férfi megcsókolta, mire abbahagyta az ellenkezést. Karjait a férfi nyakába fonta, s szorosan magához ölelte. – Milyen kezes bárány leszel egy csóktól.

– Fogd be! – morogta Gabriel, s vállon bokszolta a nevető férfit.

Hyrah felültette Gabrielt Cecil hátára, majd fellendült mögé. Cecil oldalába bökött, mire az felszállt. Békésen repültek a felhők felett, s közben Hyrah Gabrielt ölelte. Bízott Cecilben, így átadta neki teljesen az irányítást.

– Muszáj ilyen közel lenned hozzám? – kérdezte Gabriel vöröslő fejjel.

– Nem. De én ilyen közel akarok lenni – kuncogta, s még jobban magához ölelte a fiút. A nyakába csókolt, mire megborzongott a fiú. – Mellesleg élvezem.

– Örülök, hogy élvezed a szenvedésem! – morogta a fiú.

– Mindjárt otthon vagyunk – jegyezte meg mosolyogva Hyrah.

Ahogy megérkeztek Gabriel rögtön lepattan Cecilről. Elvette Hyrahtól a kulcsokat, s próbálta kinyitni az ajtót, de annyira remegett a keze, hogy képtelen volt rá. Zavarba hozták a gondolatai és az egész helyzet, hiszen Hyrah férfi volt, ahogy ő is, mégis vágyott rá. S most már nehezebb volt tagadnia, hiszen a férfi elmondta, hogy szereti őt. Hyrah lépett mögé, megfogta a kezét, s a kulcslyukhoz vezette. Gabriel fejében vijjogni kezdett a riasztó. Viszont ő nem hagyta, hogy felébressze. Akarta a férfit, bármivel is járjon. Megfordult, s a csokoládébarna szemeibe nézett. Hirtelen csapott le a férfi ajkaira, s falta azokat. Hyrah benyitott a házba, s Gabriel maga után húzta. Először a köpenyéért nyúlt. Kibontotta a megkötő részét. Az anyag lágy suhogással ért padlót. Hyrah a szobája felé vezette a fiút. Gyengéd mozdulatokkal szabadította meg a ruháitól, s fektette az ágyra.

Mosolyogva nézett le az alatta elterülő félmeztelen fiúra, akin már csak egy alsó volt. Rajta még a nadrágja is fent volt. Kábulva néztek fel rá a lila szemek, ami teljesen lázba hozta, de tudta, hogy nem rémisztheti meg a fiút. Lágyan megcsókolta, édesen becézgette az ajkait. Lesimított a fiú fenekére. Gabriel elvörösödve nézte a férfit, de nem ellenkezett. A férfi becsúsztatta egy ujját. Gabriel fájdalmasan felnyögött. Hyrah bocsánatkérően nézett rá, s megcsókolta. Valahonnan elővarázsolt egy edényt. Bekente az ujjait, majd újra kezdte az egészet, majd hozzáadott még egyet. Gabriel rövid időn belül élvezettel sóhajtozott, bár ehhez az is hozzásegítette, hogy nem érezte a fájdalmat, amit Hyrah ujjainak tevékenysége okozott. Hyrah élvezettel harapdálta a fiatalt.

Végül lekerült róluk minden ruha. Hyrah minden perccel egyre jobban vágyott a fiúra, de nem akart fájdalmat okozni neki. Gabriel lehúzta magához, s az ajkaira tapadt. Beletúrt a hosszú tincsekbe, s élvezettel futtatta végig az ujjait rajta.

– Akarlak – zihálta elválva a férfitól, s annak vágytól ködös szemeibe nézett.

– Fájni fog – súgta rekedtes hangon, s megsimította a fiú arcát.

– Kibírom. Érted, kibírom – súgta.

Hyrah megcsókolta őt, egyúttal beléhatolt. Gabriel hangosan felnyögött. Hyrah megállt, s várta, amíg a másik megszokja őt. Gabriel bólintott, hogy folytathatja. Hyrah elmosolyodott és megcsókolta. Édesen becézgette azokat a bűnbe csábító ajkakat.

– A mennyekbe repítelek – ígérte a fiúnak, s hozzá is látott, hogy betartsa az ígéretét. A fiú hangosan nyögdécselt, s élvezte a férfi szakavatott mozdulatait, s annak mesteri kezeit, ajkait. Karmait a varázsló bőrébe vájta, s végigkarmolta azt. Hyrah élvezte ezt a kis fájdalmat.

Egymás nevét kiáltva érte el őket a kielégülés. Hyrah zihálva terült el a fiatalabb mellett. Most először érezte, hogy mennyire eljárt felette az idő. El akarta mondani Gabrielnek az igazat, hogy már nem élvezhetik egymás társaságát sokáig, de nem vitte rá a lélek. Inkább csak magához húzta a fiút, s annak homlokára csókolt. Gabriel hozzábújt, s élvezettel szívta be az illatát. Rég nem érzett biztonságot érzett maga körül, amit talán csak akkor érzett, amikor a nagyapja mellette volt.

 

Másnap egymás mellett ébredtek. Gabriel az idősebb mellkasán feküdt, s mélyen aludt. Hyrah beletúrt a szőke tincsekbe, s cirógatni kezdte a fiút. Azon gondolkodott, hogy hogyan fog reagálni a fiú. Egy dologra rájött: minél később mondja el, annál dühösebb lesz rá a fiú. Gabriel, mint egy végszóra kinyitotta a szemét, s felnézett a férfire. Édesen elmosolyodott, majd felmászott, hogy megcsókolja őt.

– Jó reggelt – köszönt fél mosollyal Hyrah.

– Jó reggelt – mosolygott kisfiúsan Gab. Hyrah elmosolyodott, majd újra lehúzta őt és megcsókolta.

– Annyira aranyos vagy így.

– Köszönöm. Azt hiszem – felelte, s elnyomott egy ásítást. – Valami baj van? – Hyrah szája megrándult.

– El kell mondanom valamit… – Pár pillanatig hallgatott. – Nagy valószínűséggel, hamarosan meg fogok halni… de előtte el kell pusztítanunk őt…

– Hogy mi? – kérdezte döbbenten. – Azt mondtad, hogy nem a szörnytől függ az életed! – kiáltotta dühösen.

– Gabriel, kérlek – kérte szelíd hangon. Kinyújtotta a kezét, s Gab kezei közé adta. – Amikor meghaltam, nem volt a tenyeremben az életvonalam, de most ott van… Érzem, hogy nincs sok hátra az életemből. Sajnálom.

– Mit? Mit sajnálsz? – kérdezte dühösen. Szemeiben könnyek csillogtak.

– Hogy nem mondtam el. Hogy rosszul választottam akkor.

– Meg azt, hogy egy ilyen félnótással… – kezdett bele dühösen, de Hyrah nem hagyta. Végigdöntötte az ágyon, s lefogta a kezeit.

– Nem – kiáltotta. – Az, hogy lefeküdtem veled, talán életem egyik legjobb döntése volt, ahogy az is, hogy engedtem az érzéseimnek irántad! Ezt ne próbáld meg megkérdőjelezni!

– Mert? Mit csinálsz? – kérdezte dühösen. Hyrah ajkaira perverz mosoly húzódott. A fiú füléhez hajolt.

– Úgy elporollak, hogy nem fogsz tudni ülni azon a szép formás kis seggeden.

– És még ilyenkor is sértegetsz! – dohogott a szőke.

– Nem. Ez most bók volt a maga durva módján – mosolygott Hyrah. Nem engedte el, de érezte, hogy most simán lenyomhatná a szőke, az mégsem tette meg. – De ha szeretnéd… dicsérhetem ezeket a gyönyörű szemeid – súgta, s az egyik szeme fölé csókolt. – Ahogy ezt a méz szőke hajad is. A bőröd, az illatod, a…

– Jó- jó-jó! – kiáltott fel elvörösödve. – Fejezd be! Épp dühös akarok lenni rád! – morogta.

– De én nem akarom, hogy dühös legyél rám – súgta az ajkaira és megcsókolta a fiút. – Ki szeretném élvezni a közelséged, amíg lehet.

– De én akkor is dühös akarok lenni rád! – morogta Gab.

– Mi lenne, ha csinálnék egy kiengesztelő reggelit? Addig haragudhatsz rám – mosolygott Gabrielre Hyrah.

– Aztán finom legyen az a reggeli!

– Meglesz – kuncogta és homlokon csókolta a fiút.

Magára kapott néhány ruhát, majd lement a konyhába reggelit készíteni. Ahogy kilépett a szobából Gabriel belefúrta az arcát a párnájába. Nem akarta, hogy meghaljon a férfi. Utálta, hogy nem tudja megakadályozni, hogy a férfi meghaljon, de azt is tudta, hogy a férfi már vágyta a halált. Elég egyértelműen elmondta neki. Dühösen csapott bele a párnájába, s engedte, hogy s könnyei utat törjenek.

Fél óra múltán Hyrah után ment. Mi tarthat eddig? – kérdezte magától a fiú, s lement a konyhába. Hyrah a földön térdelt, s kezét a szája előtt tartotta. Gabriel odarohant hozzá és letérdelt elé.

– Hyrah! Mi a baj? – kérdezte aggódva a fiatalabb. Meglengette a kezét a férfi szemei előtt. Hyrah felnézett a fiúra. Gabriel megfogta a férfi kezét. Valami nyirkosat érzett, mire lenézett a kezükre. Hyrah kezén a saját vére volt. Gabriel szemébe ismét könnyek gyűltek. – Nem…

– Gab. – A tiszta kezével a fiú arcára simított. – Semmi baj. Ne sírj.

– Már miért ne sírnék, te bolond?! – kiáltotta. – Aggódok érted! – Könnyei megállíthatatlanul csörgedeztek lefelé. Hyrah megsimogatta az arcát.

– El kell fogadnod. Megpróbáltam megállítani ezt az egészet, de nem lehet. Tizenkétezer év, az tizenkétezer év. – Gabriel kétségbe esetten ölelte át Hyrah-t.

– Segíteni akarok, de… én csak egy egyszerű démon vagyok – zokogta. Hirtelen Hyrahnak eszébe jutott valami.

– Nem egészen – mosolyodott el. – Meg tudsz tanulni pár varázslatot, de… nem tudom, hogy ez segíthetne-e nekem.

– Hogy érted? – nézett fel a barna szemekbe. Hyrah elmosolyodott. Kezei közé vette a fiú arcát és megcsókolta.

– Onnan, hogy a nagyapád egyrészt ember volt. Az emberek pedig képesek megtanulni varázsolni ebben a viágban. Szeretnél megtanulni? – kérdezte mosolyogva.

– Segíthet neked?

– Nem hiszem. De addig is együtt lehetünk – mondta mosolyogva.

– Basszus! – kiáltott fel. – Nekem meg kell jelennem a király előtt!

– Mondtam már, hogy ünneprontó vagy néha?

– Hyrah! Mennem kell, különben lefejez.

– Veled megyek. De előbb reggelizzünk meg, ha már szenvedtem vele – nevetett fel.

Megreggeliztek, majd felmentek a szobába átöltözni. Gabriel a kabátját igazgatta, mikor Hyrah belépett hozzá. A köpenyért ment, amit tegnap éjjel nála hagyott. A fiú mögé lépett, s hátulról előrenyúlva megigazította annak gallérját. Gabriel minden mozdulatát figyelte a tükörből. Hyrah felnézett, s találkozott a tekintetük. Sokáig nézték egymást a tükörben szótlanul, míg Gabriel meg nem fordult. Átölelte az idősebbet és az orrát a nyakába temette.

– Szeretlek – súgta a férfi bőrébe. Hyrah elmosolyodott, s szorosan magához ölelte.

– Én is szeretlek. Viszont, ha tovább csiklandozol, soha sem érünk a palotába– kuncogott fel. Gabriel elpirulva lépett el tőle. – Menjünk. – Gabriel csak bólintani tudott.

A palota szürke falai riasztóan hatottak Gabrielre. Nem akart abba a palotába lépni, hiszen megtört a béklyó és az uralkodó… nem épp a kegyességéről volt híres. Hyrah érezte a fiú hangulatváltozását, s tudta is, hogy miért. Összefonta az ujjait a fiúéval és megcsókolta. Gabriel azonnal viszonozta, s el is tűnt a félelme. A varázsló mellett biztonságban érezte magát. A palotában senki sem állította meg őket, így zavartalanul lépdeltek egyenesen a trónteremig.

Hirtelen Hyrah megtorpant. Felettük az első uralkodó festménye díszelgett. A király egy bíbor színű trónszékben ült. Félhosszú, göndör fekete haja volt, amit néhol ősz szálak tarkítottak. Markáns arca és égkék szemei voltak. Hosszú bíbor színű palástja át volt vetve a vállán. Egyébként egy egyszerű fekete kabátot és nadrágot viselt. Az egyedüli, amit királyinak lehetett nevezni, azok az aranygombok, az aranyos szegélyek és maga a király megjelenése volt. Bal keze egy fiatal női kézzel fonódott össze. Alacsony, törékeny alkat volt. Aranyszőke hosszú haja volt, amik csigákban omlottak le a vállára. Az ő szemei is kékek voltak, de az övé inkább mélyebb, melegebb kék volt. Egy vörös ruhát viselt, ami kiemelte az idomait, a fehér bőrét. A király jobbján, a szék mögött egy fekete, félhosszú hajú ifjú állt. Magas volt, sütött róla az erő, az, hogy mennyire veszélyes volt, mégis gyengéd mosoly játszott az ajkain. Barnai szemei melegséget árasztottak. Egy hosszú lila kabátot viselt, aminek szegélyei ezüstösen csillogtak. Egyik kezét a trónra tette.

– Miért álltál meg? – kérdezte érdeklődve Gabriel. Hyrah a fiúra nézett, majd a képen szereplő férfire bökött a fejével.

– Nem ismerős?

– Honnan lenne ismerős? Ez az első királyról készült legelső festmény, lehet már… – itt megakadt.

– Tizenkétezer éves? – fejezte be kuncogva a mondatot Hyrah. A festmény elé lépett, s fejet hajtott egykori királyának. – Betartottam az ígéretem, királyom. – Gabriel most jobban megfigyelte a  király mögött álló férfit. Tényleg Hyrah volt a képen, de fiatalabbnak nézett ki. Gabriel megjegyezte magának, hogy Hyrahnak jól állt az „öregedés”.

– Hyrah. Menjünk. – A szólított elmosolyodott, s megindultak eredeti céljuk felé.

 

Gabriel lépett a terembe elsőnek, s mögötte Hyrah. A király érdeklődve nézett Gabrielre.

– Gabriel tábornok! Nem a csapatával tért vissza. Elmagyarázná, hogy hol volt? – kérdezte számon kérően. Gabriel a királya szemébe nézett.

– Otthon voltam, királyom.

– Azt kötve hiszem, mivel a parancsomhoz köt a béklyó a karodon.

– Nem feltétlen – szólt közbe Hyrah. A király a fehérhajúra nézett, s intet, hogy beszéljen. Hyrah biccentett egyet, majd Gabrielhez lépett. – A béklyó alól egyetlen kibúvó van, ha feltörik azt. Jól mondom? És persze ezt a béklyót csak a király adhatja.

– És csak is ő törheti meg. Igen, így van – mondta az uralkodó.

– Vagy a király felett álló személy, aki az előző uralkodó, vagy annak varázslója – mondta mosolyogva Hyrah, s megmutatta Gabriel kezét.

– Lehetetlen! – kiáltották a király varázslói. – Az előző uralkodó meghalt, ahogy a varázslói is!

– Honnan is olyan biztosak ebben? – kérdezte elgondolkodva Hyrah. – Hát, persze! Hiszen a két ikertestvér tette el láb alól a varázslót, míg az előző uralkodót, a saját fia – nézett a férfire, aki most a koronát viselte. – Mocskos egy banda maguk. Csak közölni akartam magukkal a tényállást. Gabriel szabad a maguk kis játékától, és ha nem akarják, hogy eljárjon a szám, csendben maradnak.

– Nem tudja bizonyítani! – kiáltotta az uralkodó.

– Nem? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. Kinyújtotta a kezét, s a szemeik előtt újra lejátszódott az a nap. – Biztosak benne?

– Mióta tudsz erről? – kérdezte Gabriel a varázslót.

– Mióta meghaltak. Az előző király meglátogatott az álmomban és elmesélte, hogy mi történt. Ő az egyetlen király, aki nem tud rólam – biccentett az uralkodó felé. – Ez elég sokat elárul róla. – Megfordult és kisétált a teremből. Kint megvárta Gabrielt, aki leadta az utolsó jelentését a királynak, majd kedvese után rohant.

 

– Nem jó! – kiáltott rá Gabrielre a varázsló. Bosszankodva nézte ügyetlen tanítványát, aki nem mellesleg a szerelme is volt. A fiú kissé összehúzta magát tanára hangjára.

– Nekem ez nem megy! Nem tudom megtanulni! – morogta. Hyrah megcsóválta a fejét.

– Gyere ide – intette magához a fiút. Gabriel szinte repült a karjaiba, de csalódnia kellett, mivel most nem azért hívta, hogy megölelje a fiút. Megfogta a csuklóit és megpördítette. – Állj stabilan a földön. Kezeid emeld fel magad elé, így. – Hyrah mögé állt, s hatalmas kezeivel beborította a fiúét, amennyire csak tudta. Vett egy mély levegőt, majd kifújta. Közben szemeit csukva tartotta. – Hunyd le a szemed és érezd – súgta a fülébe. Gabriel máskor már pipacsvörös lett volna ilyen helyzetben, de most tudta, hogy a férfi tanítani akarja és nem az ágyba csábítani. Mondjuk sohasem kellett sokáig imádkoznia… Gabriel lehunyta a szemeit, s követte Hyrah légzésének ütemét. Érezni kezdte a férfi energiáját, ahogy a földét és a sajátját is. – Ezt kellene irányítanod. Menni fog?

– Lehet… Nem mutatod meg még egyszer? – kérdezte angyali mosollyal. Hyrah nem látta Gabriel hátsó szándékát. Lehunyta a szemeit, hogy újra megmutassa a fiúnak. Gabriel megcsókolta a férfit, s átkarolta a nyakát.

– Ravasz – súgta a fiú ajkaira és átölelte a derekát. – Most tanulnod kellene, nem?

– Te magad sem akarsz már tanulni – kuncogott fel Gab. Tudta, hogy igaza van, különben Hyrah nem ölelte volna át a derekát és nem falná az ajkait olyan nagy hévvel.

– Túl jól ismersz, nem gondolod? – nevetett fel. Gabriel felugrott rá, s ő elkapta a fiút. – Úgy viselkedünk, mint két tini – kuncogott jóízűen.

– Hát… igen – mosolygott csalafintán. – Szóval… nem akarunk bemenni és befejezni, amit reggel elkezdtünk?

– De kis mohó vagy. – Ezt már az ajkaira suttogta. A következő pillanatban, pedig már azokat a bűnös ajkakat falta.

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.