Gabriel nem tudta elképzelni mi történt a férfival, amiért ilyen lett. Sokáig nézett a férfi után. Hátulról megbökte a sárkány, mire hátra pördült. Értetlenül nézett rá az állat, hiszen gazdája ilyet sohasem csinált még. Gabriel bocsánatkérően rámosolygott, és megsimogatta a fejét. Az állat beleharapott az inge szélébe és maga felé húzta. Gab nem értette, hogy mit akar az állat.

– Azt akarja, hogy szállj fel a hátára – szólt ki monoton hangján Hyrah. Bent ült és valamit írt. – Meg fog sértődni, ha nem mész vele. Többé nem lesz rá lehetőséged.

– Rendben! Felfogtam! – morogta Gab Hyrah-nak, majd felszállt az állat hátára. Ahogy elhelyezkedett, a sárkány felreppent az égbe.

Gab ijedten csukta be a szemét. Félt, hogy le fog esni. Csak akkor nyitotta ki a szemét, mikor az állat, már egy jó ideje egyenletesen szállt a fellegekben. Hirtelen elakadt a szava. A felhők felett voltak, s onnan csodálhatta meg a napot. Nem sokkal később üvöltés hallatszott, s egy másik sárkány ereszkedett melléjük, ami sokkal nagyobb volt. A kisebb fekete színben, míg a másik arany színben pompázott. Szemei ugyanolyan sárgák voltak.

Felmérte a kisebb utazóját, majd fentebb emelkedett. Gab csodálva nézte a hatalmas sárkányt. Mire visszanézett egy gomolyfelhőben találta magát.

Kiérve a felhőből újra elakadt a lélegzete. Egy lebegő sziget terült el a szemei előtt. A szigeten egy kastély, egy hatalmas tó és egy még hatalmasabb hegy terült el. A sziget körül sárkányok repkedtek. Kisebbek, nagyobbak és olyanok, amik nemrég kelhettek ki. Csodálva nézte őket, mikor egy aranyszínű valami suhant el mellette. Gabriel észrevette, hogy a kis aranyszínű tárgy, egy sárkány bébi volt. A fekete színű fülébe suttogott, mire az a zuhanórepülésbe kezdett. Érezte Gabriel apró mozdulataiból, hogy merre irányítja őt. Kiterjesztette szárnyait, ezzel megfékezte a további zuhanást, míg Gabriel elkapta az apróságot.

– Hoho! – nevetett fel Gabriel. – A végén még leesel, kicsi. – Az aranyszínű belenézett Gabriel szemeibe. Egy hatalmas fekete ereszkedett melléjük. Gabriel először megrettent az állattól. – Nincs baja, látod? – kérdezte egy kínos mosollyal, s felé nyújtotta.

– Add vissza neki, mielőtt mérges lesz! – kiáltotta egy hang.

– Mégis, hogyan?!

– Tedd a hátára, hát hogy máshogy? – kérdezte egy halk sóhaj kíséretében, majd kivette Gab kezéből és az anya hátára tette. Megfordult és végigmérte Gabrielt. – Te ki vagy? – Zöld szemei és hófehér haja volt. Fülei olyasféle volt, mint a sárkányoknak és a levegőben állt.

– A nevem Gabriel… - közben az egyik kezét a háta mögé tette, hogy a fiú ne lássa a tetoválását. – Ő hozott ide – simította meg a fekete fejét.

– Oh. Ő Hyrah sárkánya… – mondta nyugodt hangon. – Elloptad tőle?! Megőrültél? – kérdezte hüledezve. Ennyire félelmetes lenne? – futott át Gabriel gondolataiban. Pedig ő nem látta félelmetesnek a férfit…

– Nem. Utazó vagyok és befogadott estére – felelte tömören.

– Kyran! Ne most udvarolj! – kiáltotta egy idősebb hang. – Dolgod van – biccentett a hegy felé.

– Igenis! – kiáltotta vissza. – Menjetek a palotába. Az uralkodó vár titeket. – Meghajolt, majd eltűnt.

A fekete elindult a palota felé, hátán Gabriellel. A fekete sárkány puhán landolt a hatalmas ajtó előtt, ami lassan kinyílt előttük. Lassan lépdeltek végig a folyósón, egyenesen a trónteremig. A hatalmas ajtó lassan, hangos nyikorgással nyitódott ki előttük. Az uralkodó egy felszolgálóval beszélgetett éppen. Ahogy meglátta vendégeit elküldte a felszolgálót, s Gabrielhez lépdelt. Először megsimogatta a kis fekete sárkány fejét, majd Gabrielre nézett.

– Kihez van szerencsém? – Gabriel meghajolt a férfi előtt. Hosszú szőke haját ezüstös szálak szőtték át. Zöld szemeihez hasonlót még sohasem látott, talán csak nagyapjáé volt olyan, de már megkoptak az emlékei róla. Ruhája fehér volt, s aranyos motívumok díszítették.

– Gabriel, felség. – Az uralkodó felnevetett.

– Nem kell ennyire hivatalosnak lenned. Ha az öreg beengedett ide, nem lehetsz rossz – mosolygott a férfi. – Szólíts csak Killiannak. Csatlakozol hozzám?

– Persze. Vele… mi lesz? – kérdezte Gab a fekete fejére simítva.

– Még mindig nem adott neki nevet? – kérdezte Killian. Felsóhajtott és megrázta a fejét. – Hagy menjen – legyintett.

Gabriel követte az uralkodót, aki végigvezette a kastélyon. A kastély falai fehérek voltak, rengetek titkos ajtóval és rejtett folyosóval. A faragások mesterművek voltak, igazán aprólékosak. Gabriel mindig is csodálta az ilyen remekműveket, habár nem láthatott sokat. Közben a király mesélni kezdett.

– A szigetet az a varázsló hozta létre, aki a szörnyet is elzárta csaknem tizenkétezer éve. Akkoriban még egy „normális” lebegő sziget volt ez a hely.

– Várjunk. Akkor igaz a legenda? – kérdezte döbbenten a fiú.

– Igaz. Bármennyire is hitetetlen.

– Mi történt a varázslóval? – kérdezte kíváncsian. Killian a fiúra nézett.

– Azt csak maga a varázsló tudja. Az ő titka marad örökre.

– Akkor… utána még élt, igaz?

– Nagyon érdekel téged ez – nevetett fel Killian.

– Bocsánat – sóhajtotta. – Még nagyapámtól hallottam a legendát, de már az ő emlékezete sem volt a régi. Kérem, folytassa – eresztet meg egy halvány mosolyt.

– Nem sokkal később a sziget megalakulása után a földön megtalálták a gyógyító forrást, s elhíresztelték a helyét. Azonban nem tudták, hogy a forrás kiapadhat, de hamar rá kellett jönniük… Így felkerestek varázslókat, de egyik sem tudta helyrehozni a forrást. Ekkor újra megjelent nálunk Ő, s egyességet kínált nekünk, amit el is fogadtunk. Elrejtette a szigetet, így csak a felhatalmazottak léphetnek be ide, cserébe felköltöztette hozzánk a forrást, s megszilárdította annak forrását, de nem használhattuk önös célra, habár ez eszünkbe sem jutott.

– Miért mondod, hogy eszetekbe sem jutott? Hiszen nem tudhatod, hogy mit gondolnak a többiek. Mindenki önző és kapzsi. Semmi sem elég nekik, mindig a másé kell. Ezért háborúznak.

– Mi vagyunk a sárkányok őrzői. Alaptermészetünkből kiveszett a kapzsiság, az egó. De mint magad is láthattad… nem vagyunk sokan. Ez az ára annak, hogy ilyenek vagyunk. De folytatva… Akkoriban történt, hogy a démonok teljesen elűzték a sárkányokat a földről, így felkerestük a varázslót, hogy segítsen nekünk helyrehozni valahogy az egyensúlyt, mivel így a szaporodási helyükről is elűzték őket. Végül ez a sziget lett az egyetlen hely, ahol békében élhetnek.

– Rendes ember lehetett ez az alak… – gondolkodott el Gabriel.

– Az volt. De ez már a múlt – sóhajtotta. – A jelent kell elfogadnunk, nem a múltat.

– Ismerte? – kérdezte meglepetten Gab.

– Nem egészen. Az őseink emlékeit mindig megörököljük, így mondhatni ismertem, de az nem teljesen én voltam.

 

Már lement a nap mire Gabriel visszament Hyrah-hoz. Hyrah már nem volt fent, s vacsorát sem hagyott neki, mivel tudta, hogy fent meg fogják vendégelni. Gabriel egyenesen a szobájába ment, s megpróbált elaludni, de nem tudott. Sokáig forgolódott. Végül megunta és lement, hogy sétáljon egyet. Nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy a varázsló az asztal előtt állt.

Háta meggörnyedt és mintha fájdalmai lettek volna. Hyrah halkan zihált, s körmeit a fába mélyesztette. Erős fájdalmat érzett a teste mindegyik porcikájában, ahogy már sok-sok éve, de ez ellen a fájdalom ellen senki sem tehetett. Habár a forrása az utóbbi időkben nem győzte le őt.

– Hyrah? Mit csinálsz te itt? – kérdezte Gabriel és közelebb lépdelt a férfihez.

– Ne gyere a közelembe! – szűrte a fogai közt, viszont a fiú nem hallgatott rá. Megfogta a vállát, mire a fájdalom egy pillanat alatt eltűnt. – Ostoba kölyök! – morogta és megpördült.

– Hyrah, én kedvenc varázslóm! – sóhajtotta a szörnyeteg Gabriel hangján, de Hyrah pontosan tudta, hogy kivel áll szemben. – Régen beszéltünk, nem gondolod?

– Nem gondolom. Nekem a múltkori beszélgetésünk is túl közeli emlék!

– Ugyan. Háromszáz év azért nem rövid idő. Legalább irdatlanul fáj azóta is? – kérdezte gúnyosan. Érződött a szörny sötétsége, a pusztítási vágya, de Hyrah nem engedhette meg, hogy kiszabaduljon. A fiú akármilyen tiszta, nem bírta volna elviselni a szörny erejét.

– Nem fogsz kiszabadulni – ígérte vészjóslóan. – Ez többé nem történhet meg.

– Háromszáz éve, a nagyapjánál is ezt mondtad. – Hyrah arcán egy pillanatnyi döbbenet futott át, majd újra felkerül a kegyetlenség maszkja, ami talán már nem is volt maszk… A szörnyeteg kihasználta a pillanatnyi döbbenetét. Közelebb lépett hozzá és megcsókolta. Hyrah megpróbálta elkerülni, de képtelen volt rá. Már csak megszakítani tudta. A szörnyeteg végignyalt az ajkain. – Ha ez a fiú ilyen ostoba marad, hamarosan elszívom tőled az erőd és akkor már kénytelen leszel kordában tartani.

– Azt kötve hiszem! – kiáltotta, majd egy gyors mozdulattal egy tőrt szúrt a vállába. Ahogy érezte, hogy a szörny ereje elpárolog Gabriel testéből, kihúzta a tőrt. Mire Gabriel újra a régi lett a seb nyom nélkül eltűnt. Hyrah zihálva rogyott a földre. – Túl öreg vagyok én már ehhez… – Gabriel sajgó fejéhez kapott.

– Mi a franc volt ez? – nyögte. A ház urára nézett, aki zihálva feküdt a padlón. – Mi volt ez? – ordította.

– Csak fogd be.

Gabriel dühösen nézett a férfira, aki nem volt hajlandó válaszolni neki. Igazából levegőt alig kapott Hyrah, de ezt semmi pénzért nem árulta volna el a fiúnak. A szörny, ami benne élt képes volt átvenni más felett az irányítást, de csak ha megérintik őt. Egyedül Hyrah felett nem tudta, s ez dühítette a szörnyet. Azonban sok ezer éve megtalálta a módját, hogy megszökjön börtönéből, méghozzá azzal, ha elszívja Hyrah erejét, ami fogva tartja őt. Jól tudta, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy a férfi újra el tudja zárni, s ha újra elzárja korántsem biztos, hogy sokáig fogságban tudja tartani, hisz az a test már nagyon öreg volt. Hyrah abban a percben mindennél jobban átkozta az eget, amiért olyan régen megátkozták.

 

Gyermekkorában sok borsot tört az emberek orra alá, s ezen az idő sem változtatott, sőt… egyre rosszabb lett, ami végül átcsapott rosszindulatba.

Épp a bandájával raboltak ki egy arra járó kereskedőt, amikor hirtelen egy porfelhőből megjelent az igazi anyja. Az akkor még csak fiúnak számító Hyrah, azonnal felismerte az anyját. Maga sem értette miért, de megismerte és félt tőle. Ahogy közeledett felé, lepattant a kocsiról, s futásnak eredt. Egy piros kendőt kötött a fejére, hogy megzabolázza a félhosszú fekete tincseket. Szemei alá piros pöttyöket festett, ahogy az összes többi bandatag is. Azonban nem volt elég gyors. A nő beérte őt, sőt. Előtte termet. Homlokára tette két ujját, s fia szemébe nézett. „Mindig is tudtam, hogy romlott vagy. Ezért hagytalak el!” Ezek voltak első és utolsó szavai a fiához. Hyrah szeméből egy könnycsepp gördült le, ahogy anyja kimondta ezeket a szavakat. A nő lehunyta a szemeit, s elmondta a varázsigét, miszerint attól a perctől minden bajba jutottnak segíteni fog. A kendő leoldódott a fiú fejéről, mintha ezzel megpecsételte volna az átkot. Hyrah onnantól kezdve nem tudott lopni, csalni vagy hazudni.

 

– Hé. Jól vagy? – kérdezte szelíd hangon Gabriel, miután Hyrah nem válaszolt neki a további kérdéseire. Időközben kinyitotta az ajtót, így Hyrah már jobban kapott levegőt. Lehunyta a szemeit és mélyet szívott a friss levegőből.

– Nem.

Gabriel felé nyújtotta a kezét. Hyrah egy pár pillanatig nézte, végül elfogadta, hiszen a szörny most nem azzal fog foglalkozni, hogy átvegye az irányítást a fiún, hanem inkább a méreggel, ami a tőrön volt. Gabriel felhúzta a férfit a padlóról, azonban annak lábai összerogytak és előre esett. Gabriel még pont időben nyúlt utána, hogy elkapja. Hyrah döbbenten nézett előre, majd a lábaira. Nem bírta őket mozgatni, ahogy a minden más testrészét is nehezére esett.

– Azt látom… – mondta Gabriel. Átkarolta a férfi derekát, Hyrah pedig átkarolta a nyakánál. Hyrah hálás volt a szíve mélyén, amiért nem csak úgy felkapta őt. Az önbecsülése nem igazán bírta volna ki. Gabriel a szobájába vitte őt, s letette az ágyra. Hyrah szobájában nem volt más csak az egy szekrény, egy kisasztal, azon egy jelenleg üres üvegcse és az ágya. Azonban volt egy oda nem illő elem is a szobában, méghozzá egy vastag bilincs.

– Nem szex játékra kell – jegyezte meg mellékesen Hyrah.

– Ezt higgyem is el? Valahogy az első napi megszólalásod után, nem hiszem el…

– Nem túlzottam érdekel, hogy mit hiszel. Ha nem hiszed el az a te dolgod – vonta meg a vállát a férfi. – Köszönöm, hogy segítettél.

– Egy elesett embernek ki ne segítene? – kérdezte bosszúsan. Valamiért idegesítette a férfi, de nem értette, hogy miért. Alapjában véve béketűrő ember volt.

Hyrah megvonta a vállát, majd elfeküdt az ágyon. Nagyon remélte, hogy holnapra kutya baja sem lesz. Túlzottan nem lepődött meg. Már régen eljárt felette az idő, de nem halhatott meg. Még mindig nem halhatott meg.

A napok teltek, másnapra Hyrah már teljesen jól volt, azonban Gab még így sem bírta otthagyni a férfit egyedül, s az a hívogató hang sem csábította tovább, ahogy eddig tette. Hyrah-t pedig nem zavarta a fiú, legalább valaki foglalkozott a kis fekete sárkánnyal.

– Miért nem adsz neki nevet? – kérdezte Gab.

– Azzal csak magamhoz kötném, de én a fogságból szabadítottam ki és nem azért tettem, hogy utána oda űzzem vissza.

– Szerintem pedig örülne neki, hiszen a tiéd. – Erre a fekete is felüvöltött helyeslően. – Látod, még ő is egyetért. – Hyrah rájuk nézett. Gab sárkányon feküdt, s annak fején támasztotta meg a sajátját is. Felsóhajtott.

– Adj neki te. Én nem tudok kitalálni olyat, ami rá illene. – Gabriel felsóhajtott, majd kérdezgetni kezdte a sárkányt, de mindegyikre rázta a fejét. Volt pár, amin még elgondolkodott, de nem igazán tetszett neki egyik név sem. – Cecil? – kérdezett bele a sorba Hyrah. A sárkány érdeklődve gazdájára nézett.

– Cecil? Még egész jó is lenne, nos, mit gondolsz? – nézett a feketére, aki néhány pillanat múlva helyeslően felmorrant. Gabriel halkan felnevetett. – Akkor Cecil. Na, látod, mégis tudsz nevet adni neki – mosolygott a férfire.

– Tudod, hogy túl sokat beszélsz? – kérdezte Hyrah, miközben a papírokat olvasta át.

– Igen. De nem érdekel. Mit írogatsz folyton? – kérdezte Gab és próbálta meglesni, hogy mit ír a férfi, azonban nem igen értette az oda leírtakat.

– Nem maguktól születnek a varázsigés könyvek. Valakinek le kell írnia őket. Le szoktam őket másolni, hisz időm, mint a tenger és tovább.

– Hány éves is vagy te valójában? – kérdezte Gabriel.

– Ki volt a te nagyapád? – Ez volt az első alkalom, hogy Hyrah kitért a válasz elől és nem csak egyszerűen nem válaszolt.

– Samnek hívták – sóhajtotta Gabriel. Valahogy érezte, hogy erre nem szabadott volna rákérdeznie. – De már több mint ötven éve halott. Nagyon jószívű volt. Nem ismertem nála jószívűbb démont. – Ajakin mosoly bujkált. Hyrah felnézett a fiúra.

– Boldogan halt meg? – kérdezte halkan.

– Igen. Mosollyal az ajkain, de néha úgy érzem, hogy mellettem van és irányít az utamon. Várjunk… miért érdekel ez téged? – hasított belé a felismerés.

– Ismertem őt – felelte csendesen. – Ismerek egy jószívűbb lényt, mint ő. – Gabriel érdeklődve felvonta a szemöldökét. – Nézz bele a tükörbe, fiú – nevetett fel.

– Miért csak most árulod el? – vonta fel a szemöldökét.

– Én is csak nem rég jöttem rá. Mondjuk sejthettem volna – mosolyodott el halványan. Felállt az asztaltól, s eltette a könyvet, amit írt. Hirtelen éles fájdalom hasított a karjába. Az ajkába harapott, majd Gabre nézett. Cecil lehajtotta a fejét és hátrálni kezdett. – Ne keress. Ne gyere utánam és főleg: ne érj hozzám, ha megtalálsz.

– Hyrah? Mi a… baj? – kérdezte, de a férfi eltűnt a szeme elől. A férfi keresésére indult, de Cecil elkapta a kabátját és visszahúzta. Az állat szemeiből félelem tükröződött vissza, amit Gabriel nem látott még sohasem. – Nem kellene megkeresnem, igaz? – kérdezte az állatot, s az bólintott. Felsóhajtott, majd leült a teraszra az állat mellé. – Milyen titkot rejteget a gazdád?

Viszont a kérdésére nem kaphatott választ senki mástól, csak magától a titoktartótól, Hyrah pedig nem árulta el neki.

Megvacsorázott, majd lefeküdt aludni. Azonban hajnalban arra kelt, hogy a szobájában áll egy gyertyával a kezében és a lépcső felé veszi az irányt. Nem tudta kontrollálni a testét, valami irányította őt. Gabriel kétségbeesetten próbálta visszavenni az irányítást, de képtelen volt rá. Egy rejtekajtóhoz sétált, s az kinyílt előtte. Zihálás hangját hallotta és láncok csörgését. Minden porcikája irtózott a helytől, de az a különös erő, ami a hatalmába kerítette, nem eresztette el. Lent egy cellát talált, s benne meglátta Hyrah-t, aki jól láthatóan szenvedett. A férfi felnézett rá, s szemeibe végtelen harag gerjedt, de nem ellene irányult. Benyúlt a rácsokon, s megérintette a férfi arcát. Hatalmas fájdalmat érzett, s valami végtelenül sötét aurát, ami elnyomta minden erejét, s öntudatát.

– Áh! Csodás ez a test – szólt a szörnyeteg kéjes hangon. – Fiatal és erős. Nem mellesleg gyenge az eredeti gazdája.

– Te rohadék – sziszegte Hyrah. A szörny meg akarta csókolni őt újra, hogy elszívja minden csepp erejét, azonban ne fért át a rácson. Hyrah gúnyosan elmosolyodott, majd a következő pillanatban elengedték a csuklóit a bilincsek. Megdörzsölte őket, s élvezettel szívta be a levegőt. – Egy pillanatnyi szabadság… – súgta maga elé, szinte kéjes élvezettel.

– Szabad leszel mindjárt! – kiáltotta dühösen a szörny, s a kulcsokért kapott. Szinte feltépte az ajtót, s nagy elánnal lépett be az ajtón. Hyrah ajkain gúnyos mosoly jelent meg. Remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni, de felkészült egy ilyen lehetőségre is, ha a szörnyeteg véletlen újra átvenné az irányítást a fiú felett. Egyetlen szót mondott ki, mire a szörny összecsuklott. Kezei hátrafeszültek, mintha valami béklyó kötné össze a lábait és a kezeit. Hyrah egy kézmozdulattal hátradöntötte a fejét, de még mindig messze állt a szörnytől. – Mi a francokat csinálsz?

– Azt hiszed, csak te olvastad azt a nyomorult könyvet? Azt hiszed nem találtam meg? Oh, dehogynem – válaszolta gúnyosan, s hozzá lépdelt. Az arcára simított. – És nagyon jól tudom, hogy ez a dolog kettős. Visszavehetem az erőm.

– De azt a fiú is megszenvedi.

– Szerinted érdekel? – vonta fel a szemöldökét. A szörny szemeibe félelem költözött. Tudta, hogy Hyrah-t nem érdekli a fiú, hisz ő már nem érzett. Pont ezért, hogy ne kövessen el még több hibát. – Sajnálom Gabriel, de ez iszonyúan fájni fog. – Hangját csak a fiú, ahogy annak beleegyezését is csak Hyrah hallotta.

Lebénította a szörnyet, hogy az képtelen legyen mozdulni, a szájára tapadt. Ez volt a természet kiskapuja, amit csak a leghatalmasabbak tudtak kijátszani, hiszen egy szörny elzárásához hatalmas erő kell, ami sokaknak az életükbe kerül. Viszont ezek az elzárások a varázslók vagy boszorkányok erejéből táplálkozik, így ha meghal az illető, az elzárás meggyengül egy idő után.

A szörny felkiáltott, ahogy Hyrah visszavette az erejét. S ahogy gyengült a szörny, úgy tért vissza Gabriel tudata, végül a szörny teljesen eltűnt Gabriel testéből, de Hyrah még mindig nem vált el annak ajkaitól, viszont a fájdalom megszűnt. Gabriel átkarolta Hyrah nyakát, s viszonozta a csókot.  Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire a férfi elvált a fiútól.

– Sajnálom – nézet a fiú szemeibe.

– Túlélem… azt hiszem – lehelte maga elé Gabriel.

– Azért adok valami fájdalomcsillapítót. Felmásszak veled, vagy felvehetlek? – Legszívesebben felkapta volna a fiút, hiszen ő sem bővelkedett erőben, ebben a pillanatban, de nem sérthetett meg ezzel egy tábornokot.

– Képtelen vagyok mozogni – sóhajtotta, mint egy válaszként.

 

Hyrah felkapta a fiút és felvitte őt a konyhába. Leültette egy székre, s hozott neki két kis üvegcsét. Az egyikben fájdalomcsillapító volt, a másik üvegben lévő visszaadta valamennyire a fiú erejét. Miután Gabriel megitta mindkettőt a férfire nézett. Most már igazán érdekelte, hogy ki is ő.

– Fájdalmas lesz, ha megmutatom – mondta lehunyt szemekkel Hyrah. – A teljes történetet, pedig csak úgy vagyok hajlandó elmondani.

– Azt inkább későbbre hagynám. Azt hiszem, nem kívánok még egy ilyesmit átélni ma – mosolygott bágyadtan Gabriel a fájdalomtól, ami lassacskán múlni kezdett. Hyrah bólintott.

– Szerintem a legendát nem kell elmesélnem, hogy hogyan született ez a föld. Viszont a mondák nem említik, hogy mi lett a szörnnyel és a varázslóval… A szörnyeteg az, aki téged is megszállt. A varázsló pedig én magam vagyok.

– Lehetetlen! Még a tisztavérű démonok sem élnek eddig… Meddig is? – vonta fel a szemöldökét.

– Tizenkétezer-háromszázhuszonnégy éves vagyok és igazad van, de tévedsz is. A démonok nem élnek eddig, ahogy alapból a varázslók sem. Az embereket meg sem említem. Viszont mégis lehetséges, hogy én éljek. Az évek során meg tanultam használni az ő erejét is, így egy időben visszafordítottam a testem öregedését, majd megállítottam az öregedését. – Egy pohár bort töltött magának. – Viszont… a szörny addig sem kímélt, s azután sem. Amikor a felszínre próbál törni, iszonyatos fájdalmaim vannak, s erre még mindig nem találtam megoldást… Nem tudom, hogy hogyan nem törtem meg eddig… – sóhajtott fel. Az utolsó mondat, inkább csak önmagának szólt.

– Lehet egy kérdésem? A nagyapámat hogyan… ismerted meg?

– Ehhez hozzá tartozik egy „mi volt köztetek” kérdés is, igaz? – Hyrah az ujjai közé fogta a poharat, s apró mozdulatokkal pörgetni kezdte. Pár perc múlva felnézett a fiúra. – Nem fogok hazudni. Az volt az utolsó eset, amikor a szörny átvette az irányítást felettem. Megtámadtam a nagyapád, de ő valahogy leütött. Vagyis a szörnyet. Vicces jelenet volt – mosolyodott el. Ez a mosoly szívből szólt. – A nagyapáddal szeretők voltunk. Furcsa vonzalom volt ez kettőnk közt, egyikünknek sem volt igazi szerelem, de mágnesként vonzottuk egymást. Furcsa volt, de élveztük minden percét.

– Meleg volt? – kérdezte döbbenten.

– Én voltam neki az első és szerintem az utolsó is. Ne tévesszenek meg a tanok. Az embernek nem csak egy párja lehet, akivel tényleg egy párt alkotnak. Viszont ez nem ment fel a megcsalás alól – kuncogott fel

 – Mi van? – kérdezte értetlenül Gabriel.

– Pedig még érthetően fogalmaztam – nevetett fel Hyrah. – Egyszer majd megérted, hogy mire gondolok. Persze nem erőltetem rád a nézeteim. Viszont még nem kelt fel a nap. Pihenned kell.

– Hogy nézett ki a nagyapám fiatalon?

– Reggel megmutatom – ígérte a férfi, s felkapta Gabrielt. Végre leengedte a maszkját valamennyire. Gabriel most már megértette a férfit, hiszen ha a férfi bárkit is közel engedett magához, a szörnyeteg nagy valószínűséggel bántotta őket, ahogy őt is. Hyrah magára hagyta a fiút, majd ő is lepihent. Habár visszaszerezte a szörnytől az ereje egy részét, mégis iszonyatosan fáradt volt.

 

Másnap finom illatokra ébredt. Ahogy lement a konyhába meglátta Gabrielt, aki éppen a reggelit csinálta. Nevetve lökdöste arrébb Cecil fejét, aki mindenáron segíteni akart neki, de csak feltartotta. Hyrah megtámaszkodott az ajtófélfán és nézte őket. Nem volt alkalma sokszor ilyen idillt látni, és őszintén… nem akarta megtörni, így inkább csak figyelt. Ő az érzéketlenségével, csak elrontaná a hangulatot.

– Tönkreteszem én helyetted – hallotta a szörny hangját a fejében Hyrah. Halkan felsóhajtott.

– Mi van? Most már beszélgetünk? – jegyezte meg epésen. – És meg ne próbáld.

– Igen. Kezdek unatkozni. Téged bosszantani, pedig külön élvezet – nevetett fel. Hyrah szusszantott egyet.

– Merő élvezet lesz…

 

– Oh! Jó reggelt – mosolygott Hyrahra Gabriel és letette az asztalra a reggelit. – Gyere reggelizni.

– Jó reggelt – biccentett és ellökte magát az ajtófélfától. Közben Cecil kiiszkolt a konyhából. – Cecil. Gyere vissza, nem eszlek meg. – Leült az asztalhoz, s Cecil is bedugta a fejét. Hyrah biccentett, hogy maradhat. Gabriel Cecilnek is adott enni, majd leült ő is enni.

– És… hogy mutatod meg, hogy hogyan nézett ki?

– Nehéz elmagyarázni – sóhajtotta. Átnyúlt az asztalon és Gabriel homlokára tette a kezét. Vett egy mély levegőt, majd kifújta. Arra a napra összpontosított, amikor találkozott Sammel, s mindez megjelent Gabriel emlékezetében. A férfinak sötétszőke, rövid haja volt és élénkzöld szemei. Középmagas és izmos. Erre a gondolatra hirtelen elrántotta a kezét Gabriel homlokától. Gabriel értetlenkedve nézett rá. – Szerintem pikánsabb részletekre nem vagy kíváncsi – súgta sokat sejtetően. Gabriel elvörösödött, majd a reggelijébe temetkezett. Hyrah hangosan felnevetett. – Viszont… – mosolyodott el. – Láttam valamit, amire te nem emlékezhetsz. Figyelmeztetlek: nem mindig ugyanazt az utat járja végig egy lélek.

– Miről beszélsz?

– Még régen találkoztál egy jövőbeli éneddel. Viszont az ő döntései nem a tieid. Nem biztos, hogy ugyanúgy fog történni minden, ahogy vele. Csak azért mondom el, mert ezután könnyen visszatérhetnek az akkori emlékeid.

– Oh… értem. Azt hiszem – mondta elgondolkodva. Hyrah kuncogni kezdett.

– Kezded megkedvelni a kölyköt – jegyezte meg epésen a szörnyeteg. Hyrah elhallgatott, s szidta magát, hiszen tényleg így volt. – De ne aggódj. Még nem teszem még tönkre a kis kapcsolatod a fiúval. Még várok.

– Hyrah? – nézett fel rá Gabriel. Hyrah megrázta a fejét.

– Semmi. – Lehunyta a szemeit, s visszahúzta a maszkot, míg a falat, amit az érzelmeinek épített, újra építeni kezdte magában.

 

A napok teltek, Gabriel pedig nem szándékozta elhagyni Hyrah otthonát. Nagyon is élvezte az ittlétet. Hyrah pedig a kettősségével harcolt. Egyik része örült, hogy nincs egyedül, de a másik foggal, körömmel tiltakozott az ellen, hogy itt legyen, hogy a fiú lebontsa azt a nehezen felépített falat. Talán az volt a legrosszabb az egészben, hogy Gabriel észre sem vette mennyit „árt” az ittlétével. Hyrah most már nem elzárkózott volt, hanem egyenesen magába forduló és ellenséges. Gabriel nem értette, hogy mit tehetett a férfi ellen, de nem akart elmenni.

– A holnapi nap folyamán hagyd el a házam – szólalt fel az egyik este.

– Hogy mi? Hiszen nem is vagyok az utadban!

– Oh, dehogynem – felelte higgadt hangon.

– Beléd meg mi ütött? – kérdezte dühösen és felpattant. – Nem csodálom, hogy egyedül vagy! Mindenkit elüldözöl magad mellől a természeteddel, ha pedig végre valaki makacsabb, mint te, azt kiteszed. Akkor miért is engedted meg eddig, hogy itt legyek?

– Neked, ahhoz semmi közöd, kölyök. Tűnj el.

– Rendben! – kiáltott fel. – Még az éjjel eltűnök! – Ezzel feltrappolt az emeletre az ideiglenes szobájába, összepakolt, majd kilépett a lakásból. Miközben kifelé lépdelt Cecil belekapott a kabátjába és próbálta visszahúzni, de a fiú rendíthetetlen volt.

– Gabriel! – kiáltott utána színtelen hangon. Az eső apró cseppekben esni kezdett, mintha csak vissza akarná tartani a fiút. Gabriel dühösen fordult vissza, s meredt a szemeibe. – Vidd magaddal Cecilt. Nekem csak nyűg. – Ez nem volt igaz, és ezt Gabrielnek is tudnia kellett, de a düh elvakította. Gabriel dacosan nézett a hideg szemekbe.

– Gyere, Cecil! – kiáltotta és útnak indult. Cecil gazdája szemeibe nézett, de ott csak hideg elutasítást látott, így lehajtott fejjel követte Gabrielt.

Hyrah fájó szívvel nézett utánuk, de nem hagyhatta, hogy a szörny újra elvegyen tőle valakit. Így legalább életben maradnak– gondolta magában és becsukta maga mögött az ajtót. A szörnyeteg hangosan felnevetett, de Hyrah–t nem érdekelte a kárörvendése.

 

[A legendás varázsló]

Súgó Még nincs hozzászólás.