A kisfiú könnyek nélkül nézte, ahogy eltemetik a földbe szeretett nagyszülőjét. Csak akkor ejtett egyetlen egy könnycseppet, amikor bedobta a sírba a virágot. A fiú nem emlékezett az előző estére, csak annyira, hogy a nagyapja mesélt neki, majd miután elköszöntek egymástól, ő rögtön elaludt.

A fiú apja katonának neveltette gyermekét, s az eleget téve apja akaratának, beállt a seregbe. Bár a szíve mélyén érezte, hogy ő nem oda való. Sokan kinevették, amikor meglátták a szőke haját, kissé esetlen alakját mondván: nem katonának való, de ő bebizonyította az ellenkezőjét. Az ő időszámításukhoz képest, hamar bizonyította képességeit. Megerősödött mind lelkileg, mind testileg, s negyvenhárom év után átvette az akkor már igencsak aggastyánnak számító tábornoktól az irányítást. Minden bajtársa, s alatta szolgáló katona felnézett rá, hiszen kivételes képességekkel rendelkezett. Spontán döntéseivel sokszor mentette már társai életét. Mindenki felnézett a fiatal, erős Gabriel tábornokra. Amikor a táborba érkezet, a legtöbben fogadtak rá, hogy meddig bírja majd a csatatéren, de mindannyian elvesztették a fogadást.

 

Több évszázadon át Gabriel vezette a katonáit, a Kles királyság nem hódító céllal csatázott. A királyság területeit akarták megszerezni a környező országok, hisz a démonok is olyan hataloméhesek voltak, akár az emberek.

Gabrielt golyózápor hangja ébresztette álmából, pedig hónapok óta, akkor aludt elsőnek. Sokan nem tudták, de éjszaka nem aludt. Nem tudott, hiszen akkor a lelkiismerete kínozta a meggyilkolt életek miatt. Néha már azt hitte megőrül a kettőség miatt, de amikor már tényleg az őrület szélén járt, valami lenyugtatta. Egy kellemes, erős kezet érzett a vállán, s a gondolataiba nagyapja hangja kúszott be. „Nincs semmi baj. Te életeket mentesz, azzal, amit teszel” – ismételgette a hang, s ő újra és újra elhitte neki. Újra és újra megnyugodott attól a hangtól. Az egész hadseregből az ő csapatának statisztikája volt a legjobb helyzetben. Kevés halott, viszonylag sok fogoly, akikből később bajtárs vált. Elbűvölte őket Gabriel kisugárzása, ereje és elszántsága, hogy megvédje embereit.

Szitkozódva állt fel az ágyából, s a sátor ajtajához lépett. Kinézett rajta, s meglátta az ellenséges csapat újabb zászlóalját. Egy pillanatra eltorzult az arca, majd magára vett egy kabátot a hideg szél ellen, s kilépett a sátorból. Elordította magát. Mindenki megmerevedett, s rá nézett. Egyszerű parancsot adott ki nekik. Védjék a tábort, amíg jelet nem ad nekik. Amint megkapják a jelet, adják fel a tábort. Onnantól kezdve két órájuk volt felérni a hegy tetejére. A katonák engedelmeskedtek, ő maga visszament a sátrába. Átöltözött, felfegyverkezett, s eltette utolsó fényképét nagyapjáról, akit jobban szeretett a saját apjától. Magához hívta lovát, Calyt. A hatalmas ló gazdájához vágtatott, majd felágaskodott előtte. Türelmesen megvárta, míg az felkapaszkodott a hátára, majd tovább vágtatott a tábor széléhez. Gab kiadta a jelet, s meg sem állt a hegytetőig. A tetőn elengedte lovát, s türelmesen várt az embereivel. Nem sokkal később egy-két fő hiánnyal meg is érkeztek.

Gab szemrevételezte a csapatát. Időközben futárt küldött a hátra maradt csapatnak, hogy állítsák meg a betörő ellenfelet, amíg ők elfoglalják az ellenséges palotát, mivel a király áthelyeztette a székhelyét a határhoz. Már régen nem hazai terülten táboroztak. Gabriel tudta, hogy mi lesz az ellenség reakciója, így már előre kitervelte ezt a lépést.

Gyors lerohanással bevették a palotát, a királyi teremmel egyetemben. A király meghökkenve nézett farkasszemet az ifjú tábornok kardjával. Gabriel első gondolata nem az volt, hogy „nyertünk”, hanem hogy végre megszabadulhat a pozíciójával járó terhektől, s az apja sem szólhat bele most már. A király feladta magát, s visszahívta a katonáit. A Kles királyság uralkodójával hamar megegyeztek a békeszerződés feltételeiben.

– A királyi palotában kitüntetlek e hőstettedért! – ígérte a király.

– Megtisztel vele, királyom – mondta mosolyogva Gabriel. Nem érdekelte a kitüntetés, sem a hírnév. Egyedül végre haza akart érni, hogy leadja a lemondását, amit a királynak el kellett fogadnia.

 

Három hete történt, hogy végre megszabadult a palota és a hadsereg köteleitől, de mégsem érezte magát jól. Levert volt, nem volt célja… vagyis volt, de nem tudta, hogy hogyan teljesítse. Olyanná akart válni, mint ahogy a nagyapja meghagyta neki.

– De hogyan, hiszen annyi vér tapad a kezemhez! – morogta, s egy faágat dobott a tűzbe. A tűz ropogni kezdett, s éhesen falta be az oda dobott faágat. A férfi feszülten figyelte a táncoló lángokat.

– Ostoba vagy vándor – hallott meg egy hangot. Felnézett a hang tulajdonosára. Hosszú ezüstös haja volt, barna szemeiből eltűnt minden gyengédség, ajkai lefelé görbültek, mint aki jó ideje nem mosolygott. Gabrielnek egy dolog jutott eszébe a férfiről: hideg. – Tüzet gyújtani egy olyan erdőben, ahol rengeteg szörny él… Ostobaság.

– Elbánok velük – vont vállat.

– Kivéve, ha lélekrablók – mosolyodott el gúnyosan a férfi. – Ha meg akarod élni a reggelt, eloltod a tüzet. – Ezzel tovább indult a sötét erdőben. Egy apró fénygömböt követett, ami körülötte szállt, ezzel megvilágítva az utat.

– Várjon! – kiáltott fel. A férfi bosszúsan sóhajtott fel, majd megállt. Egy mozdulattal eloltotta a tüzet, s egy újabb fénygömböt hozott létre a fiú előtt. Gabriel döbbenten nézett a férfire.

– Gondolom, velem kívánsz jönni. – Egy koppanást lehetett hallani, majd Gabriel táskája a vállára kúszott. –Kötelességem figyelmeztetni az erre járókat. Nem vagyok beszédes kedvemben, szóval csak kövess. – Ezzel elindult a férfi.

Gabriel alig tudta felfogni a szavak jelentőségét, annyira meglepődött. Sohasem találkozott igazi varázslóval, aki tényleg tudott varázsolni. Legalábbis a király varázslóin kívül. Főleg nem szavak nélkül. Némán lépkedett a férfi mögött. Közben alaposan felmérte a férfit. Magas volt. Szinte sütött róla, hogy mennyire erős a személyisége. Neki nem lehetett ellentmondani. Gabriel érezte a férfin, hogy erős. Nagyon erős. Elgondolkodott rajta, hogy hogyan válhatott olyanná, amilyen. A férfi harminc évesnek nézett ki, de ez ebben a világban nagyon becsapós volt.

Egy erdőszéli házhoz értek. A férfi belépett az ajtón, s őt Gabriel követte. A ház sokkal nagyobb volt, mint az kívülről látszott. Gabriel szájtátva nézett körbe. Szeme rögtön megakadt a pincébe vezető ajtón, s azon, hogy a férfi messzire kerülte az ajtót.

– Mit tart a pincéjében? – csúszott ki a száján. A férfi felnevetett. Mély tónusú hangja volt, akár a nagyapjának. Talán ezért merte követni a férfit, mert annyira emlékeztette rá.

– Ha kíváncsi vagy, nézd meg, de nincs ott semmi – mondta komolyan. – Ha ételt is akarsz, meg kell dolgoznod érte, fiú. Nem érdekel ki fia-borja vagy, hogy mennyi pénzed van. Dolgoznod kell érte.

– Nem kényeskedem, ha erre akar kilyukadni – morogta. Gabrielnek nem tetszett a pasi modora, de a szavaiból levette, hogy éjszakára maradhat, így szó nélkül belement. – Holnap reggel neki is kezdek a munkának.

– Ilyen kinézettel nem vagy kényes, és nem az első gondolatod, hogy az ágyban fizess ki… Érdekes vagy fiú – nevetett fel öröm nélkül.

– H-hogy mi?! – kiáltott fel fülig vörösödve a szőke. – Mit képzel rólam? Különben is ki maga? – A férfi, hangosan felkacagott.

– És még szűz is! Egyre jobban tetszel fiú. – Csettintett egyet, mire elsötétedett a szoba, csak néhány fény gyúlt, hogy ne bukjanak fel. – Hyrah a nevem, kedves átutazó. – Elmutatott egy irányba, de végig a fiú szemeibe nézett. – Arra találod a szobád. Amiért ilyen jól elszórakoztattál, hagylak pihenni holnap. És hidd el: nem tudsz meglógni innen.

– Nem szándékoztam.

– Mind ezt mondják – sóhajtotta fáradtan a varázsló. Egy italt kevert össze, miközben a fiúnak címezte a szavait. Gabriel megállt és a varázslót figyelte.

– Ahhoz képest, hogy nincs beszédes kedvében, többet beszélt, mint én.

– Lényegre törően beszéltem, hogy ne legyen kérdésed.

– De morcos… - jegyezte meg Gab. Villámló tekintet volt a válasza, de nem mondott semmit. Gab értette a célzást. Megfordult és a kinevezett szobájába indult.

Meglepetésére, amikor belépett meleg étel várta egy kis asztalon és némi ital. Késő volt már, de az illatoknak nem bírt ellenállni. Három napja járta étlen az erdőt, már nagyon éhes volt. Némán megköszönte az ételt, s nekikezdett. Mindent megevett a tányérról. A bőséges vacsora után lefeküdt, s reggelig békésen aludt.

Mikor felébredt a nap már magasan járt az égen. Az este levette a kabátját, de most nem találta sehol sem. Lement az előtérbe, ahol meglátta Hyrah-t dolgozni. Ahogy belépett, Hyrah észlelte őt, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. Kíváncsi volt, hogy mit fog tenni a fiú.

– Jó reggelt – köszönt illedelmesen Gab. Hyrah megállapította, hogy legalább jól nevelt a fiú. – Nem látta a kabátom?

– Jó reggelt. De. Reggelizzen meg, utána elmondom, merre találja.

Gabriel bólintott. Volt valami fura a férfiben. Tartotta a távolságot, de volt benne valami szokatlan. Úgy érezte, ha egy lépést tenne a férfi felé, az hármat tenne hátrafelé, így nem is feszegette a határokat. Úgysem akart maradni sokáig a férfivel…

Miután megreggelizett, Hyrah elküldte, hogy mossa ki a ruháit. Gab meglepetésére ott volt az ő kabátja is a mosatlanok közt. A munkára kapott tiszta inget és egy másik nadrágot is a férfitől, bár nem értette miért. Nem sokkal később megtudta a választ.

 

Ahogy elkezdte mosni a ruhákat, hirtelen megjelent egy kisebb sárkány, aki hajthatatlanul játszani akart vele. Először megijedt az állattól, de ahogy meglátta, hogy nem vad, csak játszani akart, megnyugodott. Megsimogatta az állatot, s megígérte neki, hogyha végez, akkor játszik vele. Az állat szemeiben szomorúság tükröződött, de szót fogadott a szőkének. Letelepedett a kispatak másik oldalára. Gab nem vette észre, hogy a ház gazdája bentről figyelte őket.

 

Az állatot egy kereskedőtől vette meg, aki kínozta az állatot. Sokkal kisebb volt a társaitól, gyengébb és játékosabb. Viszont erre csak később jött rá a férfi, hiszen mikor magához vette az állat naphosszat a kamrában feküdt, s félt mindentől. Fél évszázadig tartott, mire kimerészkedett a kamrából, annyira belenevelték, hogy nem jöhet ki a helyéről. Az első hetekben mindig visszament a helyére, ahogy meglátta Hyrah-t, de a férfi csak mosolyogva leült a kerítés szélére, s várta, hogy az állat végre kijöjjön hozzá. Végül az éhség vitte rá, hogy kimerészkedjen a kamrájából, mikor Hyrah is ott volt, hiszen addig nem adott neki ételt. Addigra már őt is zavarta az állat viselkedése, pedig alapvetően türelmes volt, hiszen mindene, ami volt, az idő volt. Onnantól rohamléptekben szelídült meg az állat, s onnantól Hyrah egyedül a sárkányra mosolygott – persze nem gúnnyal.

Gabriel a munkája végeztével felállt, s várakozóan az állatra nézett. A sárkány fellesett, s végigmérte őt az aranysárga szemeivel. Amikor meglátta a férfiben a hajlandóságot, felállt, s elindult egy hatalmas rét felé. Egy nagyobb fajta labdát görgetett a férfihez, aki mosolyogva vette fel. Először meglepődött a labda súlyától, de hamar legyőzte meglepettségét. Hyra kíváncsian figyelte a szőkét.

Sejtette, hogy kire is bukkant az erdő mélyén, de még nem mondhatta biztosra. Az, hogy képes volt felemelni a labdát, s eldobni, méghozzá messzire, még jobban alátámasztotta az elméletét. A végső választ a szőke karján lévő tetoválás adta meg. A királyi tábornokoknak, ami Gabriel is volt, az alkarjukra egy láncokkal lebilincselt kard és pajzs volt tetoválva, ami azt jelentette, hogy a kardjuk és a pajzsuk csak a királyt szolgálhatta. Legalábbis régen ezt jelképezte. Most már teljesen a királyhoz kötötte őket, s csak a király vagy egy magasabb rangú személy – aki persze nem létezhetett– tudta levenni róluk ezt a kötést.

Hyrah füttyentett egyet házi kedvencének, mire az a teraszon landolt. Kivette a szájából a labdát és megsimogatta az állat fejét. Gab döbbenten nézte a férfit, aki fél kézzel tartotta meg a labdát. Hyrah az állat fülébe suttogott, majd eldobta a labdát. A sárkány nem sokkal később eltűnt a felhők közt.

– A városba megyek. Elkél a segítség – biccentett a ház felé. Gab kissé értetlenkedve nézte a férfit, de ráhagyta. Követte őt a házba. Felvett magára egy másik ruhát, majd a városba mentek.

Körbejárták a piacot, ahol Hyrah mindenfélét vett, s szinte mindent Gabriel cipelt. Hyrah kíváncsi volt, hogy mikor szólja meg a fiú, de az nem szólt semmit. Végül Hyrah egy boltba ment be, ahová csak ő mehetett be, így Gab kint várta. Ahogy várakozott, véletlen fellökött egy fiút, aki elvesztve az egyensúlyát a kőre esett. Gabriel sűrű bocsánatkérések közt nyújtott segítő kezet a fiúnak. A fiú először el akarta fogadni, majd megállt, s döbbenten a lila szemekbe nézett.

– Gabriel tábornok… – Gabriel szemei kétségbeesetté váltak. Körbe nézett, de késő volt. Mindenki hallotta, hogy ki is ő. A hírek szerint neki a kastélyban kellett volna tartózkodnia, de királyi engedéllyel végül eljöhetett, de csak inkognitóban. A király csak ilyen mód adta meg neki a szabadságát. Egy csilingelést, s egy koppanást hallottak. Hyrah bosszúsan lépdelt a szőke felé, s minden tekintet rá szegeződött.

– Csak a baj van magával… – sóhajtotta, s egy nagyot koppontott a földre. – Ki itt most bármit hallott felejtse el, s semmilyen varázslattal ne hozhassa vissza – mondta fennhangon, s újra koppintott egyet, egy pillanatra megdermedtek az ott lévők. Megragadta Gabriel karját. – És most szívódjunk fel.

– I-igenis. – Gabriel felkapta a kosarat, amiben különféle alapanyagok hevertek, majd gyors léptekkel elindultak vissza a kunyhó felé. Eközben az élet újra folyni kezdett a piac főterén. Már majdnem elérték a házat, amikor Gabriel felnézett Hyrah-ra, aki előtte lépkedett. – Tudod, ki vagyok. Honnan? És miért mentettél meg?

– Azt neked nem kell tudnod – felelte sejtelmesen a varázsló.

– Felelőtlenül varázsolsz! Ez az életedbe kerülhet, hát nem tudod?! – kiáltotta. – Azt gondolod, hogy mindent tudsz, pedig az lehetetlenség. Senki sem tudhat mindent.

– De. Tudhat – fordult meg. – Ezért utálom azt az átkot. Még, hogy bajbajutott. Mindenki magának keveri a bajt! Te is magadnak keverted. Százegy praktika van arra, hogy elrejtsd azt a béklyót, de te… – megvetően végignézett rajta. – Túl fiatal vagy.

– Mégis én nyertem meg a háborút, hiába vagyok ennyire fiatal!

– Öntelt vagy! – morogta a férfi.

– Igaza van. Én és az osztagom – mondta sötét tekintettel.

– Most törted meg a béklyóid egy részét. – Ezzel megfordult, s belépett a házba. Gab értetlenül nézett utána. Felhúzta az inge ujját, s megnézte a tetoválást. Meglepő módon a tetoválásról eltűntek a legsötétebbnek tűnő láncok. Gabriel fejében egy kérdés zakatolt: hogyan?

 

Gabriel bevágtatott Hyrah után. Rácsapott az asztalra és Hyrah dühös szemeibe meredt.

– Ki maga? És hogy tűnhetett el a béklyó?

– Itt én vagyok a ház ura! Ne merj így beszélni velem. – Hangja nyugodt és vérfagyasztó volt. – Téged nem csak az uralkodó béklyói kínoznak. Neked nem szabadott volna tábornoknak lenned, ahhoz túl tiszta a lelked, még az után a sok kiontott élet után is. Ha lenne szívem, még sírna is érted, de nincs.

– Olyan nem létezik – válaszolta makacsul a szőke. Mélyen a férfi szemeibe nézett. Olyan ürességet látott bennük, hogy kezdte elhinni, hogy a férfinek tényleg nincsenek érzései.

– Dehogynem – mosolygott gúnyosan a férfi és felállt. Kisétált a teraszra, s egyetlen füttyentéssel visszahívta a nemrégiben elküldött sárkányt. Gabriel követte. Értetlenül nézett a sárkányra, majd Hyrahra. A férfi egyenes háttal, rezzenéstelen arccal nézte az állatot. Felemelte a kezét, s csettintett, azonban Gab észrevette a férfi szándékát. A keze után kapott még pont időben. Nem messze tőlük egy foltban teljesen kihalt a növényzet. Gabriel rémülten nézett a foltra, majd a varázslóra. – Minek állítottál meg?

– Nem tehetsz ilyet a saját sárkányoddal! Meg akartad ölni!

– De. Megtehetem.

– Neked tényleg nincs szíved…

– Nincs. – Megfordult és bement a házba.

 

[A legendás varázsló]

Súgó Még nincs hozzászólás.