[A legendás varázsló]

 

A Kles királyság több mint fele sík terep volt, amit egy kis munkával, hamar termőföldekké alakítottak. Ez azonban a környező királyságokban egyedi volt, hisz a környék tele volt hegységekkel. Egy régi legenda szerint egy hatalmas szörnyeteg pusztított a Kles királyságban, emiatt alakultak ki ezek a sík terepek. A legenda szerint egy nagyhatalmú varázsló érkezett a szörnyeteg elpusztítására, azonban még az ő hatalmát is meghaladta a szörnyeteg ereje. A mondák szerint a szörnyeteg több mint 20 méter volt, hegyes karmai és pikkelyes bőre a sárkányokéra hasonlított. Hangjával hegyeket, egész hegyvonulatokat mozgatott meg, s apránként tette őket a földdel egyenlővé. A varázsló minden erejét összeszedve elzárta a vadállatot, ki tudja hová. Sokak azt állítják, hogy egy tóba a hegyekben, mivel a tó feneketlen tóként híresült el. A tó aljára nem jut le semmilyen napfény és élő szervezet nem marad meg benne, de a közelében sem. Mások szerint egy ifjúi testbe zárta, s azt generációról-generációra öröklik. Senki nem tudja az igazságot, még maguk az alapítók sem tudták, hiszen a varázsló eltűnt. A szolgálója azt állította, hogy amint elzárta a szörnyeteget, a varázsló atomjaira bomlott, s eltűnt a fellegekben.

Azonban a mondában szinte már senki sem hisz. Csak esti rémmeseként mesélik a gyermekeknek, mondván: „ha nem lesznek jó gyerekek, eljön értük a hatalmas szörny, s elviszi őket”. De ez is megkopott az évek során, hisz egyre több rossz gyermek nevelkedett fel, semmilyen büntetés nélkül. S azok a „rossz” gyermekek felnőttek. Rablók, banditák lettek belőlük, vagy talán rosszabb… emberkereskedők. Vagyis démon…

Kles királysága és ez a dimenzió a démonoké volt. Ezerévente megnyílt az átjáró egy teljes napra. Ilyenkor szabadon járhattak-kelhettek a két dimenzió közt a démonok, azonban az idő lejártával egy különleges erő visszahúzta a démonokat a saját világukba. Nem így az embereket. Akiket elhurcoltak, áttévedtek a démonok világába ottmaradtak örökre, ki tudja milyen sorsra kárhoztatva.

- Jajj, nagyapa! – kiáltott fel egy aranyszőke hajú kisfiú. Szemei lilán világítottak és még benne volt az élet minden ártatlansága. Bár néha borsot tört a szülei orra alá, de őt még csak a vágy hajtotta, hogy a szülei csak rá figyeljenek. – Ezt a mesét már annyiszor hallottam! Mesélj valami mást! – kérte angyali tekintettel öregedő nagyapját. A férfi már alig tudott járni, s az emlékezete sem volt a régi, de az ifjú imádta a történeteit. A férfi elgondolkodott azon, hogy vajon a tulajdon fia, s lánya miért nem képes eltűrni az ő hibáit, amit az évek igája hordott rá? A férfi felnevetett.

– Jól van, kis unokám. De már későre jár, ideje lefeküdnöd – dorgálta szelíden a fiatalt.

– De nagyapa! – kiáltotta csalódottan. – Megígérted nekem, hogy mesélsz!

– Mesélek is. Amint befeküdtél az ágyadba – mosolygott a szőkére. A kisfiú éljenezve felkiáltott, s a szobájába sietett. Félúton megállt, s hátrapillantott nagyapjára. Visszaszaladt hozzá, megállt előtte, majd édesen elmosolyodott.

– Segítsek, nagyapa?

– Derék fiatalember lesz belőled – mosolygott a férfi. – Maradj meg ilyen jószívűnek bármi is történik. Azzal sokat segítenél nekem. – Az idősebb felállt a székből, s komótos léptekkel elindult a kisfiú szobája felé, azonban a fiú megállította.

– Nagyapa! A szobám erre van – húzta a másik irányba szelíden.

– Oh, szegény fejem! – sóhajtott a férfi. Pedig megmert volna esküdni, hogy helyes irányba indult.

A mese szavait, szinte itta a fiú. Ő még hitt bennük, ahogy a férfi is. A mese nem volt hosszú, de a kisfiú imádta ezt a mesét. A két jó barát, akik jóban-rosszban együtt voltak, kiálltak egymás ellen a csatában és a bajtársakkal szemben is. A fiú úgy érezte, hogy ez a mese igaz volt, de mikor rákérdezett, az idősebb válasza mindig elmaradt. De a mese tényleg igaz volt…

– Viszont, most aludj, kis unokám – nyomott egy jó éjt puszit a fiú homlokára. – Jó éjt.

– Nagyapa! – kiáltott fel a fiú és kipattant az ágyból. – Tegnap este meglátogatott egy álommanó, s a fülembe suttogott valamit! – mondta mosolyogva. – Mondta, hogy mutassak meg neked valamit!

– Oh, és mi lenne az? – kérdezte mosolyogva. A kisfiún egy nagy égszínkék hálóruha volt. Megpördült benne, s különös szavakat mormolt mellé.

A harmadik pördülés után egy villanást látott az öreg, amitől pár pillanatig nem látott. A szemét törülgette, amikor megérzett egy hatalmas meleg kezet a sajátjára fonódni. A férfi látása kitisztult, s felnézett az érintettre. A férfi magasabb volt, mint az idős ember. Haja méz szőke, szemei lilák, s meglepő módon tiszták. Kedvesen elmosolyodott a férfire.

– Nagyapa – mondta szelíd hangon. – Úgy örülök, hogy láthatlak! – mondta mosolyogva az érkező.

– T-te ki vagy? – kérdezte kissé riadtan az öreg férfi.

– Az unokád! – mondta végtelen türelemmel a férfi. – Még egyszer utoljára látni akartalak. Kiskoromban az volt a célom, hogy betartsam a neked tett ígéretem, de nem tudtam megmutatni neked. És nem tudtam megköszönni neked mindazt, amit értem tettél. Az én időmben, már régen meghaltál. Szóval megtanítottam egy varázslatot a régi énemnek, amivel mindezt lehetővé tettem.

– Sohasem hittem, hogy láthatlak téged ifjúférfiként! – mondta könnyek közt az idősebb, s megérintette szeretett unokája arcát. – Most mégis itt vagy és… nézzenek oda, milyen fess fiatalember lesz belőled! – Az érintett elmosolyodott, s ellépett a férfitől, hogy az jobban megnézhesse. Magas volt, erős és rendíthetetlen. Egy gyönyörű kard lógott az oldalán, egy hozzá illő tokkal. – De hogy lehetséges ez? Hisz neked nem szabadna tudnod varázsolni. – A szőke elmosolyodott.

– Ez miattad lehetséges, mert te félig ember vagy.

- Oh. Hát ezért.

– Nagyapa. Köszönöm, hogy miattad ilyen férfivé nőhettem! – mondta hálásan az ifjú. – És biztosítalak… olyan jószívű maradtam, amilyennek szerettél volna. Viszont… lejár az időm. A gyermekkori énem nem bír többet. – A férfihez lépett, majd homlokon csókolta. – Ég veled, nagyapa.

Az ágyra ült, majd a következő pillanatban újra kisgyermekké változott, s eldől az ágyon. A nagyapa mosolyogva takarta be a lurkót, majd ő is nyugovóra tért. Elköszönt fiától, lányától, s menyétől is. Akkor még senki sem tudta, hogy örökre búcsút vesz tőlük, csak másnap reggel, mikor hiába keltegették az öreget. A férfi mosollyal az arcán, álmában halt meg.

 

– Vissza is jöttél? – kérdezte szelíden egy hang, de tudta jól, hogy az ifjú nem fog válaszolni. Mélyen aludt, hiszen ez a kis túra teljesen kimerítette őt. Kisimított az fiú arcából egy szőke tincset, majd megcsókolta. – Aludj jól, kedves – súgta kedvesen, mosolyogva.

 

[A legendás varázsló]

Súgó Még nincs hozzászólás.