Ahogy hazaértünk mindketten a szobánkba mentünk. Shinichi olvasni kezdett, én a telefonét nyúltam. Mark ki fog nyírni, ezt már abban a pillanatban tudtam, amikor leálltam játszani velük. De nem tehetek róla, nem bírtam megállni. Alig köszöntem bele a telefonba, Marks azonnal tudta, hogy mi történt, én pedig csak helyeselni tudtam. Fél órán belül meg is érkezett. Az őrök meg sem állították, hiszen jól ismerték.

A nappaliban lekezelte a sebem, mellé pedig jól lehordott, amiért nem figyeltem a sebemre. Tudta milyen vagyok, amikor elvállalta, hogy lesz a személyi dokim. Nem értem, miért cseszeget állandóan ezzel. Halkan beszélgettünk, mivel nem akartam, hogy Shinichi meglásson minket. Még a végén azt hiszi, hogy miatta szakadt fel a sebem. Mark kirántotta a sebből az egyik gézdarabot, mire hangosan felordítottam.

- Kötelező volt?

- A munkámat végzem – jelentette ki morcosan, s fertőtlenítővel lefújta a sebet.

- J-jó napot kívánok – hallottam meg Shinichi hangját az ajtóból. Remek! – Mi történt?

- Ez a jómadár nem vigyázott a sebére… megint! – Felállt mellőlem, s megtörölte a kezét. – Be tudod kötözni a sebét? Neked talán nem ugrál ennyit.

- Persze – mondta megszeppenve, s hozzám lépett. Bekötözte a sebet, míg Mark a táskájához lépett.

- Minden reggel cseréld le a kötést, plusz amikor vizes lesz. Ezzel minden egyes alkalommal fertőtlenítsd le. Ha baj lenne, vagy nem gyógyul a seb, akkor hívj fel, mivel Kenshin, kizárt, hogy felhívjon időben. – Ahogy befejezte a mondatot szúrósan rám pillantott. – Ennyi lenne, menni fog? – Shinichi félénken bólintott, s kikísérte.

Amíg ők elvoltak, addig felültem. Végigsimítottam a kötésem, s apró mosoly szaladt az ajkaimra. Shinichi bejött a nappaliba, és megkérdezte, hogy miben tud segíteni nekem. Megkértem, hogy segítsen felmászni az emeletre, tekintve, hogy Mark jócskán megkínozta a sebemet, ennek eredményeképpen úgy remegett a lábam, mint a kocsonya.

Már az utolsó fokoknál jártunk, amikor megbotlott, s magával húzott engem is. Valamennyire sikerült megóvnom magunkat a koppanástól, de így is a földön kötöttünk ki. Mélyen a szemeibe néztem, ahogy ő is az enyéimbe. Egyszerűen elvarázsoltak a szemei. Lassan hajoltam az ajkaira, s csókoltam meg őt. Először meglepődött, de nem tartott sokáig, hogy visszacsókoljon. Olyan kis bátortalan volt… Ahogy elválltak az ajkaink, elpirulva figyelt, de én nem tudtam mit mondani. Tényleg ezt akarom? Megrontani szegény párát? Nem, hiszen csak a „kötelességének” tett eleget azzal, hogy visszacsókolt.

Megráztam a fejem, s kiadtam a parancsot Shinichi segített felmenni a szobába, bár elég gyengécske, de mindent megtett. Lefektetett az ágyba, gyors rendet rakott a szobámba, összehajtotta a ruhákat, felmarkolta a poharakat, s lefelé indul meg. Az ajtóból még visszafordult hátha kell nekem valami, de nem kellett semmi. Kis csalódottságot vettem ki a hangjából, de valószínűleg csak beképzeltem.

Reggel kedvenc szőkeségem keltett, de egyáltalán nem volt kedvem felkelni. Álmos voltam, fájt a sebem, és a világ is ellenem volt! Shinichi továbbra is próbált kimozdítani ebből az állapotomból, de nem sikerült neki. A harmadik próbálkozására meguntam a játékot, kinyúltam érte, s berántottam magam mellé. Ölelő párnaként öleltem át, közben ártalmatlanul letapiztam. Olyan finom volt a bőre érintése, és annyira finom illata volt, hogy majdnem megint bealudtam tőle.

- K-Kenshin-san – motyogja zavarban, amire nem tudok nem mosolyogni. Olyan kis ártatlan, meg kell zabálni miatta. – Kérlek, kelj fel.

- Zavarban vagy. – Csiklandozni kezdem, mire nevetve ellenkezik. Hosszan felsóhajtok, s felülök. – Jó reggelt – ásítom.

- Jó reggelt – köszön vigyorogva.

Míg felöltöztem, Shinichi lement reggelit készíteni. Nem volt panaszom a főztjére, nagyon jól főzött, és legalább nem műkajákat ettem, mint előtte. A kötésemre ráfért a csere, ezért reggeli után megkértem Shinichit, hogy cserélje le. Nem sokkal később a nappaliban ülve találtam magam, előttem pedig Shinichi ült, és a fáslival szerencsétlenkedett. Amint lekerült rólam a póló, pipacsvörössé vált az arca, amit nem tudtam hova tenni, hiszen jó néhányszor látott meztelenül.

 

A telefonom csörögni kezdett, Shinichi felpattant, s odahozta nekem. A férfi keresett, hogy át tudná hozni azt a másik nekot. Bosszúsan fújtam egyet, de rábólintottam. Aznap be kellett mennem, dolgozni, így Shinichire kellett hagynom a körbevezetést. Nem akartam ráhagyni, de nem tehettem mást, ha már így alakult. A pasi hamar elintézte a dolgot, látszólag örült, hogy megszabadulhat tőle. Mondjuk, ha igaz, amit mondott, megértem. Problémás egy neko volt. Mindig kiszökött, aztán csak este keveredett vissza. Mindent megpróbáltak vele, nyakörvet, gyűrűt, chippet, bezárták, és még sok mást is, de nem sikerült megállítani a szökéseit. Mindig megtalálta a módját, hogy kiszökhessen.

- Mi a neved? – kérdeztem, miután elment az előző gazdája. Nem volt a kifejezett szépség, mint Shinichi, de nem lehetett panasza az arcára. Rövid fekete haja, sötétebb bőre és kék szemei voltak.

- Aoi, uram – mondta, de nem nézett rám. Látszott rajta, hogy eldöntötte, az első perctől utálni fog. Elmosolyodtam.

- Nem rabszolgaként vagytok itt, ezt Shinichi tudja – pillantottam a szőkére. – Szabadon tehettek azt, amit akartok, kaptok ételt, italt, ruhákat, családot. – Aoi szemei elkerekedtek, nem tudta elhinni, hogy igazat beszélek, vagy csak szórakozom. – Cserébe, tiétek a házimunka, főzés. Miután mindez kész, kimenőt kaptok. Mehettek arra amerre akartok. Este nyolcra pedig vissza. – Shincihire pillantottam. – Ez kiment a fejemből az elején, szóval rád is vonatkozik Shinichi. – A szőkeség bólintott. Felálltam, s felvettem a táskám. – Este jövök. Shinichi, vezesd körbe, kérlek.

- Rendben!

- Vigyázzatok magatokra – mosolyogtam rá, s összeborzoltam a haját.

 

Shinichi POV

 

Izgatottan figyeltem, ahogy behozták azt a másik nekot. Amikor belépett a szobába, kissé elszomorodtam. Na, nem azért, mert nem olyan volt, mint amilyennek vártam, hanem mert volt benne valami lehangoló. Olyan volt, mintha mindent és mindenkit utált volna. Unottan hallgatta Kenshin mondandóját, majd ahogy meghallotta, hogy szabadon kimehet, felélénkült. Hitetlenül nézett Kenshinre, majd rám, utána pedig vissza. Kenshin-san egy biztató mosolyt engedett meg felé, majd dolgozni ment, rám hagyva a körbevezetést. Ahogy összeborzolta a hajam jóleső melegség áradt szét bennem, és azt kívántam magamban, bárcsak többször érintene meg ilyen bensőségesen.

Aoi érdekes szemekkel nézett rám, mire elpirultam. Kapkodva magyaráztam, hogy kövessen, mire felnevetett. Rám vigyorgott, majd követni kezdett. Ahogy végeztünk, mélyen a szemembe nézett.

- Milyen a gazda? Nem olyannak tűnik, mint az előző gazdáim. – Ekkor fájdalmasan megrándul az arca, mintha fájna valamije. – Kissé aggódva pillantok rá.

- Kenshin-san nagyon kedves, gondoskodó és figyelmes – mosolyogtam rá. – Nem kell félned, nem fog bántani minket. Gyengéden bánik velünk!

- Téged biztosan nem fog bántani. – Elmerengve néz maga elé. – Le kell vele feküdni? – kérdez rá kerek perec, mire elpirulok.

- N-nem. Dehogy! – mondom megszeppenten.

- Büntetés? – Megrázom a fejem. – Remek! – mondja kitörő örömmel. Végre boldog mosoly húzódik az ajkaira. – Csinálunk valamit?

- Mégis mit? – pislogok. – Szeretsz olvasni? – tagadólag megrázza a fejét, majd kipillant a kertbe. – Kimenjünk?

- Menjünk! – helyesel.

Pár perc múlva már kint napfürdőzünk. Aoi átalakult, majd felmászott az egyik fa ágára, ahova odasütött a nap. Nagyot nyújtózott, majd összegömbölyödve aludni próbált. Én magammal hoztam egy könyvet és az egyik napozóágyon fekve olvasgatom. Egyszeriben elnyom az álom.

Aoi noszogató érintésére kelek fel, mivel elkezdett cseperegni az eső, és gondolta, hogy nem akarok elázni. Álmosan pislogtam párat, majd egy jó alapos nyújtózás után, felmarkoltam a könyvet és bementünk.

Felvetettem az ötletet, hogy süssünk, de Aoi állítása szerint még sosem sütött, ezért el akarta vetni az ötletet. Mosolyogva noszogattam, hogy tartson velem. Mikor már a konyhában voltunk, rábólintott a dologra.

Sokat szerencsétlenkedtünk, de a végére egész finom süteményt ütöttünk össze. Én közben a vacsorához valót is feltettem főni. Amíg sült, mindketten megfürödtünk, utána pedig leültünk a TV elé és vártuk, hogy Kenshin hazaérjen.

Az említett hat óra körül telefonált, hogy nyugodtan együnk, mivel neki még munkája van. Kissé elszontyolodva mondtam meg Aoinak Kenshin üzenetét. Valahogy Kenshin nélkül nem esett olyan jól. Pedig direkt a kedvencét csináltam! Duzzogva vacsoráztam meg, amin Aoi jót mosolygott, viszont engem feldühített.

Kenshin késő éjjel ért haza, és nagyon nem úgy nézett ki, mint aki jókedvű. Csak beszólt nekünk a nappaliba, hogy megjött, de maradjunk, már vacsorázott. Ezen felül csak pihenésre vágyik, szóval ne zavarjuk. Én még utána kiáltottam, mire érdeklődve fordult meg a lépcsőn. Zavartan elmakogtam neki, hogy van süti, de ő csak annyit mondott rá, hogy majd másnap megkóstolja. Lehajtottam a fejem, s szomorúan bólintottam. Rossz érzés volt, hogy ennyire elutasító, de nem mondtam semmit.

Este álmatlanul forgolódtam. Nem értettem, hogy mi bajom, olyan érzésem volt, mintha a szívem hasogatna. Hirtelen hangokat hallottam kintről, így kimentem én is. Kenshin Aoival veszekedett, hogy mit képzelt magáról, egyáltalán hogy gondolta, hogy csak úgy bemászik az ágyába. Hitetlenkedve néztem rájuk. Kenshin ajkai fel voltak duzzadva, úgy, mint nekem, amikor megcsókolt. Emellett a haja is össze visszaállt.

- Mi… történt? – kérdeztem halkan. Kenshin kissé dühösen nézett rám, majd rávágta, hogy semmi sem történt. Ezzel sikerült jócskán megsértenie, amit rögtön észre is vett. – Értem! – feleltem dacosan.

- Shinichi… én… - kapott a kezem után. Zavartan elhallgatott.

- Ideje lenne elmondani, kedves gazdám! – nevetett jókedvűen Aoi, majd egy mindent tudó mosolyt eresztett meg felénk. – Én az első perben kiböktem – kacsintott rá.

- Mégis mit beszélsz? – kérdeztem Aiot.

- Ne aggódj, ő is szeret – vigyorgott.

- Aoi! – kiáltottam rá zavarban. Meg sem hallottam, hogy mit mondott igazából.

Aztán ott hagyott bennünket. Nem mertem Kenshin felé fordulni, annyira zavarban voltam. Hülye Aoi! Minek kellett elárulnia, hogy szeretem? Különben nem is mondtam neki, hogy szeretem, nem tudom, honnan veszi… Lehet, hogy tényleg ennyire látszik? Kenshin megköszörülte a torkát, mire felnéztem rá.

- Sajnálom, hogy felkeltettünk a veszekedésünkkel.

- Semmi baj. – Pár percig tördeltem a kezem, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam az ajkaira. – Jó éjt – mondtam halkan, és visszamentem a szobámba. Kenshin is elköszönt, és ő is visszatért.

Ahogy visszatértem, meghallottam az egyre erősödő szél hangját. Kinézve láttam, hogy nem is olyan messze villámlik. Gyorsan visszabújtam az ágyba, s próbáltam elaludni, de sehogy sem sikerült, így a vihar is megérkezett hozzánk. Jó fél óra gondolkodás után átmerészkedtem Kenshinhez.

- Kenshin-san, fent vagy? – kérdeztem remegve.

- Fent – mormogta halkan.

- A-aludhatnék ma veled? – kérdeztem teljesen elvörösödve.

- Hogy mi? – kérdezte kissé élénkebben. Felült, s hitetlenkedve nézett rám, aztán kinézett, s megláttam a vihart. Mosoly szökött az ajkaira, majd arrébb húzódott az ágyon, s felnézett rám. – Gyere – emelte meg a takarót, mire azonnal mellé simultam. – Még mindig gyáva vagy – állapította meg nevetve, s átkarolt.

- Tudom, bocsánat.

- Ne kérj bocsánatot, inkább aludjunk! – mondta mosolyogva.

Hallottam az egyenletes lélegzetvételét, de közben éreztem a derekamat simogató kezét is. Olyan jó érzés fogott el, hogy halkan dorombolni kezdtem, s éreztem, hogy a farkincám táncot jár örömében. Aztán Kenshin meglepő dolgot tett, fölém gördült, s egy csókot hintett a nyakamra. Kissé megszeppenten, de várakozva néztem rá. Megkérdezte, hogy tudom-e, miért volt bent Aoi. Sejtettem, de nemet intettem. Elmondta, hogyha Aoin múlt volna, akkor lefeküdtek volna, de ő elhajtotta, mivel nem akart vele.

- Ne is feküdj le vele! – csúszott ki a számon, mire vörösödve elfordultam. Kenshin ajkaira gyengéd mosoly húzódott, majd visszafordította maga felé az arcom.

- Nekem ahhoz több kell kósza vágynál – Közelebb hajolt, s összeérintette az ajkunkat,én pedig bizonytalanul viszonoztam a csókját. Ahogy elvált az ajkaimtól villogó szemekkel nézett rám. – És ehhez is.

Újabb csók, ezúttal az orromra, de én többet akartam. Felültem, s a nyaka köré fontam a karom, s megcsókoltam. Közelebb fészkeltem magam hozzá, majd mélyen a szemébe néz. Bizonytalanul érdeklődik, hogy miért kapta a csókot. Nem győzök pirulni, annyira zavarban vagyok, végül egy nagy sóhaj után visszavetettem magam a párnák közé. Kenshin felkuncogott, majd a hátamhoz bújva lassan álomba merültünk. Nem mertem bevallani, Kenshin pedig nem feszegette a témát.

 

Kenshin POV

 

Másnap reggel Aoi keltett minket, nem épp kellemes módon. Reggel kivágta az ajtót, s elkurjantotta magát, mire legszívesebben megfojtottam volna. Miért nem lehet hagyni, aludni, mikor ilyen jót aludtam? Aztán megenyhültem, mivel nem is volt olyan korán, mint én azt gondoltam. Tizenegy felé járt az idő, szóval bőven elmúlt a „reggel” időszaka. Elénk tette a tálcákat, amin tükörtojás és baconszalonna volt, majd ő is leült enni. Shinichi haja össze-visszaállt, mire a feketeség vetett rám egy olyan pillantást. Rámordultam, hogy ne képzeljen semmit a dolgokba. Egyszerűen túl kínos lett volna bevallani az esti eset után, hogy tényleg szeretem őt. De valami olyasmit mondott Aoi, hogy Shinichi is hasonlón érez… Vajon igaza van, vagy csak engem akart szívatni?

- Aoi. Tudod tegnap este… - kezdtem bele, mire felnézett rám. – nagyon is észrevettem, hogy leléptél. Csak nem a kis üdvöskédhez?

- Mi? – kiáltott fel. – H-ho-honnan tudsz te erről?! – kérdezte elvörösödve. No! Nem is olyan nehéz eset, mint aminek mutatja magát. Mondjuk, én nem fogok élni vele.

- Tippeltem. Ezek szerint jól. – Diadalittasan mosolyogtam. – Az előző gazdád mondta, hogy sokszor kiszöktél, majd oda nem illő foltokkal tértél vissza. – Jelentőségteljesen ránéztem. Ő is tudta, hogy mire értem, mivel bűnbánóan lehajtotta a füleit. – Nem bánom, mint mondtam: nincs rád szükségem ebből a szempontból. Szabad vagy, ahogy megígértem, viszont szeretném tudni, hogy merre jársz.

- K-komolyan?

- Komolyan beszéltem. Nyugodtan mehetsz, ha kész a munkád. Mivel tegnap megcsináltatok mindent, így akár most is mehetsz.

Nem telt bele tíz perc, Aoi már sehol se volt. Azért előtte adta neki kulcsot. Shinichi elpakolt a konyhában, mire felvetettem, hogy elmehetnénk sétálni egyet. Shinichi örvendezve bólintott, de előtte ragaszkodott hozzá, hogy lecserélje a kötéseket. Az apró, kezeivel egész gyorsan megvolt, viszont elkövette azt a „hibát”, hogy a szemembe nézett. Az ajkai hívogatóan elnyíltak egymástól, én pedig valahova nagyon messzire dobtam az eszem. Közelebb hajoltam, s szenvedélyesen megcsókoltam. Először fogalma sem volt, hogy mit tegyen, de aztán átadta magát az ösztöneinek, s viszonozta. Karjait a nyakamba fonta, én pedig a sajátjaimat az ő dereka köré. Elveszett az ölelésemben, annyira vékony volt.

- Szeretlek – súgta alig hallhatóan. Először el se akartam hinni, de meglátva a zavarát, rájöttem, hogy nem csak képzelődtem. Ki akart bontakozni a karjaim közül, de nem engedtem neki. Újra megcsókoltam.

- Szeretlek – mondtam az ajkaira, majd a szemébe néztem. Elengedtem, hisz nem akartam megkötni. – Szeretlek! És magam mellett akarlak tartani. Örökre!

- Én… én nem bánom – mondta a kezeit tördelve. Annyira édes volt, hogy muszáj volt megcsókolnom.

Végigdőltünk az ágyon, s a nyakát kezdtem csókolgatni. Halkan sóhajtozott, teljesen felkínálta magát. Végigcsókoltam a tökéletes bőrét. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire vonzónak fogok tartani egy velem azonos neműt, mégis. Shinichi mindenben más volt, ő valahogy képes volt megváltoztatni.

Végigsimítottam a gerince vonalán, egyenesen a fenekére. Finoman a két farpofa közé férkőztem, tesztelve, hogy mennyire ellenkezik, vagy sem. De nem ellenkezett, csak jólesően felsóhajtott. A szekrényből krémet vettem elő, s gyengéd mozdulatokkal tágítani kezdtem. A fejemben egy aprócska hang azt hajtogatta, hogy nem szabadna, de a szívem az ellenkezőjét súgta. Magamnak akartam, mindenestül. Ez a hang bizonyult az erősebbnek.

A második ujjamnál kissé megfeszült, de hamarosan elengedte magát, s kéjesen nyögdécselt. Néztem a fehér bőrt, a szőke hajat és azokat a cseresznye színű ajkakat. Meg akartam kóstolni őket, s hamarosan be is teljesítettem efféle vágyaim. Nyelvemmel végignyaltam rajtuk, mire Shinichi utat engedett a követelőző nyelvemnek. Egyúttal újabb ujjam társult a másik kettőhöz. Shinichi belenyögött a csókba, s a hátamba mélyesztette karmait.

- Fáj? – kérdeztem zihálva.

- Egy kicsit – nyögte elpirulva. – De folytasd, kérlek!

Bólintottam, s újabb csókba vontam a szőkeségemet. Halkan sóhajtozott, nyögdécselt a tevékenységem alatt, s ez a hang zene volt füleimnek. Szívem szerint átugrottam volna ezt a részt, de nem akartam Shincihit bántani. Újabb csókokat leheltem a nyakára, mire egy cincogásnyi „még” hagyta el az ajkait, én pedig meg is adtam neki.

A fiókombe nyúltam, s előhalásztam belőle egy óvszert. Akkor nem gondoltam bele, de azt nem én tettem oda, így kizárásos alapon Aoi csempészte be előző éjjel. A számító macskája! Felhúztam a gumit, majd Shinichihez dörgölőztem. Annyira akartam, hogy szinte fájt, de nem akartam megrémíteni.

- Betehetem? – kérdeztem a fülébe suttogta, s célzatosan a bejáratát kezdtem simogatni. Shinichi ajkait egy nyögés hagyta el, s határozottan bólintott. Úgy nézett ki, kettőnk közül én voltam a határozatlanabb.

Lassú mozdulattal csusszantam belé. A szőkeségem az ágyneműbe mart, fájt neki, de próbálta nem kimutatni. A nyakát kezdtem csókolgatni, s nyugtattam. Lassan múlt el a szorítása, de türelmes voltam. Lesimítottam a farkára, s elölről izgatni kezdtem. Közben megmozdítottam a csípőm. Az érzés kettősétől hangosan felnyögött, amibe valamiféle nyávogás is társult. Elmosolyodtam, s a nyakába csókoltam.

- Nyávogni sem hallak sokszor – kuncogtam.

- B-bocsánathh… - nyögte el a végét. Úgy néz ki megtaláltam az érzékeny pontját – könyveltem el magamban. S tovább ingereltem azt a pontot.

Nem sokáig bírta elrejteni nekósága jeleit, mivel hamarosan előbújtak az apró fülecskéi és a farkincája. A derekam köré fonta a farkincáját, amin nem tudtam nem mosolyogni. Egy hangos nyögés kíséretében érte el a csúcsot, s nem sokkal később én is követtem őt. Zihálva rogytam le mellé, s öleltem át, ő pedig hozzám bújt.

Ahogy rendeződött a légzése, elmosolyodva nézett fel rám, s egy csókot lehelt az ajkaimra, amit azonnal viszonoztam is.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek –leheltem egy újabb csókot azokra a cseresznyefa-virág színű ajkakra. – Jól vagy? – kérdem aggódva, hiszen tudom, hogy nem a kis méretek közé tartozok. Hümmögve bólint, s hozzám bújik.

 

[KenShin]