Annyira ostoba vagyok! – morogtam magamban. Jobban kellett volna figyelnem a sebemre. Hála a figyelmetlenségemnek felszakadt a seb, de ha fizetnének, sem mutatnám ki, hogy mennyire fáj. De nem haragudtam Shinichire, amiért ilyen kis ügyetlen. Pont ettől olyan aranyos.

Mark, ahogy meglátott, leteremtett, pedig még nem is látta sem a kötést, sem a sebet! Tudta, hogy hogyan nézek ki, amikor már tényleg nagy a gond. Ez pedig, pont az a helyzet volt. Amint leszedte a kötést, levágott nekem egy jókorát, és alaposan leszidott, hogy már megint tönkretettem a munkáját. Dühe elszálltjával, lefertőtlenítette a sebet, s két öltéssel összevarrta. Megkért, hogy legközelebb, előbb jöjjek, amit úgyis tudott, hogy nem fogok teljesíteni. De azért még próbálozott.

Otthon Shinichi egy kisebb vacsorával várt. Mosolygott, jókedve volt, végig körülöttem legyeskedett. Kezdtem megszokni, hogy valaki törődik velem, és örömmel töltött el. Felültem az asztalra, míg ő elmosogatta a nagyobb edényeket.

– Shinichi. Szeretnél egy társat magad mellé? – kérdeztem.

– Tessék? – fordult hátra. Szemeiben meglepettség csillogott.

– Unalmas lehet itthon egyedül, arra gondoltam, hogy vehetnék melléd egy társat, hogy ne unatkozz. – Teljesen felém fordult és kezével megvakarta a füle tövét.

– A te házad, azt csinálsz benne, amit szeretnél. – A szemeim kellett forgatnom, erre a kijelentésre.

– A tiéd is – néztem mélyen a szemébe. –, ha eddig nem vetted észre. Szóval, szeretnél?

– Hát… – kezdett bele bátortalanul, majd széles mosoly kíséretében bólintott és felkiáltott. – Igen!

Mielőtt leugrottam volna az asztalról, rászóltam magamra, így csak lemásztam róla, s Shinichi fejére nyomtam egy puszit. A lehető legtávolabb tartottam magamtól, de teljesen eltaszítani nem akartam. Mosolyogva összeborzoltam a szőke tincseit, majd szóltam neki, hogy felmegyek dolgozni. Volt még egy kevés papírmunkám, amit be kellett fejeznem.

Késő éjjel végeztem, s ahogy megindultam fürödni, benéztem Shinichihez. A foteljében aludt, kezében egy könyv volt, mellette feloltva a lámpa. Hogy képes valaki elaludni úgy, hogy a lámpa az arcába világít? Leoltottam a lámpát, a könyvet a szekrényre raktam, őt pedig az ágyba. Leültem mellé, s figyeltem az arcát. Édesen mosolygott, közben a nevemet motyogta. Homlokon csókoltam.

– Jó éjt, drága Shinichim.

Másnap a munkából hazatérve elújságolom Shinichinek, hogy van valaki, aki eladja a nekoját, s hamarosan elhozza hozzánk. A reakciója eléggé… kétes volt. Nem tudtam eldönteni, hogy örült-e neki, vagy sem. De hát tegnap este még szerette volna. Mi lehet a baja? Halk sóhaj kíséretében felmásztam a fürdőbe. Bár Mark megtiltotta, hogy fürdőzzek, de most az egyszer kivételt tettem. Szükségem volt egy kis áztatásra.

Fél óra múltán Shinichi lépett be a fürdőbe, kezében a zenélő telefonommal. Kelletlen ültem fel a vízből, s elvettem a készüléket. Egyszer ki kéne dobni! Míg telefonon beszélgettem, makacsul fogtam Shinichi apró kezét. Ahogy letettem, visszaadtam a telefont, s kaján mosolyra húztam a szám.

– Nem jössz be?

–D-de– makogta. Kiszaladt, hogy letegye a telefont, majd újra beslisszolt hozzám. Olyan gyorsan bújt be hozzám, hogy végigmérni sem lett volna időm. Habár szívesen megnéztem volna, de nem akartam megijeszteni a tekintetemmel. A szeretőim mind azt mondták, hogy félelmetes (és szexi) vagyok, amikor felmérem őket. Magamhoz húztam, s egy szelíd puszit nyomtam az orrára.

– Nyugi, nem látok semmi olyat, amitől zavarban kéne lenned– mutattam a habokra, amik készségesen takarták el a vízfelszín alatti területeket. Aprót bólintott, majd falnak dőlve elnyúlt a vízben.

Apróságokról beszélgettünk, hogy például mi a kedvenc étele, vagy, hogy mi volt régebben a kedvenc időtöltésem, ilyesmik. Jó volt egy kicsit nem a kötelességekre gondolni. Magamhoz húztam, s az arcom a nyakába fúrtam. Boldogan fészkelte el magát a karjaimban, s dorombolni kezdett. Jutalmazásul az oldalát kezdtem el cirógatni. Tetszett neki, mivel jólesően megborzongott. Elengedtem, most én buktam a víz alá egy rövid időre. Ahogy feljöttem Shinichi lefröcskölt, s kuncogni kezdett.

– Így tényleg félelmetes vagy. – Felém nyúlt, s összekócolta a hajam. Jobban kiemelkedtem a vízből, s vigyorogni kezdtem.

– Ez a dolgom.

– Mégis, kit szeretnél te megijeszteni? – nevette.

– Elég sokakat, általában sikerül is.

– Szerintem, nem vagy félelmetes – mondta édesen. Még bele is pirult, hogy egyem a lelkét!

– Mert neked, még nem mutattam meg a félelmetes oldalam – súgtam mélyebb hangon, s fölé kerekedtem. Mélyen a szemembe nézett.

– Akkor sem vagy félelmetes! – mondogatta makacsul.

Megvontam a vállam, inkább rá hagytam. Egész sokáig ejtőztünk a vízben, mikor újra megszólalt a telefonom. Bosszúsan másztam ki a vízből, hogy megtudjam, ki zargat már megint. A hívóm az a tag volt, akitől azt a másik nekot veszem majd meg. Dolga akadt, így csak később tudja átpasszolni nekem a fiút. Pedig reménykedtem benne, hogy hétvégén meg tudom ismertetni vele a házat. Úgy néz ki Shinichire marad a dolog. Elújságolom Shincihinek, mire kissé lelohadt a kedve.

– De elmehetnénk helyette a családomhoz, régen látogattam meg őket.

– Rendben! – mosolygott boldogan. – Készítek valami süteményt! – Biccentettem, majd a telefonomért nyúltam. Lebeszéltem anyámmal, hogy holnap megyünk. Nem is kell mondanom, nagyon örült a hírnek, hogy végre láthat. Már vagy fél éve nem találkoztam velük.

 

Másnap reggel, korán keltem. Magam ébresztettem Shinichit, bár nem épp a legkíméletesebb módon. Megálltam az ajtóban, és elrikkantottam magam, mire csaknem kiesett az ágyból. Elnyomtam egy kuncogást, s átadtam neki egy szatyrot, amiben egy szűk farmer és egy sötétkék póló volt. Én magam egy farmert és egy fehér inget vettem fel. Igazán jól álltak neki a kiválasztott ruhák, mondhatni, rá szabták őket.

Kint egy fezüst Porsche várt, hogy elfuvarozhasson minket. Beszálltunk, s már hasítottunk is az úti célunkhoz, a szüleim házához. Shinichi kifelé bámult az ablakon, az elhaladó tájat figyelte. Jó százharmincas tempót mentünk, de biztosan tartottam a kormányt. Hiába az autópálya, és a gyors tempó, dél körül értünk el a birtokra.

A birtok kovácsolt vaskerítéssel volt körbevéve. Ahogy megálltunk a kapu előtt az őrök leellenőriztek, majd beengedtek. Begurultunk a ház elé, majd a komornyik átvette a slusszkulcsot, s leparkolta valahova. Shinichi csodálkozva nézett végig a hatalmas fehérre meszelt falakon és a hatalmas kerten, pedig még nem látta a hátsó kertet.

– Hatalmas!

– Apám nem szerette a kicsit, így mindenből a legnagyobbat akarta – kuncogtam Shinichi reakcióján. – Menjünk be! Lepjük meg a családot.

Shinichi bólintott, s követett. Bent, alighogy levettem a cipőmet, s belebújtam a vendégek számára fent tartott papucsba, a nevemet hallottam. Hina szaladt felém, a nevem kiabálva. A nyakamba vetette magát, mire kissé felszisszentem. Nem esett jól a sebemnek ez a kis atrocitás, de nem tudtam érte haragudni a húgomra, hiszen nagyon ritkán járok haza. Hina bocsánat kérően nézett rám, mire mosolyogva összekócoltam a haját.

– Ne! Most fésülködtem meg! – panaszkodott, s visszarendezte az összekócolt tincseket. Shinichire nézett. – Ő kicsoda? – kérdezte meglepődve.

– Ő itt Shinichi, velem él – mosolyodtam el.

– Oh!– kiáltott fel és végignézett rajta. Szélesen kezdett el vigyorogni. – Menjünk játszani!

Ekkor egy szigorú, de annál kedvesebb hangot hallottam meg. Anyám szólalt meg mögöttünk, s elküldte Hinát mosakodni, majd felénk fordult. Feltápászkodtam, s illedelmesen köszöntem. Anyám egy ideig méregetett, majd kedves mosollyal hozzám lépett és szorosan átölelt, amit én is viszonoztam. Régen nem jártam otthon, és az előző látogatásom végén, csúnyán összevesztem vele, amiért apámmal is összevesztem.

Utána Shinichihez fordult. Bemutattam őket egymásnak. Shinichi kissé megilletődve mutatkozott be. Annyira édes, amikor zavarban van. Anyám szólt a személyzetnek, hogy terítsenek meg még két főre, minket meg Hina után küldött. Az asztalfőt is megterítették a felszolgálók, de apám csak úgy, mint az esetek kilencven százalékában, nem tisztelt meg minket a jelenlétével.

– Hallottam pletykákat, hogy vettél egy nekot. Nem tudom, hogy miért sejtettem, hogy nem felszolgálónak vetted meg– sóhajtotta jókedvűen az anyám.

– Tudod, hogy nem szeretem a nagyzolást – mosolyogtam vissza rá. – Shinichi sokat segít nekem, de ettől még szabad, semmire sem kényszerítem.

– Tudom.

Anyám után Hina kezdett el mesélni az iskoláról, balett óráiról. Hina nyolc éves volt, hosszú sötétbarna hajjal és zöld szemekkel. Hallhatóan imádott iskolába járni, mindig tele volt élettel, ami néha nagyon is fárasztó volt. Jiro, mélyen hallgatott mellette. Ő szinte a teljes ellentéte volt húgának. Gyűlölt iskolába járni, mivel nem jött ki az osztálytársaival. Úgy nézett ki, hogy ez nem változott legutóbbi látogatásom óta.

Ebéd után Hina elragadta Shincihit, Jiro pedig a gépe társaságát választotta. Így kettesben maradtunk anyámmal. Felvetettem az ötletet, hogy sétálhatnánk a kertben, mire ő csak bólintott. Az elején mindketten hallgattunk, így kezdett kínossá válni a helyzet.

– Szóval minek köszönhetjük, hogy meglátogattál minket? – kérdezte anyám cseppet sem kedvesen. Még mindig haragszik. Remek!

– Nem volt rá semmi okom. Gondoltam meglátogathatom a családom, de ha zavarok, elmegyek – válaszoltam kimérten. Rám pillantott, s próbált leolvasni valamit az arcomról, mire hangosan felsóhajtottam. – Tényleg csak kikapcsolódni jöttem. Nem akarok sem veszekedni, sem pénzt kérni, bár ez a felvetésed alaptalan – néztem anyámra. Amikor átvettem a céget, egy évre rá megszorultam egy kicsit, ezért kölcsön kértem. Azóta ezt olvassa a fejemre, habár azóta többszörösen visszaadtam, emellett én finanszíroztam a kiadásaikat. Anyám nagyot sóhajtott.

– Nehéz elhinnem, hogy ok nélkül jössz… Lassan fél éve nem látogattál meg minket, még Jiro születésnapján sem.

– Hogy őszinte legyek, azt elfelejtettem. De Jiroval megbeszéltem már, bár még egy kicsit haragszik rám.

– Nem az én ügyem, hogy mit csinálsz… de ez a fiú, szóval… – küszködött, hogy kimondja, amit akart. Nekem meg nem esett le, hogy mit akar. – Ugye nem azért tartod magad mellett, hogy szexuális játékszerként használd? – hadarta el. Kissé mérgesen nézett rám, míg én megrökönyödve.

– Anya! Eszemben sem volt ilyesmi! Emellett ő is férfi! – ellenkeztem. Mondjuk az érvem elég halovány volt, ezt anyám is látta.

– Ez nem akadály, ebben tisztában vagyok. Pletykálnak Kenshin, bármennyire kerülöm azt a kört, mégis hallom. Nem vagyok ostoba, Kenshin!

– Kösz, anya. Én is hallom a pletykákat, amik rólam terjednek, de nem dugtam meg őt – morogtam. Anyám egy lépést tett hátra, ami még jobban feldühített. A saját anyám fél tőlem, míg egy nyúlszívű neko, nem. Lehunytam a szemem, s próbáltam lehűteni magam. –A kurva életbe! Soha nem emelnék rád kezet, hogy hiheted ezt rólam?– néztem anyámra. – Ja, megvan. A pletykákból.

– Kenshin, én…

– Hagyjuk! – emeltem meg a hangom. Felnéztem, s láttam, ahogy Hina Shinichit faggatja valamiről. Ha nem fortyogott volna bennem a harag, biztosan elmosolyodtam volna. – A pletykáknak a rossz felét hiszed el.

Elléptem anyám mellől, s egyenesen Shinichiékhez sétáltam. Kellett valami, ami elterelte a gondolataimat, és lehűtött. Shinichi és Hina pedig képesek voltak minderre, bármilyen helyzetben. Emellett tudni akartam, hogy Shinichi mitől pirult el ilyen édesen, ettől pedig mosoly szökött az ajkaimra.

 

Shinichi POV

Kenshin anyukája kedves nőnek látszott, de volt benne valami, ami nagyon zavart, olyan fura volt. Mintha… tartana Kenshin-santól, pedig ő sohasem bántaná a saját édesanyját. Legalábbis szerintem, hiszen engem sem bántott, pedig én nem vagyok semmilyen rokona. Ő egy jó ember.

Ebéd után Hina elrángatott magával játszani. Felfedeztük az egész kertet, s az össze játékkal játszottunk. Bár tizenhat évesen a fiatalok nem szoktak ilyeneken játszani, én mégis nagyon élveztem. Kiskoromban nem sokszor mehettem ki a többi gyerekhez játszani. Sokszor bántottak, végül a szüleim egy férfinek adtak, aki sok mindent tanított nekem, de soha nem ért hozzám. Azt mondogatta, hogy tapasztalatlan kis szűzként könnyebben el tud adni. Aztán a férfi eladósodott, így kerültem tizennyolc éves korom előtt a piacra. De örülök, hogy így történt, különben soha nem találkozom Kenshin-sannal.

– Bárcsak többször jönnétek! – panaszkodott Hina. – Itt nincs kivel játszanom, csak nii–san szokott velem játszani! Nem tudnád rávenni nii-sant, hogy többször jöjjetek?

– Miért nem kéred meg te? – kérdeztem kíváncsian. – Mondd el neki, hogy mennyire szeretsz vele játszani! Biztosan többször jönne, akkor.

– Anya mondta, hogy nem szabad ilyet kérnem. Nii-san nagyon elfoglalt– szontyolodott el. – Ti… szeretitek egymást, igaz?

– Mi?! – kérdeztem meglepetten, emellé még el is pirulok. – Én… én csak besegítek Kenshin-sannak.

– Na! Látom én, hogy nézel rá! Szerelmes vagy belé, igaz? – kérdezte csillogó szemekkel, amitől még jobban zavarba jöttem. Ennyire átlátszó lennék, vagy csak ő néz túl sok romantikus filmet? Haboztam a válaszadással, „ööö”-kel és „izé”-kel húztam az időt, de végtére kinyögtem:

– Nem tudom, hogy Kenshin-san mit gondol, de én szeretem… – mondtam elpirulva. – De ne áruld el senkinek!

– Istenem, de édes vagy! – ujjongott Hina. A nyakamba ugrott, minek következtében egyenesen a földön kötöttünk ki. Hina szorosan ölelgetett. – Megtartalak magamnak!

– Hohó! – kiáltott fel Kenshin-san és leemelte rólam Hinát. Nagyon remélem, hogy nem hallotta a vallomásom, különben a föld alá süllyedek! – Nem adom neked, te kis átokfajzat – nevetett kedvenc fekete hajúm.

– Tegyél le! – nevetett Hina.

– Dehogy teszlek! Folyton ezért nyávogsz anyának, hogy nem foglalkozik veled senki. Tessék, most foglalkozom veled.

Végül mégis letette Hinát. Kergetőzni kezdett velünk, amit Hina rettenetesen élvezett. A végére, már Hinával együtt kergettük, de nem tudtuk elfogni. A figyelmetlenségét kihasználva elé kerültem, s elkaptam. Utána ú gyűjtött be minket. Szinte szó szerint. Hinát felkapta a nyakába, míg engem a derekamnál fogfa fogott meg. Láttam rajta, hogy fáradt, talán épp ezért kihívott minket. A cél a ház bejárata volt, a nyeremény pedig egy kívánság, amit Kenshin-san nekem is felajánlott. Én is futni kezdtem a bejárat felé. Hina csak pár lépéssel előzött meg, de ennyi épp elég volt, hogy ő nyerje meg a kihívást. Talán jobb is, hogy ő nyert. Lehet, hogy valami butaságot kívántam volna…

Hina szinte azonnal mondta is a kívánságát, hogy maradjunk még egy ideig. Kenshin kedvesen mosolygott, és rábólintott, mivel hoztunk magunkkal több napi váltóruhát és a laptopját is, amin tudott dolgozni. Hina már fel volt készülve az újabb elutasításra, mivel belekezdett a panaszkodós szövegébe, hogy miért nem maradunk itt. Aztán észbe kapott és meglepődve nézett testvérére. Nem hitte el, hogy tényleg maradunk, de Kenshin-san megerősítése után, ujjongva ugrott a nyakába. Vagyis csak akart, mivel eszébe jutott az érkezésünk. Persze mindez nem tántorította el attól, hogy Kenshin nyakába másszon. Igazán aranyos volt a rajongása a bátyja iránt.

Ahogy Hina elszaladt, hogy értesítse a családot a jó hírről, Kenshin átölelte a derekam. Arcát a hajamba temette és vett egy mély levegőt. Elpirultam, ki tudja ma hanyadszorra.

– Ugye, nem gond? – kérdezte tőlem.

– Nem, dehogy – hebegtem. – De mi lesz a másik nekoval?

– Még nem jelzett vissza a gazdája, hogy mikor lenne jó neki. Emellett biztos vagyok benne, hogy ő sajnálja a legjobban, hogy még nem tudta lepasszolni másnak. Állítólag nehéz természetű, szóval majd nevelned kell – mosolygott rám.

– Oh, értem…

– Viszont ma még el kell küldenem pár dolgot, szóval megyek dolgozni.

Bólintottam, s felment a szobánkba, mivel közös szobát kaptunk. Én kint maradtam még a kertben. A tájat figyeltem, s próbáltam elképzelni, hogy Kenshinnek milyen gyermekkora lehetett itt, de hamar rájöttem, hogy inkább nem kéne, mert csak elszomorodom. Biztosan magányos volt, hiszen a közelben nincsenek szomszédok, akikkel elmehetett volna játszani. Emellett Kenshin-san nem úgy néz ki, mint aki azt élvezi, hogyha elit gyerekekkel játszhat.

– Shinichi, igaz? – szólított meg egy hang. Kenshin édesanyja volt az. Középtermetű, vékony, barna hajú és szemű nő, akin nem látszott meg a kora. Nagyon szép nő volt.

–I-igen – mondtam megszeppenve, és felálltam. Kenshin-san anyja csak elmosolyodott, s visszaült velem.

– Esetleg, nem tudod, hogy történt-e vele valami? Olyan… más – mondja ki kissé nehezen. – Nekem biztosan nem mondaná el, ismerem annyira…

– N-nem. Én nem tudok semmiről.

– Értem – sóhajtotta. – Ha szabad ilyet kérdeznem… Jól bánik veled?

– Igen, jól – motyogom elpirulva. Most esett csak le, hogy Kenshin-san mennyire jól bánik velem. Mindig kérdezgeti, hogy vagyok. Nem parancsolgat, sőt még vidámparkba is elvitt! Meg kéne hálálnom neki valamivel, nem? – gondolkodtam el magamban. Az asszony halk nevetése, azonban kiragadott a gondolataimból.

– Ha már Kenshin ilyen közvetlen veled, igazán válaszolhatsz bővebben is!

– Igenis…

– Anya, Shinichi. Ti mit csináltok? Mindjárt vacsora! – szólt le Kenshin a teraszról. Egy cigarettát szívott el.

– Pont te beszélsz? Azonnal menj vissza, és vegyél fel magadra valamit! – utalt arra, hogy Kenshin félmeztelenül ment ki a teraszra cigarettázni.

– Kihagyom a vacsorát – legyintett. Ahogy rám siklott a tekintete, folytatta: – Shinichi, te mész! Utána, majd gyere fel.

– I-igenis – mondtam megszeppenve. Egy kicsit féltem egyedül maradni a családjával.

Hina egész vacsora engem fűz, hogy még lefekvés előtt játsszak vele, de nem fűlik hozzá most túl sok kedve. Különben is Kenshin-san arra kért, hogy vacsora után menjek fel, neki pedig nem akarok csalódást okozni azzal, hogy megszegem az ígéretem. Végül Kenshin édesanyja kiment, amiért hálásan mosolyogtam az asszonyra. Kezdtem megkedvelni.

Ahogy felmentem Kenshin-san a gépén dolgozott. nagyon belemerült a munkájába, így könnyedén átöltöztem. Észre sem vett, csak ahogy óvatosan bebújtam mellé. Hirtelen meglepődött, de utána mosolyogva magához vont. Kellemes illata volt, megnyugtatott. Tudtam, hogy mellette biztonságban leszek, hogy meg fog védeni. Egy szelíd puszit nyomott a homlokomra. Érdeklődött, hogy milyen volt a vacsora, mire mosolyogva válaszoltam. Igazán finoman főznek náluk, lehet nem ártana belesnem egy kicsit a konyhára, hogy tanuljak. Persze Kenshin-san rögtön le is intett, mondván, hogy én is nagyon jól főzök. Egy kicsit elpirultam a kijelentésére. Jól esett a dicséret, főleg tőle. Hozzá bújtam, s körbeöleltem a farkincámmal. Nem volt tudatos, de jól esett. Lassan elszundítottam az illatától.

Még érzékeltem, hogy éjféltájt kényelmesen elfészkelte magát mellettem, majd vissza is aludtam. Mellette igazán jót aludtam.

Másnap tizenegy óra körül keltünk, így egyértelműen lemaradtunk a reggeliről. Óvatosan keltegettem Kenshin-sant, mire halk morgással válaszolt. Mosolyogva folytattam, mire hangosabban mordult, végül felült. Elnyomott egy ásítást, majd rám nézett. Én pedig csak bámultam őt, a fekete kócos haját, a kék szemeit, amikben egy aprócska könny ült, amit a hirtelen fény okozott, a bőrét, az izmos hasfalát. Csak egy fekete alsónadrágot viselt, de azt sem láttam teljes egészében, csak a gumit, ami a derekán tartotta.

Csábos mosolyra húzta az ajkait, majd fölém gördült, én pedig megszeppenve figyeltem őt. Izmai kissé megfeszültek, ahogy megtartotta magát.

– Mit álmodtál, cicus? – vigyorgott, mire elpirultam. Miért ennyire jóképű?!

– Hát… Krokodilok üldöztek, és valahogy villámokat okádtak, akárcsak a sárkányok… de elmenekültem előlük – motyogtam teljesen zavarban. Olyan hülye álmaim vannak! Kenshin-san felnevetett, majd a homlokomra csókolt.

– Csak mert úgy szorítottál az éjszaka, hogy azt hittem, menten megfulladok.

– S-sajnálom.

– Nincs mit – vigyorgott, s leszállt rólam. Felöltözött, s én is követtem a példáját.

 

Kenshin POV

Annyira édesen tud elpirulni, hogy nem igaz. Imádom látni, ahol elpirul, ahogy hozzám bújik. Néha elgondolkodom rajta, hogy talán meg kéne próbálnom közelebb kerülni hozzá, de rá kell jönnöm, hogy nem tehetem. Olyan kis engedelmes, hogy bármit mondanék neki, követné a parancsaim, azt pedig nem akarom. Nem akarom magam ráerőltetni, az nem én lennék. Halkan felsóhajtok, majd lemegyünk. Kapunk egy-egy szendvicset, amivel kibírjuk ebédig.

Körbevezetem a házban és a kertben is. Ahogy a kertben sétálgatunk, a kedves testvéreim talának meg, hogy játszunk velük. Mivel Shinichi jól láthatóan szeretne velük játszani, így én is belemegyek. Közben Jiro rávesz, hogy előtte tanítsam. Amikor lejöttem hozzájuk, és volt időm, Jirot megtanítottam –ahogy anyánk nevezte –, verekedni. Bár inkább önvédelem céljából tanítottam meg, amit eddig tökéletesen be is tartott.

Mire befejeztük a játékot, az ebéd is készen lett, így azonnal mentünk is be, ebédelni. Shinichi a két fiatalabbal ment be, míg én lassan sétáltam befelé. Nem láttam értelmét az ebédhez igyekezni. A lépcsőn sétáltam felfelé, amikor hirtelen hideg pengét éreztem a nyakamon, pontosan ugyanott, ahol Josh régebben megvágott. Ismertem minden mozdulatát, kisugárzását, még az illatát is.

– Már ezerszer megbeszéltük, hogy a birtokon, békén hagysz – mondta hűvös hangon, de nem mozdult. Semmi kedve nem volt, most a mostohatestvérével harciaskodni. Hirtelen eltűnt a hideg penge a nyakáról, mire megfordult. Josh egy lépcsőfokkal lentebb állt, és gúnyosan vigyorgott. Szabad bejárása volt a birtokra, cserébe nem érhetett, Kenshinhez.

– Tudom jól, de ez nem jelenti azt, hogy nem játszhatok a vérnyomásoddal. De vajon mikor unom már meg, és dobom sutba az egyezséget? – mondta gúnyos hangon. Mint mindig, zöld szemei haraggal teltek meg, ahogy rám pillantott, de nem tudtam haragudni rá. Hirtelen eszembe jutott, hogy egy ideje nem látogatta meg Őt. Talán ideje lenne – gondoltam magamban. Josh eltette a tőrét. – Nem tudod, mit akar tőlem az apám? – vigyorgott megint. Tudta, hogy ezzel valamilyen szinten idegesít, hiszen nekem apám megtiltotta, hogy a gyermekének nevezzem magam, miután így tönkretettem őt. Amit meg is értek, de… attól még rossz érzés volt, mégis az apám. Megvontam a vállam.

– Honnan tudjam, nem beszélek vele. – Elindultunk befelé, de az ajtóban megtorpantam, s visszafordultam. – Hagyd békén Shinichit, különben kénytelen leszek elsütni azt a rohadt pisztolyt – mondta hűvös hangon.

– Ohh, akkor duplán fogok rád vadászni – vigyorgott. – Itt van a kicsike, mi? Remélem, karban tartod – kacsintott rám.

– Felejtsd el, Shinichit – morogtam.

– Igenis kapitány. – Színpadiasan meghajolt, s elindult felfelé apámhoz. Anyám pont összetalálkozott vele. Ő sem szerette Josht, ahogy szinte senki más a házban. Szúrós szemekkel nézett a szőke hajú után, mire hangosan felsóhajtottam.

Vajon leszünk valaha egy család? Ha Joshon múlik, márpedig rajta múlik, nem valószínű. Még ha tudná az igazságot, akkor is meg akarna ölni. Emellett még ő sem mondta egyetlen alkalommal sem, hogy készen állna újra találkozni velük, én pedig nem erőltethetem. Fáradtan felsóhajtok, majd az ebédlőbe sétálok. Shinichi aggódva méreget, és kérdezget, hogy jól vagyok-e. Nagyon félthet Joshtól, de hiszen nem engem kéne féltenie! Hiszen közel hat éve, hiába próbálkozik. Eddig csak kétszer… jó, azzal a lövéssel együtt háromszor sikerült egyáltalán megsebesítenie. Valahogy mindig jó érzékem van ahhoz, hogy elkerüljem a támadásokat. A homlokára puszilok, mire pirulva elfordul tőlem, és inkább vacsorázni igyekszik. Zavarba hoztam, már megint – állapítom meg magamban és nem bírok megálljt parancsolni a mosolyomnak.

Ebéd után Shinichi Jiroékkal játszott, én pedig anyámmal maradtam. Végül sikerült minden kis nézeteltérésünket rendezni, még arra is rávett, hogy bemenjek apámhoz. Persze jól tudtam, hogy mi lesz a vége, de megtettem a kérését. A folyosóra érve, láttam, hogy Josh épp kilép apám szobájából. Gúnyos mosoly ülr az ajkain, ahogy végig néz rajtam. Ujjaival egy pisztolyt formáz, s „rám lő”, ezek után lefelé vette az irányt. Szerintem ennyi volt a látogatása.

Apám, mint mindig a kerekesszékében ült, s egy könyvet olvasott. Lelkileg rettenetesen megviselték a történtek, de nem tudtam ténylegesen sajnálni miatta. Tönkretette a gyerekkoromat, soha sem foglalkozott velem, sem anyámmal. Nem is tudom, hogy hoztak össze minket… De örülök, hogy megszülettek a testvéreim, legalább anyámnak volt valami boldogsága, miután én főiskolára kerültem. Én nagyon korai gyerek voltam, anyám szerint igazi szerelemgyerek voltam. Aztán jött a cég, az alvilági kölcsönök, végül a törlesztés, aminek folyamán apám belekerült ezekbe a körökbe. Én pedig ezt is megörököltem a céggel együtt. Amikor mindez kiderült számomra, már késő volt. Enyém volt a cég, és nem léphettem vissza.

Évekkel ezelőtt apám megpróbálta visszaszerezni a cégét, de már nem hagytam magam. Persze tervében nagy segítségére volt Josh, és pár alvilági figura. Egy találkozóra igyekezett hozzájuk, amikor valami történt az autóval, és apám nekihajtott egy fának. A mai napig nem tudni, hogy mi történt, de azóta itt tölti a napjait. Hinával és Jiroval cseppet sem törődve.

Apámmal érdektelen dolgokról beszélgettünk, amikre már alapból tudtuk a választ. Nem kérdezett rá Shinichire, pedig biztos voltam benne, hogy tudott róla. Gondolom, most még undorítóbbnak talál, de nem érdekelt. Végül rákérdezett a cégre, amin igazán meglepődtem. Soha nem kérdezett felőle, vagyis… soha nem próbált még akár egy normális beszélgetést kezdeményezni velem. A kezdeti döbbenetemen hamar túllendültem, s mesélni kezdtem róla, bár csak nagy szavakban. Ha lesz legközelebb, akkor majd esetleg részletesebben is beszélhetek róla.

Utána Shinichiért mentem. Szóltam neki, hogy lassan indulunk, amiért egy kissé csalódott pillantást kaptam. Szerintem sejtette, hogy ettől meglágyul a szívem, de most nem hagytam. Haza kell mennünk. Elköszöntem a családtól, s összepakoltam a cuccainkat. Shinichi már az autónál várt. Egy-egy búcsú puszi után véget vetettünk a családi látogatásnak. Hazafelé szép tájakon vezettem, hogy Shinichinek legyen valami nézelődnie valója. Tervem be is vált, mivel szinte rátapadt az üvegre és úgy csodálta a tájat. Felnevettem a reakcióján, mire durcásán nézett rám, de nem tudta lehervasztani a jókedvemet. Lassítottam a tempón, s lehajtottam a tetejét. Shinichi érdeklődve fülelt fel, mire mondtam, hogyha akar, kihajolhat és élvezheti a szelet. Nem kellett kétszer mondanom.

 

[KenShin]

Súgó Még nincs hozzászólás.