Pár hét múlva, már egyáltalán nem törődtem a sebemmel. Megtanultam, hogy milyen mozdulatokat tehetek meg, és melyek azok, amiknek még az emléke is fáj. Magamra vettem egy szürke öltönyt, megfésülködtem, elvégeztem az utolsó simításokat, s már útra készen is voltam. Ma fontos tárgyalásom volt, amire mindenképp el kellett mennem. Így is el kellett halasztanom.

Mielőtt elmentem volna, benyitottam Shinichihez. Az ágyában ült, fülei teljesen a fejére simultak, mint amikor szomorú. Ez alatt az idő alatt megfigyeltem, hogy a fülei és a farka helyzetéből rá lehet jönni, hogy igazából milyen a kedve, mondhatni ösztönös volt. Egy könyvet olvasott, teljesen elmerült benne, mivel észre sem vette, hogy benyitottam. Hangosan kopogtattam az ajtón, mire riadtan nézett fel rám. Jót mosolyogtam magamban, szórakoztatott a félénksége.

– Mit óhajt, Kenshin-sama? – kérdezte a könyv mögé bújva, mintha az megvédte volna tőlem. Pedig sohasem bántottam, nem értettem, hogy miért ilyen.

– Tárgyalásra megyek. Nagyjából három-négy óra, mire visszaérek, ha minden flottul megy.

– É-értem – hebegte megszeppenten. Arcára teljesen kiültek a gondolatai. Nem akart egyedül maradni, de mégsem vihetem el egy tárgyalásra… Leteszem a táskát, közben magamhoz hívom. Egy könyvjelzőt illeszt a lapok közé, majd lefekteti a mellette lévő éjjeli szekrényre. Miközben a mozdulatait figyelem, feltűnik, hogy milyen apró, inkább nőies keze van. Megáll előttem, s várja a parancsomat. Magamhoz húzom a derekánál fogva és megsimogatom a fejét, mire önkéntelenül előbújnak a fülei a hajzuhatag alól. Úgy bújik a kezemhez, hogy a fülét vakargassam.

– Vigyázz a házra, és magadra is.

– Rendben! – mondta jobb kedvvel.

Lent felkaptam a kulcsom, s az autó felé vettem az irányt. A belvárosban volt a megbeszélés, ahova kerülő utakon mentem, hogy megússzam a csúcsforgalmat. Ismertem a belvárost, mint a tenyeremet, minek mennék a forgalomban?

Meglepő módon hamar eltelt a három óra, s még meglepőbb, hogy sikerült megegyeznünk, úgy, hogy egyikünk sem jött ki belőle vesztesen? Jó kérdés… Összepakoltam, s elindultam hazafelé. Útközben betértem egy cukrászdába, s vettem valami süteményt. Biztos voltam benne, hogy Shinichi vacsorával fogad otthon, de talán a desszertet elfelejtette.

Belépve a bejárati ajtón, nem kellett csalódnom. Finom illatok szálltak a levegőben, amik biztosítottak róla, hogy a kismacskám újabb finomságot varázsolt az asztalra. Ledobtam a cipőm, s a konyhába indultam. Shinichi kisietett elém, s mosolyogva üdvözölt. Egy kötényt vett fel magára, hogy ne kenje össze magát, haját pedig apró copfba kötötte fel. A kezébe nyomtam a süteményt, hogy tegye a hűtőbe. Meglepetten nézett a szatyorra, da hamar észhez tért, és berakta a helyére.

Már megterített, így csak le kellett ülnöm. Elfoglaltam a helyem, s nekiláttam a vacsorának. Kivételesen jól főzött, bár balesetek vele is előfordulnak, például megégeti egy kicsit a húst, vagy ott felejti a rizst, és leég. Ilyenkor igyekszik eltüntetni a nyomait, de a szag eléggé árulkodó, amikor meg rajtakapom, akkor mindig magyarázkodni kezd. Ilyenkor jót nevettem rajta, majd segítettem neki eltűntetni a nyomokat. Még mindig nem fogta fel teljesen, hogy nem fogom bántani. A mai vacsorában sem találtam semmi kifogásolhatót, habár nehéz megfelelni az ízlésemnek. Nem vagyok nagy evő, így megválogatom, hogy mit eszem meg. Jó, igazából nevezhetjük annak, hogy rettentően finnyás vagyok. De senki sem tökéletes, igaz?

Elpakolta az edényeket, közben a napomról kérdezett. Unottan meséltem a napomról, ő pedig készségesen hallgatta. Nem értettem, miért érdekelte, hiszen csak unalmas munka. Egy pillanatra elgondolkodtam. A közelben van egy part, ahova nem igazán jártak ki az emberek, mivel az öböl vize eléggé hideg. Felvetettem az ötletet, hogy menjünk ki, ő pedig örömmel bólintott rá a kis sétára. Felmentem, s magamra kaptam valami civilebb ruházatot. Végül egy fehér térdnadrágnál és egy kék ingpólónál állapodtam meg. Shinichi izgatottan várt az ajtóban.

Ahogy megérkeztünk a partra, szóltam neki, hogy nyugodtan menjen, nem kell megvárnia. Nem is kellett többet mondanom, akár egy kisgyerek, aki először látja a tengert, futott a vízhez, s csodálta meg a tájat. Zsebre vágott kézzel követtem, s végignéztem a parton. Egy csalódott mosoly hagyta el az ajkaim, s leültem a homokba. Kellemes emlékeket csalt elő a part képe. Shinichi a vízbe gázolt, hogy kagylókat gyűjtsön. Elmosolyodtam, hiszen én is ezt csináltam, amikor kicsi voltam.

Az a fránya készülék, ami folyton megzavar, újra énekelni kezdett. Kelletlen elővettem,  felvettem, mivel az egyik fontos ügyfelem keresett. Újabb szerződés, újabb feltételek, újabb elfogadhatatlan ajánlat, de nem szakítottam félbe, mivel elég modortalanság lett volna. De az nem modortalanság, hogy felhívott munkaidőn kívül?

– Shinichi! – kiáltottam, mivel egy hatalmas hullám közeledett felé, de nem vette észre. Késő volt. A hullám elnyelte őt, egy apró sikkantás mellett. – Még mindig nem érdekel az ajánlata, uram– mondtam a telefonba, és kinyomtam. Shinichihez siettem, aki a vízben ült és köhögött. Fején egy rózsaszín csillag tanyázott, amit valószínűleg a hullám hozott magával. – Jól vagy? – fojtottam el mosolyt, miközben felsegítettem. A csillagért nyúltam, s leszedtem a fejéről, pár hajszállal egyetem, mivel fanatikus módon ragaszkodott a szőke hajszálaihoz. Meglengettem előtte, mire ijedten lépett el előlem. Nem látta, hogy mi az a rózsaszín valami, amit meglengettem előtte. – Jól eláztál – vigyorogtam rá.

A parton ráparancsoltam, hogy vegye le a pólóját, mert így megfázik, nekem pedig nincs kedvem egy beteget ápolgatni, majd ráadtam a felsőmet. Hatalmas volt rá, akár egy lányon a szerelme pólója. A nadrágot is levettem róla, mivel az is csurom vizes volt, csak az alsó maradt. Megigazítottam a felsőjét, mivel egy ponton felgyűrődött. Ahogy felnéztem elvesztem a kíváncsi kék tekintetben. Pár percre kikapcsolt az agyam, éppen annyira, hogy egy csókot lehelhessek a finom ajkaira. Meglepettsége nem sokáig tartott, finoman visszacsókolt, ami engem újabb határok átlépésére vezérelt. Végignyaltam az ajkain, amit engedékenyen szétnyitott, ezzel utat engedve nekem. Nem tudom, miért csináltam, csak egyszerűen muszáj volt megtennem.

Elváltam az ajkaitól, s újra a szemébe néztem. Csillogtak a meglepettségtől, de nem tudtam válaszolni a fel nem tett kérdésre. A hajamba túrtam, nem értettem saját magamat sem. Szabad utat adtam neki, közben én lefeküdtem a homokba. Az eget néztem, elbóbiskoltam. Egy árnyék vetült rám, majd egy halk kuncogás után eltűnt. Nyögve fordultam az oldalamra, s Shinichire néztem. Megróttam, amiért kinevetett, mert „elaludtam” a parton. Bocsánatot is kért, de a hangjában éreztem a jó kedvét. Egy hűvös szellő futott végig a parton, mire jobbnak láttam hazamenni. Ahogy felálltam, direkt a farkára léptem, de csak annyira, hogy éppen hogy fájjon neki, akár egy szúnyogcsípés.

Egy nyávogás hagyta el az ajkait, amit pipacsvörös fej és száj elé kapott kéz követett. Csalfán mosolyogtam rá, hogy lássa, nem véletlen csináltam. Ki mondott olyat, hogy nem vagyok bosszúálló típus? Durcásan vonta össze a szemöldökét, mire még szélesebb mosoly telepedett az arcomra. A kocsihoz mentünk, közben egész végig éreztem magamon a tekintetét.

– Megsértődtél?

– Nem – duzzogta. Felfújta az arcát akár egy kisgyerek, és tiltakozóan összefonta a kezeit a mellkasa előtt. – Még te mondod, hogy nem szabad kinevetni másokat – motyogta az orra alatt, de én tökéletesen hallottam.

– Mondtál valamit?

– Semmit! – nyújtotta rám a nyelvét, s behuppant az autóba. Annyira aranyos tud lenni! Kár érte. Halkan felsóhajtottam, s én is követtem a példáját.

Nem tudtam, hogyan kéne előhoznom a témát, de talán az lesz a legjobb, ha nem kertelek és elmondom az igazságot. Otthon, mielőtt felrohant volna megállítottam. Kérdőn fordult vissza a lépcső első fokáról. Ismertem azt az állatot, hogy ne ismertem volna! Nem kéne hagynom, de… Eltűntettem mindent érzelmet az arcomról, s nekikezdtem.

– Holnap elvisznek.

– T-tessék? – kérdezte hitetlenkedve.

– A minap bejelentkezett hozzám egy férfi, hogy megvett téged, vagyis inkább a szüleid adtak el neki – mondtam egy szuszra. – De…

– Mi? De hát…! – vágott a szavamba nagy hévvel. Azonban hirtelen megállt. Felszegte a fülei, majd rám nézett. – Ennyi lenne, mert akkor felmennék csomagolni.

– Ha… – kezdtem volna bele, de végül mégsem folytattam. A hajamba túrtam és összekócoltam, tehetetlenül felkiáltottam. – Rendben, menj!

– Oké– mondta halkan, és felrohant a szobájába.

Reménytelen alak vagyok. Idehoztam, gondoskodtam róla, kötődni kezdtem hozzá, erre ilyen könnyen itt hagyna. Csak egy vagyok a gazdái közül. Régi barátomért nyúlok, s hosszú beszélgetést váltunk egymással. Legalább Johnnie mindig meghallgat, elfeledteti felem a problémákat. Johnnie töltete már félig elfogyott – bár eddig se volt tele –, így jobbnak láttam pontot tenni a dolgok végére.

Hajnali három volt, én pedig részeg, de nem a mocskos fajtából. Ilyenkor kikapcsolt az agyam, könnyebben mondtam ki a szívem kívánságát, vagy éppen tettem meg azt. Halkan nyitottam be a szőkeséghez. Kintről besütött a sápatag hold, így láthattam takaró alatt megbúvó alakját. Görcsösen szorongatott egy párnát, szemeiben pedig könnyek csillognak. Óvatosan letelepedtem mellé, hogy ne ébresszem fel, de az arcom még sötétben maradjon. Bár tudtam, hogy nem figyelt senki, gyűlöltem magam esendőnek mutatni. Eltűrtem az arcába lógó tincseket, s a szemében ülő könnyeket is letöröltem.

– Miért nem akarsz velem maradni? – suttogtam a levegőbe, de nem válaszolt senki. Pár percig figyeltem, s mint aki megérezte ezt, felpislogott rám. Szemében az álom aprócska szikrái csillogtak.

– K-Kenshin? Mit csinálsz itt? – kérdezte megszeppenve. A következő pillanatban patakként kezdtek folyni a könnyei.

– Jó kérdés – sóhajtom. – Ne sírj – kértem kedvesen, miközben megpróbáltam letörölni a könnyeit, azonban nekem is kicsordult egy könny a szememből, de ezt a sötétség elrejtette. Nem akartam, hogy elmenjen.

– Nem sírok – kapta el a fejét, de utána nyúltam. Magam felé fordítottam, s végigsimítottam a szemei alatt.

– Nem, de akkor mitől vizes az ingem alja? – kérdeztem, miközben letöröltem vele egy újabb cseppet.

– Én nem sírok! – mondta töretlenül.

– Akkor ezek mik? – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Semmik – szipogta kétségbeesetten, én pedig ráhagytam. A vállára hajtottam a fejem, s beszívtam az illatát, amitől kellemes nyugodtság járt át.

– Miért?

– Csak úgy – suttogta, s eldőlt az ágyon. Nem nézett rám.

– Fejtsd ki. Gyerünk! – sürgetem, mivel nem akaródzik megszólalnia.

– Én, nem akarok elmenni – szipogta.

– Tessék? – nyomtam fel magam, s a szemébe néztem. Mégse akar elmenni? – Akkor nem is gyűlölsz itt lenni velem?

– Sz-szó sincs róla – szipogta.

– Akkor miért nem ellenkeztél? Hiszen megteheted.

– De hát, én a te tulajdonod vagyok – szipogta. – Azt csinálsz velem, amit akarsz, nem tehetek ellene semmit – mondta elpirulva, még mindig könnyes szemekkel.

– Nem vagy a tulajdonom! – mondtam kissé indulatosan. – Már megmondtam, nem akarom ezerszer elismételni. Azt teszel, amit csak szeretnél.

– Akkor… maradhatok? – kérdezte reménykedve. A remény csalfa dolog…

– Nehéz ügy lesz… a férfi nem tűr halasztást és tudom is, hogy miért, és nem mondhatom vissza. De megoldom. – Letörlök egy újabb könnycseppet, s a homlokára nyomok egy csókot. Igen, szabad, azt csinál, amit csak akar. Nem erőltethetek rá semmit, még magamat sem. Átfordítom magunkat, hogy én feküdjek az ágyon, mire a mellkasomhoz bújik. Mélyen beszívja az illatom, s érzem, ahogy a farka örömtáncot jár örömében. – El kell menned vele holnap – kezdek bele, mire egyből lelohad a kedve. – Nyugi, utánad megyek – mosolyogtam rá. – Nem hagylak ott, ne aggódj.

– Rendben! – mondta kitörő örömmel, s még jobban hozzám bújt, pedig azt hittem ez lehetetlen. – Köszönöm, Kenshin-san!

– Pedig már olyan szép volt – sóhajtottam fel. – Mi lenne, ha tegeznél végre? – Megilletődve emelte rám a tekintetét, majd boldogan bólintott. – Azért! Viszont én most megyek – nyomtam egy puszit a fejére és átmentem a szobámba.

Másnap reggel korán keltem reggel. Pár kilométeres futás után, jól esett a víz kellemes simogatása. Lemostam magamról az út porát, a bűnös gondolataim, a vágyamat, hittem benne, hogy a víz képes rá. Nem ronthatok meg egy ilyen fiatal, tiszta fiút, mint Shinichi. Nem helyes. Lent a konyhában már a reggeli sült, s Shinichi mosolyogva dúdolgatott. Legszívesebben átöleltem volna hátulról, de mégsem tettem. Leültünk, s csendesen elköltöttük a reggelinket.

Miután elpakolta a konyhát, felküldtem átvedleni. Én is követtem a példáját, egy öltönyt öltöttem magamra, mint aki ténylegesen üzletet akar kötni. Egyszerre léptünk ki az ajtón. Elismerően néztem végig az alakján, el kellett ismernem: szinte minden jól állt neki, amit magára öltött. Tetszésemnek nem tudtam hangot adni, mert csengő durván félbe szakítot, mire Shinichi lerohant, s ajtót nyitott.

Nehéz szívvel engedtem el Shinichit, mivel nem voltam olyan biztos magamban és a csapatomban, mint ahogy mutattam. Viszont a kis szőke feltétlenül bízott bennem, a sikeremben, olyannyira, hogy még velem is sikerült elhitetnie, hogy minden rendben lesz. Ezzel egyetlen egy bökkenő volt. Mint kiderült a tag Josh egy jó barátja, és ha az ő keze is benne van egy olyan dologban, amihez nekem is közöm van… az halott ügy. Épp ezért ideje lesz nekem is mozdulnom végre a falaim mögül, nemde?

A fiúk tíz perc múlva leparkoltak a házam előtt, halál lazán, ahogy mindig is. Egy a vezető ülésen, hárman pedig a terepjáró tetején tanyáztak. Beültem a vezető mellé, az pedig indított. Kibámultam az ablakon, közben a cigarettámat csócsáltam. A fiúk éppenséggel veszekedtek, hogy melyik a legjobb gyorsétterem. Katsurou hevesen a Meki, Hiroto a Börgi, míg Nobu a Kentaki mellett érvelt, de sehogy sem jutottak előbbre. Mikor eljutott hozzám a szavak értelme felröhögtem, ezek tényleg ezen veszekednek? Milyen egy eszement csapatom van nekem?

Shinichi POV

Amikor Kenshin-san elengedte a kezem, azt hittem, hogy összeesek, annyira remegni kezdtem. A férfi durván taszított az autójába, én pedig tehetetlenül tűrtem. Ez a pasi pont úgy viselkedett velem, ahogy az árverés előtt ígérték nekem a többiek.

Egy hatalmas kúriához vezetett az utunk, ahol külön biztonsági őr várt a kapuknál. Az őrök szeme sokkal szigorúbb volt, mint Kenshin-san őreié, mellettük pedig egész fegyver arzenál sorakozott, míg Kenshin-san őreinél csak egy-egy pisztoly volt. Ezen felül külön megvizsgálták munkaadójukat, és engem is. Viszont engem nem csak egyszerűen áttapogattak, hanem fogdostak is. Minden idegszálam megfeszült, sírni tudtam volna. El akartam menekülni. Az idegen parancsba adta, hogy ne merészeljek mozdulni a nappaliból, s elment. Egy ideig engedelmesen ültem, végül járkálni kezdtem a szobában. Nem bírtam ülve maradni. Végig az járt a fejemben, hogy mi van, ha Kenshin-san mégse jön értem? Mi van, ha itt hagy? Ugye nem fog megtörténni? Jaj, istenem, add, hogy nem így legyen! – könyörögtem magamban.

Kintről fegyverropogás hallatszott, s megszólalt a riasztó is. Eljött! – ujjongtam magamban. A füleim kezdtem hegyezni a hangok irányába, hátha meghallom őt. Farkam össze-visszajárt, nem bírtam türtőztetni magam. Annyira izgatott voltam, hogy nem vettem észre a másik irányból érkező férfit.

– Le sem tagadhatod, hogy várod a gazdádat – csendült fel a férfi hangja. Ismerős volt! Megpördültem, s szembe találtam magamat Josh-sal. Szőke haja most is rendezetten állt, zöld szemei, gúnyosan csillogtak. – Ugye, még emlékszel rám?

– T-te vagy az múltkorról! Te sebesítetted meg Kenshin-sant! – mondtam kissé remegő hangon. Hátrálni kezdtem, mire ő követett.

– Ezek szerint nem mutatkoztam be múltkor! A nevem Josh Dyl, Kenshin mostohatestvére!– Elém ugrott, de én elszaladtam előle. A kanapé mögé futottam, s onnan figyeltem. – Az enyém vagy, kicsi – súgta gúnyosan, s átugrott a kanapén, de én sem voltam rest, újabb menedék után néztem, amit egy oszlop személyében találtam meg. – Kezdem unni a fogócskát.

– Nem kapsz el! – dacoltam vele, de legbelül remegtem. Hol van már Kenshin-san? Menekülni próbáltam, de elkapott. A falnak szegezett, s gúnyosan nevetni kezdett. Lefogta a kezeim, hogy ne tudjak karmolni.

– Meg vagy – súgta élvezettel. – Most látom, hogy mennyire édes vagy.

– Josh! – hallottam meg Kenshin-san figyelmeztető hangját, s felhúzta a kakast. Örömömben sírni tudtam volna. – Ereszd el szépen.

– Ugyan már! Mindenki tudja, hogy a kétarcú herceg sohasem húzza meg a ravaszt!

– Kipróbálhatjuk – javasolta a fekete. Josh sziszegve bár, de engedelmeskedett a kérésnek, s elengedte a kezem. – Shinichi, gyere ide – mondta hűvös hangon, s én engedelmesen hozzáfutottam. Átkarolta a derekam, s ekkor belépett egy barna hajú srác is. Leguggolt, közben célba vette a falnál álló szőkét, aki időközben megfordult, s villámló tekintettel figyelte a fekete hajút. Tényleg nagyon nem szerethetik egymást. – Kösz, Katsu.

– Nincs mit, főnök! Mi köszönjük a mókát! Végre játszhattunk – vigyorgott a barna.

– Indulj kifelé – súgta a fülembe Kenshin, mire megborzongtam egy picit. Szerettem a hangját, valahogy megnyugtatott a mély baritonja. Bólintottam. A következő pillanatban elengedte a derekam, s a kijárat felé irányított. – Egyenesen!

Futni kezdtem kifelé. Már az udvarra léptem ki, amikor hirtelen nevetve felkapott valaki, s kisétált velem, sietős, mégis laza tempóban. Kenshin-san kapott fel a vállára. Kérdőn pillantott rám, mire eléggé meglepődött fejet vágtam, de hamar elmosolyodtam, s hozzá bújtam, amennyire ez a póz megengedte. Beültetett a kocsiba, gyújtást adott, majd egy cigire is rágyújtott.

Nem sokkal később többen is megjelentek, s behuppantak az autóba. Ijedten figyeltem az ismeretlen fiúkat, amin Kenshin-san jót mulatott. Mikor már csak Katsu, a benti barna hajú srác hiányzott, elkezdtek poénkodni, hogy otthagyják, mire az említett felpattant a hátsó csomagtartóra, egy „itt nem hagytok!” felkiáltással, s jelezte, hogy indulhatunk.

Egész úton viccelődtek, da én nem értettem a vicceiket. Csak onnan tudtam, hogy viccelnek, hogy mindannyian nevettek rajta. Végtére Kenshin-san rájuk szólt, hogy fejezzék be a szekálásom, én meg értetlenül pislogtam, hogy mi van?

 

– Mit szólnál egy vidámparkozáshoz? – ajánlotta fel Kenshin, mikor már csak ketten voltunk. Rögtön rábólintottam.

– Még sohasem voltam vidámparkban! – ujjongtam.

A vidámpark hatalmas volt, legalábbis én annak láttam. Mindenfelől örömittas kiáltások, nevetések csendültek fel. Kenshin odakiáltott hozzám, közben a jegyeket mutatta fel. Hozzászaladtam, ahogy odaértem a fejemre tett egy kalapot, hogy elrejtse vele a füleim. Még a véletlen kiszúrta volna egy kisgyerek, és ráncigálni kezdte volna. Sok játékra felültünk, bolondoztam az ott lévőkkel. Kenshin csak mosolygott rajtam, a legtöbb játékból, inkább kimaradt.

A szellemvasútra sikerült felcsalnom. Egész végig a kezét fogtam, s sikongattam. Nem volt jó ötlet, de Kenshinnel is fel akartam ülni valamire! Összeszorítottam a szemeim, hogy ne jussanak el hozzám a hangok és a képek, de így sem sikerült kizárnom a rémisztő hangokat. Hirtelen egy simítást éreztem meg az arcomon, mire felnéztem. Azonban nem láttam semmit, mert Kenshin arca eltakarta előlem a kilátást. A következő pillanatban az ajkaimra nyomta az ajkait, bennem pedig megrekedt a levegő. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, s bátortalanul visszacsókoltam. Hirtelen elvált tőlem, s ebben a pillanatban erős fény vakított el. Elpirultan pillantottam körbe, de senki nem látott minket. Kenshin elégedetten mosolygott, mint mindig, amikor sikerült zavarba hoznia. Gonosz!

Vettünk egy-egy hot dogot, amit hamar be is faltam. Vigyorogva húztam magam után, hogy megint dodzsemezzek egyet, ezúttal Kenshinnel, de most sem sikerült becsábítanom. Duzzogva biggyesztettem le az ajkaim, mire összekócolta a hajam. Elkaptam a kezét, s újra húzni kezdtem, de semmi, sőt, hirtelen felszisszent. Sietősen elengedtem a kezét.

– Valami rosszat csináltam?

– Nem, nyugi – villantott rám egy mosolyt. – Menj, mert mindjárt indítják! – taszított rajtam egy kicsit, de nem mozdultam. A kezembe nyomott még egy zsetont. – El kell mennem, de mindjárt itt vagyok, rendben?

– De…

– Shinichi.

– Rendben – biccentettem. Felsóhajtott, majd egy csókot nyomott a homlokomra, ettől egy kicsit jobb kedvem lett. – De aztán tényleg igyekezz! – mosolyogtam rá

Bólintott, majd elment a mosdók irányába. Egész hamar visszatért, bár halkan morgott valamit, közben elsüllyesztette a telefonját a zsebében. Megpillantva, mosolyt varázsolt az arcára, majd kérdezte, hogy merre tovább. A választásom az óriáskerékre esett.

Amint leült, rögtön az ölébe húzott, s átölelt. Meglepődtem rajta, de örömmel bújtam az ölelésébe. Jól esett az erős karok közt feküdnöm. Tudtam, hogy mindig meg fog védeni, hogy honnan, azt nem tudom, csak éreztem.

– Ha velem maradsz, akkor számítanod kell még ilyesfajta akciókra – szólalt meg halkan. – Mármint, ijesztőekre, de igyekszek, hogy ne vonódj bele.

– Engem nem zavar, amíg Kenshinnel lehetek! – jelentettem ki elpirulva, s az arcom a mellkasába fúrtam. Ő csak mosolygott, s cirógatni kezdte a fülem tövét. Azonban hamar eltűnt a simogatás, mert ki kellett szállni az óriáskerékből. – Fagyi! – kiáltottam fel, ahogy megláttam a fagylaltárust.

– Szeretnél? – kérdezte mosolyogva.

Hevesen bólogatni kezdtem. Kenshin felnevetett a reakciómon, majd vett egy-egy fagyit. Egymás mellett sétáltunk. Jó néhányszor Kenshinre pillantottam, mivel észrevettem egy fagyifoltot az arcán. Végül hirtelen elé léptem, megfogtam a nyakkendőjét, lentebb húztam, mert úgy nem értem el, s lenyaltam az arcáról a kis foltot. Kenshin ledöbbentve nézett rám. Először nem értettem, hogy min lepődött meg, majd nekem is leesett. Elvörösödve szabadkozni kezdtem. Megcsóválta a fejét, majd elindult kifelé.

Előttem lépdelt, s a kocsi felé tartottunk. Elgondolkodva követtem, de jócskán lemaradtam tőle. Megfordult, s rám szólt, hogy siessek egy kicsit. Felkaptam a fejem, majd felé szaladtam, de egy kiálló fa gyökerében megbotlottam. Ha nem kap el Kenshin, akkor elhasaltam volna a kövön, de megfogott, habár fájt neki, mivel hangosan felszisszent.

– K-köszönöm– hebegem.

– Azért, ennyire nem kell sietni – erőltetett az arcára egy mosolyt.

– Valami baj van? – kérdeztem gyanakodva, de Kenshin leintett. – Na, de látom, hogy valami baj van! – erősködtem, de ő még mindig tagadta. – Talán az a baj, amit az előbb tettem? – kérdeztem elvörösödve.

Kenshin lehajolt hozzám, s hosszan a szemembe nézett. A leheletünk keveredett, én pedig kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Mind a szemkontaktustól, mind az illatától. Kellemes, kissé citrusos illata volt a parfümtől, amit használt. Közelebb hajolt, én pedig lehunytam a szemeim, s felkínáltam az ajkaim, ezzel együtt leesett a fejemről a kalap. Az ajkaival a fülembe harapott, s óvatosan csócsálni kezdte. Ijedtemben hangosan felnyávogtam, de a szám elé kaptam a kezem. Durcásan néztem rá, mire egy féloldalas, huncut mosoly volt a válasza.

– Gonosz vagy – motyogtam az orrom alatt. Pedig azt hittem, hogy meg fog csókolni!

– Ez a dolgom.

 

[KenShin]