Nem sokkal később – egy hideg zuhany után–, követtem a konyhába. Ahogy meglátott, kissé megijedt, de hamar észbe kapott. Leültem az asztalhoz, s ő letette elém a reggelit. Megköszöntem, s enni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott a tegnap esti ígéretem, ami igazán esedékes lenne, tekintve, hogy egyáltalán nincsenek ruhái. Megköszörültem a torkom, s rá néztem. Felnézett rám azokkal a nagy kék szemeivel, füleit lehajtotta, s megszeppenve nézett rám.

– Hova szeretnél menni? – Láttam rajta, hogy meglepődik, de ahogy láttam örült neki, hogy nem felejtettem el.

– Öhm… nem tudom – mondta szégyenlős mosollyal. Láttam, ahogy a háta mögött a farkát kezdi lóbálni, ami még jobban megerősített a hitemben, hogy örül. Kicsit sötétebb színű volt, mint a haja, de nagyon hasonlított rá.

– Először ruhákat kellene vennünk neked. Az én régi ruháim, így is hatalmasak rád – mutattam rá az egyértelműre.

Shinichi bólintott. Reggeli után adtam neki egy fehér inget, egy normálisabb nadrágot, cipőt és egy kalapot, amivel elrejthette a füleit. Nem akartam, hogy még jobban megbámuljanak minket. Shinichi pirulve ugyan, de felöltözött, s követett. Egy nagyobb üzletbe mentünk, ahol mindent meg tudtunk venni és szem előtt tarthattam. Meghagytam neki, hogy nyugodtan vásároljon. Azonban nem igazán akart költekezni. Felsóhajtottam, s mellé léptem.

– Hé, mondom, nyugodtan válogass! – Közben levettem a polcról néhány pólót, amik tetszettek. Utána néhány nadrágot nyomtam a kezébe, s így tovább. – Próbáld fel őket – húztam a próbafülke felé. – Ami nem tetszik, azt hagyd.

Félősen bólintott, majd eltűnt a próbafülkében. Mindegyiket felpróbálta, s megmutatta nekem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy apuka, aki épp a fia ízlését akarja kialakítani. Meg kellett állapítanom: minden nagyon jól állt neki, leszámítva, hogy hihetetlenül vékony volt. Az egyik darab különösen tetszett. Egy szűkebb farmer volt rajta, egy fehér pólóval, amin valami szöveg volt, motívumokkal díszítve. Felálltam, s körbeforgattam.

– Jól állnak.

– K- köszönöm – mondta fülig pirulva. Az üzletben nem voltak sokan, így egyből kiszúrtam az üzletbe érkező gyanús alakot. Megragadtam Shinichi karját és berántottam a fülkébe. Mutattam neki, hogy maradjon csendben, s így is tett. A léptek közeledtek, nekem pedig nem jutott eszembe a megfelelő mentő ötlet. Ezért gyűlöltem kijönni ilyenkor a városba! Mindenhol hemzsegnek az emberei… – Kens… – Hirtelen az ajkaira tapadtam, s a sarokba taszítottam, mintha épp valaminek a közepén lettünk volna. Épp ezt a pillanatot választotta a férfi, hogy kirántsa a függönyt, majd sűrű bocsánatkérések közepette vissza is húzta és továbbment a dolgára.

A hirtelen ért támadás miatt Shinichi ledermedt, nekem pedig elszálltak valami kellemesebb helyre. Hiába tűntek el a léptek, én folytattam. Lassan lecsókoltam a nyakába, aminek jutalma egy elfojtott nyögés volt, s ez még messzebb repítette a tudatom.

– K-Kenshin-san… – nyögte Shinichi. – Kérem, hagyja abba… – Na, ez volt az a pillanat, amikor észhez tértem. Felnéztem a szemeibe, s leesett, hogy mit tettem.

– El… ragadtattam magam. – Határozottan! Mégis mit művelek én ezzel a fiúval? Reggel is és most is. Túl régóta nem elégítettem ki már a vágyaim…

Kiléptem a fülkéből, s kint megvártam, míg összeszedte a ruháit. Kifizettem minden ruhát. Egész sok ruha összegyűlt, legalább lesz mit felvennie. Meghagytam neki, hogy várjon meg az egyik padon, amíg én visszamegyek az autóhoz.

 

– Shinichi.

Az egyik padra ültem, s vártam, hogy visszajöjjön Kenshin. Néha félelmetes tudott lenni, de én éreztem, hogy igazából jó ember. Gondoskodott rólam és nem bánt, ahogy azt a többi neko mesélte az előző gazdáikról. Azt hiszem, elég szerencsés vagyok, hogy ilyen gazdám lehet, mint ő. A kirakatot néztem, amikor hirtelen mögém lépett egy férfi, s a hátamnak szegezett valamit. Feltehetőleg egy pisztoly volt az. Megdermedtem a félelemtől.

– Meg vagy cicus – mondta édesgető hangon. – Hol van a gazdád? – kérdezte komoly hangon, s körbe kémlelt. Óvatosan felnéztem rá. Zöld, kerek szemei voltak és sötétszőke haja. Erőt sgárzott, de teljesen másfajtát, mint Kenshin. Tőle féltem. Határozottan féltem.

– K-ki maga? – kérdeztem rémültem. Vérfagyasztóan elmosolyodott.

– Csak egy régi ellensége. – Nyeltem egyet, de nem mondtam semmit. Nem is mertem… – Oh, itt jön a kétarcú herceg is – mondta gúnyosan, s rémülten néztem az érkezőre, aki úgy közelített felénk, mint egy feldúlt vad.

– Mit akarsz te itt?

– Ugyan. Tudod te azt – mondta mosolyogva. Az ajkaimba haraptam. Kenshinhez akartam rohanni, hogy védjen meg, de féltem megmozdulni.

– Ereszd el.

– Kizárt dolog – mondta mosolyogva, s a fejemhez akarta emelni a fegyverét, de Kenshin is mozdult. Előrántotta a fegyverét, s a szőke fejére célzott. Ekkor a szőke férfi is meggondolta magát. Felrántott, s maga elé tartott pajzsként, miközben a pisztolyát Kenshinnek szegezte. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Végig nyalt a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Rossz értelemben. – Szép fogás. Megtarthatom? – kérdezte perverzül vigyorogva.

– Azonnal ereszd el! – ordította a feketeség. Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, de visszarántott.

– Ne ficánkolj! – kiáltott rám.

Hirtelen egy erősebb rántást éreztem a karomon, majd a kemény padlót. Kenshin elrántott a férfi karjai közül, s a testével védett. Egy hangos dördülés, majd síri csend. Egy vérrózsa bontott szirmokat Kenshin ingén. Riadtan pattantam fel, s Kenshinhez rohantam. Hirtelen megjelentek a biztonsági őrök. A szőke férfi morrant egyet, majd futásnak eredt. Az őrök pedig utána.

– Kenshin- san! A kórház… – kezdek bele, s elvéve a telefonját a mentőket kezdem hívni, de kiveszi a kezemből, és kinyomja.

– Nem lehet… – nyögi fájdalmasan. – A kocsihoz…

– De…

– Indulás! – mondja, s állapotát meghazudtolva az autó felé igyekszik. Nincs mit tenni… ő a gazdám, hallgatnom kell rá. Elbotorkálunk az autóig, ahogy segítek beülni neki. Nem tudok autót vezetni, így nincs más lehetőség… Kenshin az ülés támlájának támasztja a fejét. Felszínesen veszi a levegőt, látszik az arcán, hogy iszonyúan fáj neki. Az én hibám! Gyorsan beszállok a másik oldalra, míg Kenshin behúzza az ajtót, majd indít is.

– K- Ki volt ez? – kérdezem félénken. Farkam idegesen tekereg a hátam mögött, füleim lehajtva.

– Josh. Ez az én világomban megszokott… – lehelte nehezen, majd elővette a telefonját valamelyik zsebéből. Felhívott valakit, majd eléggé mogorván beleszólt: – Itt Kenshin. Ha kedves a kényelmes és biztonságos életed, fél óra múlva légy nálam! – Nem várta meg a választ, csak letette a telefonját. Az utakat jártuk, Kenshin-san olyan utakon vezetett, amiken nem volt forgalom, így hamar hazakeveredtünk.

Otthon felkísértem Kenhin-sant a szobájába. Arrébb toltam a párnákat az ágyáról, majd gyengéden lefektettem rá. Levettem róla a felsőjét és letisztítottam a vért róla. Még a vizet sem tudtam kivinni, megjelent egy férfi az ajtóban. Kenshin-san valami Markot emlegetett, hogy ő az orvos és jönni fog. Engedelmesen arrébb léptem, s átadtam a terepet. Közben még vittem be tiszta törülközőket, majd végleg letelepedtem a nappaliban. A kanapén ülve vártam, hogy lejöjjön a doki. Reménykedtem benne, hogy jól van Kenshin-san… Az én hibámból sérült meg. Ha én nem lennék, akkor ez az egész meg sem történt volna! Meg sem érdemlem, hogy ilyen kedves gazdám legyen. Bár még nem volt másik gazdám, de a többiektől hallottam, hogy milyen emberek vannak. A gondolatra hideg futott végig a gerincemen. Nem akarom!

Hirtelen eszembe jutott az egyik fiú, aki ott volt az aukción. Furcsa kettőség uralta. Az egyik pillanatban rettegett, a hátán bántalmazás már behegedt és még csak hegesedésnek induló sebek borították. Azt hittem össze fog törni, ha bárki hozzáér, de egyszer csak felegyenesedett. Kihúzta magát, akár egy herceg, szemeiből eltűntek a félelem szikrái. Olyan volt mintha nem ismerte volna a félelmet, csak a dühöt és a kárörvendést. Valaki megkérdezte tőle, hogy ő hogy került oda. A fiú – később kiderült, hogy inkább már férfi– elmosolyodott. Elmondta, hogy egy rettenetes helyről került oda, és hogy azt a helyet az ellenségeinek sem kívánja., de elmondta, hogy ő végig kitartott, erős maradt. Egy részt kihagyott a meséjéből – még ő maga is beismerte –, majd megfogadta, hogy őt nem fogják megtörni. Sokan nem értették, miért, de erre is választ adott. Mert volt kint valakije a nagyvilágban, akit nagyon szeretett, és akit újra látni akart. Elmondani neki, hogy mennyire szereti és megcsókolni, még ha el is utasította volna, akkor is meg akarta tenni. Láttam a többieken, hogy tisztelni kezdték a srácot és az én szívembe is belopta magát. Vajon mi lehet vele?

– Te, neko! – szólt komoran egy hang a küszöbről. Felpattantam, s a dokihoz siettem. – Ismerem Kenshin-t, így sejtem, hogy mit enged meg neked. Reggelente cseréld át a kötéseit, ezen felül, ha bármikor átvéreznek, akkor tegyél még rá kötést.

Óvatosan bólintottam majd kikísértem. Megköszöntem a fáradozásait, majd felmentem gazdámhoz. Az ágyban feküdt, s halkan szuszogott. Gondolom meghallhatta az ajtó nyílását, mert halkan, kissé kábán magához hívott. Odalépkedtem mellé, s vártam, hogy folytassa. Teát kért. Bólintottam, majd leiparkodtam a konyhába. Gyorsan főztem egy teát, majd felvittem neki. Segítettem neki felülni, majd megitattam. A gépét kérte, hogy folytassa a munkáját.

– N-nem kéne pihennie? – kérdeztem féléken.

– De. De a munka nem csinálja meg magát – sóhajtotta. Felnéztem rá.

– K-kérem Kenshin-san, pihenjen! – mondtam halkan, határozatlanul. Kenshin-san végignézett rajtam, majd egy sóhaj kíséretében visszafeküdt.

– Rendben, menj nyugodtan pihenni. Én is azt fogom tenni!

– R-rendben!

Átmentem a szobámba, majd elfeküdtem az ágyon. Az álom hamar megtalált, de nem aludtam mélyen. Hajnalban arra keltem, hogy valaki a konyhában matat. Féltem, de leosontam az emeletről. A konyhába léptem, s felkapcsoltam a villanyt. Kenshin-san egy pillanat alatt fordult meg. A szájában egy pirítós lógott, míg az egyik kezében egy konyhakést tartott, amivel támadhatott volna. Ahogy meglátott, meglágyult a tekintete. Letette a kést, s kivette a szájából a pirítóst.

– Nem fogom megszokni egyhamar! –sóhajtotta, s folytatta a késő esti lakoma előkészítését. Én megszeppenve álltam az ajtóban, de hamar felocsúdtam.

– B-bocsánat, Kenshin-sama! Nem akartam meglepni.

– Semmi gond – mondta színtelen hangon, s beleharapott a pirítósába. A mozgása lomhább volt. Ez volt az egyetlen – és a kötések – amik a sérülésére engedtek következtetni.

– Miért nem keltett fel? Szívesen csináltam volna én is valamit… – suttogtam elszomorodva. Egyáltalán nem vagyok hasznára, csak kárára.

– Elfeledkeztem rólad – válaszolta őszintén. – Nem szoktam meg, hogy bárki is van mellettem, aki segítene. – Leült az asztalhoz, s elmajszolta pirítóst. Elmosogattam utána és letakarítottam a pultot, majd letelepedtem mellé az egyik székre.

Ahogy végzett elrakta a mosogatógépbe a tányérját. Jé, ilyen is van itt? – lepődtem meg. Segítettem Kenshin-samának felmenni az emeletre, habár nem kérte. Észrevettem, hogy időközben le is fürdött. Ennyire halkan mozogna a házban, vagy csak én voltam figyelmetlen? 

 

[KenShin]