A nevem Haga Kenshin. Hivatalosan egy nagynevű cég igazgatója vagyok, azonban az árnyak közt is elég nagy hírnevem van. A „kétarcú hercegnek” hívnak az alvilági körökben. Apám volt az egyik leghírhedtebb közöttük, s mégis, az akkor tizenhat éves fia letaszította a trónról. Kisemmizte, szinte teljesen elpusztította. Ez voltam én. A bosszú hajtott tizenhárom éves korom óta, amikor is megtudtam, hogy apám csalja anyámat. De ez már csak a hab volt a tortán.

 

De nem csak azért voltam hírhedt ezekben a körökben. Én magam sohasem öltem meg senkit, mégis sok vért tapadt a kezemhez. Volt egy csapatom, akiket a piszkos munkára béreltem fel. Profik voltak, ha valaki látta a végeredményt, rögtön felismerték, hogy én csapatom volt ott. Ilyenkor a rendőrség egy napot helyszínelt, majd ismeretlen tettesek ellen feladták a körözést, de elkapni sohasem tudtak minket.

- Kenshin! Jöjjön - biccentett az egyik férfi a nagyterem felé. Valahonnan ismertem a férfit, de valahogy nem érdekelt, hogy ki is ő.

 

Hamar le akartam tudni ezt az estét. Fáradt voltam, és pihenni vágytam már. Követtem a férfit a nagyterembe, ahol egy aukció vette a kezdetét. Korcs egy népség. Fiatal fiúkat visznek haza, hogy aztán közösüljenek velük… Undorítóak. A legrosszabbak pedig azok a férfiak, akik úgy nevezett nekokat visznek haza, nekik általában ez a fétisük. Ők még könyörtelenebbek ezekkel a petekkel, igazi szadisták.

 

Sorra hozták be az ilyen fiúkat, nekokat. Persze sorra elkeltek. Hihetetlen, hogy az emberek hová tudnak korcsosulni. Az aukció utolsó „darabjait” hozták be, amikor már kezdtem megunni ezt az egészet.

Egy hófehér bőrű, szőke, hosszabb hajú fiú nekot hoztak be. Egy szál alsónadrágban volt, s rettenetesen félt. Csak úgy sugárzott belőle a félelem. Már épp fordulni akartam, mikor elhangzott az első licit. Megtorpantam. A férfi, aki licitált rá, az egyik legerőszakosabb ember, akit ismertem. Már előzőleg is megfordult a fejemben, de ezek után, nem bírtam otthagyni a fiút. Visszafordultam, s felemeltem a kezem, hogy licitálok rá.

Ahogy egyre közelebb értem a színpadhoz, a kikiáltó hangja egyre halkabb lett. Hirtelen a férfi felkiáltott, hogy ki mer rálicitálni, de amikor meglátott, elhallgatott, és visszaült a helyére. Normálhangon elmondtam az utolsó licitet, hiszen tudtam, hogy ez a végszó. Az egyik kisegítőre böktem, hogy vezesse hozzám a fiút, mire az engedelmesen, szinte rohanva a fiúhoz sietett, majd hozzám vezette. Fél kézzel leemeltem a színpadról a fiút. Levettem a zakót, majd a hátára terítettem. Visszaindultam az egyik pincérhez, akinél hagytam a poharam, s elvettem tőle.

Visszamentem a férfihez, akivel eddig is beszéltem, hitetlenkedve nézett rám. Lefogadom, hogy azt hiszi, hogy én is szex rabszolgának akartam, mint a többi. Tévedett. Igazából ötletem sincs, hogy miért akartam ezt a fiút. Szeszély? Merő hóbort? Vagy talán a sors, amit néha annyira utálok. Meggyújtottam egy szál cigarettát, és hátra néztem a mögöttem sétáló fiúra. Szinte elveszett a zakómban, amit ráterítettem. Makacsul nézte a földet, nem mert rám nézni. Szorosan fogta a zakóm széleit, s a lehető legjobban belerejtőzött. Mintha a szemeiben apró könnycseppeket is láttam volna, de elfordítottam a tekintetemet, hogy ne lássam.

- Kövess! - hangzott el a parancsom, s elindultam kifelé az autóm felé. Úgyis elegem volt már a nagyzolós társaságból.

Beültetem hátulra, ahol elvackolja magát a sarokban. Megpróbálta a lehető legkisebb helyet elfoglalni a térből, mintha ez lehetséges lett volna. Beszálltam a vezető ülésbe. (Mindig én vezettem, nem szerettem a sofőröket, mert nem megbízhatóak, figyelmetlenek az esetleges követőkkel szemben.) A városon keresztül vezettem haza. Valamiért látnom kellett a város nyüzsgését, a fényeket, hiszen szombat éjjel volt, nyüzsgött a város. Egy órába telt, mire átverekedtük magunkat a városi tömegen. Közben lassan éreztem, ahogy mögöttem a fiú egyre jobban felengedett, nem rettegett már annyira. De volt egy sejtésem, hogy mindez addig lesz így, míg haza nem érünk.

 

Befordultunk a kapun, közben meggyújtottam egy újabb cigarettát. Az őrök felmérték a kocsit, majd beengedtek. Beparkoltam, majd kiszálltunk. Csodálkozva mérte fel a házat, közben én előre sétáltam. Leültem a nappaliban, majd rá néztem. Egy hosszút szívtam a cigarettámból.

- Mi a neved?

- S-Shinichi, uram - mondta tisztelettudóan, de a hangja remegett. Nagyot sóhajtottam. Sok bajom lesz még ezzel a fiúval! Felálltam, és közelebb sétáltam hozzá.

- Nem kell félned, Shinichi. Amíg nem teszel olyat, amivel felbosszantasz, nem foglak bántani. Én nem olyan vagyok, mint azok az emberek. Mint látod, felszolgálóm sincs, szóval valami olyasmi leszel. Fent van a szobád, gyere utánam. - Bólintott, majd követett a leendő szobája felé. - Holnap reggel tíz órára kérem a reggelimet. Előtte ne kelts fel. Megértetted?

- I-igen.

- Helyes. Ez lesz itt a szobád - nyitottam be a szobájába. Nem messze volt az enyémtől. A falai halványkékre voltak festve, benne fehér bútorok, és egy hatalmas francia ágy. - Ha nem tetszik, átfestethetjük.

- Nem. Nekem így tökéletes - mondta halkan, elámulva.

- Nekem még dolgom van, ne zavarj - mondtam, majd a szobámba mentem, ami a folyosó végén volt.

 

Nem tudom mikor aludhattam el, csak arra keltem fel, hogy Shinichi betakar egy takaróval. Elkaptam a karját, majd mikor kitisztult a kép, egy bocsánatkéréssel elengedtem. Még mindig rajtam volt a szemüvegem, a gépen alvó üzem módba váltott, én pedig iszonyatosan elaludtam a nyakam. Körbeforgattam a fejem, de egy pillanatra éles fájdalom hasított a nyakamba, mire megmerevedtem.

- Valami baj van? - kérdezte mellőlem.

- Semmi baj. Csak elaludtam a nyakam - mondtam, majd nekikezdtem a reggelinek.

- Esetleg… megmasszírozzam?

- Rendben. - Megfordítottam a széket, és hagytam neki, hogy masszírozni kezdjen. Közben ettem pár falatot a reggelimből, ahogy végeztem eltoltam magamtól a tálcát. - Köszönöm. A reggelit, és a masszírozást is.

- Igazán nincs mit - mosolygott rám. Így természetes fénynél, és hogy már láthatóan nem rettegett tőlem, láttam, hogy mennyire aranyos. - Elvihetem a tálcát?

- Inkább masszíroz meg. - Ha már van rá lehetőségem, akkor miért ne éljek vele? Félénken bólintott.

 

Levettem az ingemet, s elfeküdtem az ágyon. A derekamra ült, óvatosan elkezdte kimasszírozni a hátamból a görcsöket. Én magam is éreztem, hogy mennyire egyben vannak az izmok. Meg is jegyezte, hogy mennyire merev a hátam. Ilyen a munkám, nem tehettem róla. Ahogy eltűntek a görcsök a hátamból, úgy vált egyre élvezhetőbbé. El is aludtam a kezei alatt, amit később, az ébredésemkor szitkozódva díjaztam, mivel délután volt egy megbeszélésem, amire még fel kellett készülnöm.

Még lefürödtem, összeszedtem a dolgaimat, majd lementem a konyhába. Shinichi ott pakolgatott, főzött, akár egy konyhatündér. Érdeklődve fordult hátra.

- Ebédelj meg. A vacsorával se várj meg. Dolgom van.

Meglepetten nézett utánam, majd óvatosan bólintott. Éjfél után értem haza a tárgyalásról. Egyszerűen elfelejtkeztem, hogy haza kellene jönnöm, hiszen már nem egyedül élek itt. A parkban sétáltam a tárgyalás után, mint mindig, amikor egy kis nyugalomra van szükségem. Hosszasan néztem a tavat, amin a hold fénye csillogott, kísérteties fénybe vonva a környéket. Hisz épeszű ember, ebben a csendben félelmet érzett volna, de mint tudjuk, én nem vagyok az.

 

Halkan léptem a házba, már mindenhol le voltak kapcsolva a lámpák, csend honolt benne. Halk szuszogás szűrődött ki a konyhából. A konyhába lépve megláttam Shinichit, ahogy az asztalon alszik. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy várt engem. Úgy néz ki, meg kell szoknom. Letettem a táskámat, s a fiú mellé ültem. Az asztalra könyököltem, s néztem az alvó arcát. Megérezhette, hogy valaki leült mellé, mert kinyitotta szemeit, majd ahogy meglátott felpattant.

- Sajnálom! Elaludtam! - mondta meglepetten. Rámosolyogtam, a szokásommal ellentétben, ebben nem volt fenyegetés. Csak egyszerű mosoly volt, amilyen nagyon régóta nem húzódott az arcomra.

- Ugyan. Mondtam, hogy ne várj meg.

- Sajnálom - mondta lehajtott fülekkel, elpirulva. - Csak segíteni szerettem volna.

- Segíteni? - kérdeztem meglepetten. - Miben?

- Nem tudom… Amiben csak tudok.

- Nem igazán tudsz - mondtam nagy sóhajjal. - Mindenem megvan, ami kell, mint látod. Eddig azért nem volt felszolgálóm, mert nincs is rá szükségem. Te is csak azért vagy itt, mert meg akartalak menteni azoktól…- felsóhajtottam. Inkább nem fejeztem be a mondatot. Becsuktam a szemeim, s felálltam az asztaltól. - Menjünk aludni. Későre jár.

Aprót bólintott. Felkaptam a táskámat, s felsétáltam vele az emeletre. A szőke mögöttem sétált, majd ahogy a szobájához ért, elköszönt tőlem. Én is biccentettem neki. A szobámba mentem, letettem a ruháimat, majd letusoltam. Jól esett a meleg víz érintése egy ilyen nap után. Egy tiszta alsót vettem, majd egy szál cigaretta társaságában, kiültem a teraszra, s az eget kémleltem. Viharfelhők gyülekeznek a távolban, de itt még kellemes meleg volt.

 

Ahogy elszívtam a cigarettát, már mentem is be. Előzőleg elmaradtam a munkámmal, pedig be kellett fejeznem harmadnapja. Befeküdtem az ágyba, magamhoz vettem a laptopot, szemüveget, majd dolgozni kezdtem. Hallottam, hogy a vihar kitört. Dörögött, villámlott, és nagyon erősen fújt a szél. Engem viszont egyáltalán nem mozgatott meg, csak amikor becsapott mellénk, leverve ezzel a biztosítékot. Bosszankodva szusszantottam egyet. Lementettem az adatokat, mielőtt bármi közbe jött volna, és elveszett volna a munkám, majd lementem visszakapcsolni az áramot. Ahogy elhaladtam Shinchi ajtaja előtt elgondolkodtam, hogy vajon hogy lehetett. Halkan nyitottam be hozzá.

- Hé, Shinichi - szóltam be halkan. Hangomra ugrott egyet, s még jobban a takaró alá rejtőzött. Egész testében remeget. Hát… Nem egy bátor alkat - mosolyodtam el. Mellé sétáltam, s leültem az ágy szélére. Végigsimítottam a vállán, mire megint ugrott egyet. - Jól vagy?

- I-igen… - mondta halkan, és kimászott a takaró alól. Egyenesen a szemembe nézett, mire felnevettem.

 - Ennyire félsz a vihartól?

- I-igen - felelte elpirulva. Még úgy is láttam, hogy zavarban van.

- Menj át hozzám. Mindjárt megyek én is, csak visszakapcsolom az áramot.

 

Óvatosan bólintott. Kimentem, hogy felkapcsoljam a villanyórát, majd vissza a jó meleg szobába. Ahogy beléptem az ajtón, pont villámlott egyet. Shinichi hatalmasat ugrott, gondolom a villám miatt.

- Hú, cudar egy idő van kint - szusszantottam.

- Igen - mondta remegve, közben egy párnát szorongatott.

- De kis félénk vagy - mondtam féloldalasan mosolyogva.

- Igen. Mondták már… - Biccentettem az ágy felé, majd befeküdtem. Magamhoz hívtam, s ő készségesen feküdt be mellém.

- Nekem ezt még be kell fejeznem, de holnap elviszlek, veszünk neked ruhákat, rendben?

- Jó, mehetünk - mondta halkan. Éreztem, hogy még remeg a félelemtől. Magamhoz öleltem, s ő még jobban hozzám bújt.

- Aludj csak - mondtam szelíd hangon.

Bólintott, majd lassacskán elaludt mellettem. A remegése is alább hagyott, és mélyen aludt rajtam. Nem volt a legkényelmesebb póz, de megoldottam. Hajnali kettő felé járhatott, amikor letettem a gépet. Lentebb csúsztam, majd én is elaludtam.

Reggel Shinichi még mindig aludt, de sokkal jobban rám tapadva, mint a helyzet indokolta volna. Teljesen rajtam feküdt, egyik combja pedig az ágyékomnak dörzsölődött, kezei pedig a mellkasomon pihentek. Az én kezeim a keresztcsontján pihentek. Ki akartam mászni alóla, de ő még szorosabban átölelt. Csiklandozott a lehelete. Istenem. Mit vettem én a nyakamba?

Shinichi lassan ébredezni kezdett. Kinyitotta a szemeit, és próbálta kivenni a vonalakat a szobában. Felnyomta magát, és körbenézett, míg én csak az arcát nézem. Fehér bőre, aranyszőke, és sötétebb kék szemei gyönyörű kontrasztot adtak egymásnak. Igazán… aranyos. Rám nézett, és láttam rajta, ahogy leesett neki a helyzete. Köszöntem neki, s ő is vissza. Kicsusszant mellőlem, és a konyhába sietett, hogy megcsinálja a reggelit.

 

[KenShin]

Súgó Még nincs hozzászólás.