9. fejezet

 

Az elkövetkezendő időkben Hayate visszaköltözött a… palotájába, legalábbis nekem annak tűnt. Egy hatalmas háza volt a város szélén, ami inkább egy palotára hasonlított. Minden, ami kell. Vaskerítés, biztonsági őrök, biztonsági kutyák – akik hamar megszoktak és már messziről felismertek–, videó kamera és még ki tudja mi. Imádtam ott lenni, főleg mivel az ágyba hozták a reggelit éselfelejhettem a kötelező házimunkát.

Hayatének volt egy komornyikra Frederick, aki minden reggel bejött hozzánk, s megkérdezte, hogy mit kérünk reggelire. Eleinte zavart, később – miután észrevettem, hogy olyankor tapintatosan nem ránk néz- már megszoktam a reggeli „berontásokat”. Én szinte mindig ugyanazt kértem, mint Hayate, így egy idő után már nem is kérdezte, hogy mit szeretnék. Kivéve, amikor Hayate valami olyat kért, amit én gyűlöltem. Mondjuk olyasmi, mint a pároltzöldség…

A tárgyalás után visszavettek az örsre, ahol a főnökkel megegyeztünk a továbbiakról. Azokból az ügyekből kihagyott, ami a Főnixeket is érintette. Az eljárás nem volt épp szabályos, de ebben a városban sem a törvény az úr, amit ki is használtam.

A rendőrfőnök kétesen nézett rám, amikor meglátott Hayate mellett. Nem mintha túlzottan érdekelt volna a véleményük. Ott hagytak egyedül és senki nem mondott ellent.

– Elgondolkodtál – ölelt át hátulról Hayate és megpuszilta az arcom. Bólintottam, majd beledőltem az ölelésébe. Tetszett ez a Hayate. Sokkal emberibb volt, mint régen.

– Mit gondolsz, Max mit szólna egy kis családépítésnek? Elmehetnénk, hármasban mondjuk a vidámparkba – mondta mosolyogva. Kérdőn néztem rá. Miért akar hármasban menni? Én azt gondolnám, hogy csak kettesben szeretne menni ilyen helyzetben… – Attól függetlenül, hogy mi a helyzet, én szeretnék újra a bátyja lenni.

– Miért, mi a helyzet? – kérdeztem gyanakodva. Megrázta a fejét.

– Nem érdekes. Na, mit szólsz? Még most van szabadidőnk – kacsintott rám.

– Megbeszélem Max-szel. De ha nem jön, akkor kettesben még elmehetünk – mosolyogtam rá. Nagyon régen voltam vidámparkban. Sőt… sohasem voltam.

– Rendben! – vágta rá.

 

Ellépett tőlem, s hagyott telefonálni. Felhívtam Max-et, aki szívesen elfogadta a meghívást, azonban, amikor meghallotta, hogy Hayate ajánlotta fel… furcsává vált a hangja. Erre célozhatott Hayate, hogy Max nem igazán díjazza őt… Pedig testvérek.

Ennek ellenére Max eljött. Hayate nem viselkedett ellenségesen, hiszen ő jól láthatóan nem utálta Max-et. De Max… egyáltalán nem volt kedves Hayatéval. Nem volt kimondottan rosszindulatú, de jóindulatúnak sem mondtam volna, de valamiért nem tudtam rá haragudni emiatt. Talán azért, mert Hayate sem bukott ki rajta. Amúgy teljesen meglepődtem, hiszen nem is látszik rajtuk, hogy testvérek, de hihetetlen, hogy mindketten ugyanazokat szeretik, és ugyanazt utálják. Max-szel beszélgettünk, s ő már a következő játékra beszélt rá, amikor hirtelen rossz érzésem támadt. Megálltam, s hátranéztem. Hayate egyedül ballagott utánunk. Ahogy beért kérdőn nézett rám.

– Valami baj van?

– Nem – mondtam halkan. Kissé elszégyelltem magam. Annyira felpezsdített a gondolat, hogy újra gyerek lehetek egy kicsit – és ebben, Max-ben társra leltem–, hogy teljesen elfeledkeztem Hayatéról. Hiszen ő ajánlotta fel, pedig volt jobb dolga, mint engem és Max-et pesztrálni. Oldalra pillantottam, majd fel Hayatéra. Mivel nem igazán beszéltem, így Max egy újabb játék felé akart húzni, de elhúztam a kezem. Megfogtam Hayate kezét és elkezdtem húzni az óriáskerék felé. – Majd később folytatjuk Max! – kiáltottam oda neki. Ő csak döbbenten nézett rám, mivel eddig hagytam magam hurcolni mindenhová.

– Josh. Nem kell miattam agg… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsókoltam. A vidámpark közepén, bár ezt már Max nem láthatta, de nem is érdekelt, hogy látja-e vagy nem. Tátogni kezdett. Valamit kérdezni akart, de nem jöttek ki hangok a száján. Felnevettem, annyira vicces volt így látni, a mindig határozott és rettentő Hayatét.

– Menjünk az óriáskerékre! – mondtam mosolyogva és húzni kezdtem. Az első lépés után, már követett, így nem húztam tovább. – Nem kéne, elhanyagoljalak…

– Nem hanyagolsz el – mondta és magához ölelt. – Erre pedig élő bizonyíték, hogy te rángatsz el egy olyan játékra, amire inkább a szerelmesek ülnek fel – kuncogott. Elpirultam. Miért pont az óriáskereket választottam?! – De örülök, hogy elhívtál és, hogy jól érzed magad. Az nekem most édes mindegy, hogy pont Max-szel, hiszen jó barátok vagytok.

– Igen. Max jó barátom volt, és még mindig az. Sok mindenen mentünk keresztül – mondtam mosolyogva és átkaroltam a derekát. Nem tudatos volt, de jól éreztem magam tőle.

Ahogy felültünk láttam a nő tekintetét. Nem tetszett neki a kapcsolatunk, de magas ívből tettem rá, mint mindig. Nem érdekelt más véleménye. Jól éreztem magam mellette és kész.

Hayate ölébe ültem, s néztük a tájat. Ahogy felértünk a legtetejére láttuk, ahogy a nap alábukik a hegyeknek. Nem is néztem az időt, de örültem neki, hogy ezt láthatjuk. Annak pedig még jobban örültem, hogy Hayate nem próbált rám mászni. Közben pedig kis apróságokról beszélgettünk. Jó volt kikapcsolni, így kettesben.

 

Lent Max várt minket mind annyiinknak hozott egy-egy hot-dogot. Persze én azonnal befaltam az egészet, és persze, hogy nem volt elég az én üres gyomromnak. Hayate kettétörte és nekem adta a másik felét, amibe még nem harapott bele. Persze nem akartam elfogadni, de addig erősködött, míg el nem fogadtam. Végül elfogadtam, mivel tudtam mennyire makacs tud lenni. Plusz éhes is voltam.

Megláttam a vattacukrost, és hirtelen rám tört, hogy megennék egyet. Szóltam a fiúknak, hogy mindjárt jövök, majd elsiettem az árushoz. Kértem egy nagy adaggal, majd ahogy kész lett visszamentem hozzájuk. Azonban sejtelmem sem volt, hogy rosszkor érkeztem vissza, lemaradva fontos tényezőkről, s meghallva rossz részleteket.

– Látom nagyon beédesgetted magad hozzá – jegyezte meg epésen Max. Hayate felsóhajtott, valahogy sejtette, hogy ez lesz, ha Josh lelép egy pár pillanatra. Az orrnyergét masszírozta, egyszerűen le kellett hűtenie magát, mielőtt valami olyat mondana, amitől még ő is a falra mászik, ha az ő fejéhez vágják hozzá.

– Nem édesgettem be magam hozzá. Egyszerűen csak szeretem, és úgy is viselkedek vele. Nem fogom véka alá rejteni az érzéseim. Mások véleménye, meg nem izgat, így a tiéd sem, drága öcsém. Nekem ez nem egy rohadt verseny! – morogta Hayate. Egymás szemébe néztek, majd Max gúnyos mosolyra húzta az ajkait.

– Nem fogom hagyni, hogy a tiéd legyen – mondta, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatot. Legalábbis a „nem” szót biztosan nem vette figyelembe,

– Tőlem se várd, hogy „odadobjam” neked. Nem hagyom magam. Én jóban akarok lenni veled, de te… – itt megakadt. – Versenyezz csak, ha ennyire nem hiszed el, hogy boldoggá tudom tenni őt.

– Nem is vártam, hogy feladd.

 

Hirtelen egy gombóc nőtt a torkomban. Én csak egy hülye verseny lennék neki? Egy tárgy, akit oda dobhat, amikor csak akar? Hihetetlenül ostobának éreztem magam… Már majdnem… majdnem beleszerettem erre tessék… Kiderül, hogy csak egy játék vagyok. Vettem egy mély levegőt és mesteri mosolyt varázsoltam az arcomra.

– Itt vagyok! Na, miről maradtam le?

 

Persze ez egy költői kérdés volt, tudtam, hogy „semmiről” lesz a válaszuk. Tudtam, hogy egyikük sem fogja elmondani… viszont az ősz hajúban mélyen csalódtam. Legszívesebben addig ütöttem volna, míg mozog. Utána túl csendben voltak, ahogy én is, így inkább a hazafelé vezető utat javasoltam. Mindketten bólintottak, s elindultunk hazafelé. Max-et letettük a lakásánál, majd hozzám indultunk. Kezem közt egy plüssnyulat fogtam, s azzal sétáltam be a nappaliba.

 

Mögöttem lépdelt Hayate, s még mindig csendben volt. Ledobtam a nyuszit a kanapéra, s egyazon lendülettel megfordultam, és képen vertem Hayatét. Soha nem éreztem magam ennyire elárulva. Játszik az érzéseimmel, ugyanúgy, ahogy a testemmel is játszott annak idején. Hayate döbbenten fogadta a nem várt atrocitást.

– Ezt… miért…

– Hallgass! – üvöltöttem. Szememet marták a könnyek. – „Tőlem se várd, hogy odadobjam neked”? Igen? Hát, most nagyot fogsz nézni, mert ez az eldobható kis valami, most tükröt tart eléd és ő fog kidobni téged! – Hayate szeme elkerekedett, s teljesen lesápadt.

– Josh. Kérlek hallgass meg. Ez csak egy félreértés!

– Hallottam. Max szavait is hallottam. Nincs mit megmagyarázni ezen. – Éreztem, hogy a könnyeim már a szememben ülnek, s arra várnak, hogy végre lecsordulhassanak. Hayate tekintete kétségbeesetté változott.

– Kérlek! Hallgasd meg az egész…

– Az egész hazugságot? Nem vagyok rá kíváncsi. Sem rád, sem Max-re! Egyszerűen szálljatok ki az életemből! Elegem van, hogy folyton csak félrevezettek!

 

Hayatében itt tört el valami. Látta, hogy hajthatatlan vagyok. Kihúzta magát és a szemembe nézett. Szemeiben mérhetetlen szomorúságot láttam, amikor feltette a kérdést: Ez az utolsó szavad? Meg sem magyarázhatom? Persze a válasz egyértelmű volt. Nem voltam kíváncsi a magyarázatára. Ő tényleg az a fekete figura volt, akinek megismertem. Az eddigiek pedig csak egy jól felépített maszk elemei voltak. Lehajtotta a fejét és bólintott. Összeszedte a legfontosabb cuccait, s kifordult az ajtón, de még az utolsó pillanatban hátraszólt.

– Remélem, boldog leszel…

– Leszek is! Nélküled! – S rácsaptam az ajtót. Hayate nehéz léptekkel indult kifelé, de megfogadta a vörösnek, hogyha úgy adódik… elengedi.

 

Pár nap múlva Max- csöngetett nálam. Először rácsaptam az ajtót, majd annak szűnni nem akaró próbálkozásai miatt végül beengedtem. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de végül addig beszélt, míg meg nem enyhültem, de Hayate… Ő egy más tészta volt. Neki semmi szín alatt nem bocsátottam volna meg. Egyszerűen képtelen voltam rá.

– Josh… tudnod kell, hogy… Én nagyon régóta szerelmes vagyok beléd! Adj nekem egy esélyt, kérlek!

– Tessék? – kérdeztem döbbenten. Megráztam a fejem és komolyan ránéztem. – Felejtsd el. Mi csak barátok vagyunk… Nem akarom, hogy tönkre menjen a barátságunk!

– Kérlek! – nézett rám könyörgő szemekkel. Nem akartam belemenni, s végül kimondta a kulcs mondatot. – Hayatének engedtél, pedig őt alig ismerted!

 

Végül beadtam a derekam. Adtam neki egy esélyt. Amikor végre belementem, szinte örömtáncot járt, de én nem örültem neki ennyire. Vajon helyesen cselekszem? Hisz Hayatéval is megjártam… Frászt! Nem gondolunk Hayatéra. Ő hagy élje csak az ő kis világát, míg én az enyémet. Különváltak az útjaink és ez így is marad, kerül, amibe kerül. Soha többé nem akarom látni. Elegem volt belőle egy életre!

 

 

Max átölelt és magához szorított. A nyakamba csókolt, ami jól esett, de Hayate apró kis csókjaihoz képest… ezek semmik voltak. Ugyanez vonatkozott a rendes csókokra és szinte mindenre. Max apró érintései jól estek, de mások voltak… Nem élveztem őket annyira. Egyszerűen annyira üresnek éreztem őket. Valami hiányzott. Vagyis inkább valaki… Kezdtem ráébredni, hogy lehet, hogy nem csak „majdnem”, hanem ténylegesen beleszerettem az ősz hajúba.

De képtelen voltam megbocsátani neki. Valamiért neki nem tudtam… Még ha kérte volna… akkor sem lettem volna rá képes. De ő kérni sem kérte, ami jobban zavart, mintha a nyakamban lógott volna. Egyszer valaki azt mondta, hogy annak nehezebb megbocsátani, akit jobban szeretsz. Azt gondoltam, hogy hülyeség, de úgy néz ki, hogy tévedtem. De sajnos… ezzel a „nehezebben bocsátok meg” dologgal együtt járt az is, hogy kis semmiségekért is képes az ember megharagudni a másikra…