8. fejezet

Nem sokkal később a nappaliban ültünk. Üdítőt töltöttem magunknak, majd leültem vele szemben, mivel így volt a lehető legmesszebb tőlem. Próbálkoztam, hogy én állva maradok, de akkor követett. Szótlanul figyeltem a poharamat, s átkoztam az eget, amikor nem kértem vissza Hayatétól a kulcsokat.

Hayate mesélni kezdett, hogy mikor is kezdett el belénk szeretni, s bármennyire tagadtam, a legtöbb helyzetben önmagam voltam. Nem Cy, hanem Josh. A meséje végére egy szót sem tudtam szólni. Egyszerűen megrémített a felismerés, hogy Hayate tényleg belém szeretett, egyszerűen nem akartam.

Gyengéd érintést éreztem a karomon, ami azon nyomban meg is szűnt. Ahogy felnéztem, Hayate kérdő tekintetével találtam szembe magam.

– Josh. Tudom, hogy nem én vagyok a főnyeremény, semmilyen szempontból. De szeretném, ha adnál egyetlen esélyt. Cserébe ezen kívül semmit sem fogok erőltetni.

Elhúztam a kezem, és magam köré fontam.

– Sajnálom, Hayate. Őszintén, az is a nehezemre esik, hogy egy légtérben legyek veled, nem az hogy együtt legyek veled!

– Engedd bebizonyítani, hogy többé képtelen lennélek bántani! – nézett mélyen a szemembe.

– Nincs vesztenivalóm – sóhajtottam. – A bizonyítást kezdhetnéd azzal, hogy megtiltod az embereidnek, hogy a rendőrökre támadjanak.

– Van még egy dolog, utána belemegyek a feltételbe – vigyorgott. – Ideköltözöm.

– Nem a szobámba! – szögeztem le. Hayate győzelemittas mosolyából tudtam, hogy számolt ezzel a lehetőséggel. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a tagot! – morogtam magamban.

 

Az elkövetkezendő hetek… érdekesen teltek. Hayate újra beköltözött a szobámba, jobban mondva: ki sem költözött onnan. S egyre jobban belakta a lakást. A ruhái megjelentek a lakás legváratlanabb pontjain, egyre több használati tárgy emlékeztetett rá, hogy ő is itt lakik. Például a teraszon a cigarettacsikk tartó. Sohasem értettem meg, hogy neki ebben mi a jó.

Időnként hozott haza vacsorát, vagy csak egyszerűen leült mellém a kanapéra, és filmet néztünk. Persze nem összebújva, ahogy azt a romantikus regények lapjain megírják, egyszerűen ott voltunk egymás mellett, s néha közbeszóltunk. Elmeséltük a napunkat, vagy csak a másik hogyléte felől érdeklődtünk. És én is próbáltam jobban megismerni őt. Közelebb engedni, esélyt adni, ő pedig mindig érezte, hogy hol a határ. Azt képzelné az ember, hogy ilyenkor megállt, és nem lépte át a határt, de épp ellenkezőleg. Mindig átlépte, de mindig csak egy kicsivel. Például, ha mellettem foglalatoskodott a konyhában, mindig megérintett. Apró, ártatlan érintések voltak, de mégis: zavart. Vagy épp a reggeli búcsúk. Az elején semmit sem engedtem, aztán szépen lassan eljutottunk a búcsú pusziig. Hamar rájöttem, hogy miért csinálta így. Mert egy idő után többet engedtem, s talán kijelenthetjük, hogy egy hónap után eljutottunk odáig, hogy ne rettegjek tőle.

Bár láttam rajta, hogy majd megveszett egy csókért, de akárhányszor rászántam magam, mindig megfutamodtam.

 

Éjjelente előfordultak még rémálmok, de egyre kevesebbszer. Egyik éjjel felriadtam az álmomból. Nem emlékeztem rá pontosan, hogy mi történt az álmomban, csak a félelemre, és a gyomorszorító görcsre.

– Josh – szólított meg Hayate. Az ajtóban állt, és felettébb álmos hangja volt. Felpillantottam rá, a vonásai sokkal lágyabbak voltak, sőt még a hangja is, amit az álmosság számlájára írtam fel. – Bejöhetek? – Hümmögtem, mire leült mellém, s magához vont. Nem mondott semmit, csak simogatta a hátam.

Bedöntöttem az ágyba, mire meglepetten felnyögött. A mellkasára hajtottam a fejem, s próbáltam lenyugtatni magam. Hayate lusta mosolyra húzta a száját, majd egy csókot lehelt a homlokomra. Elhelyezkedett, majd magunkra húzta a takarót.

– Jobban vagy? – kérdezte pár perccel később.

– Valamivel. Itt maradsz? – kérdeztem kezdeményezően.

– Hogy viharba ne! – vigyorgott önelégülten, amin nem tudtam nem mosolyogni.

 

Másnap egyedül keltem, viszont egy üzenet árválkodott a párnán. „Nem volt szívem felkelteni. Hívj! Hayate.” Elmosolyodtam a szöveget látva, mindig meglepett, mikor rádöbbentem, Hayate mennyire törődök velem. A tegnapi után még jobban megvetettem magam, amiért képtelen voltam beszélni arról, ami velem történt. Elhatároztam, ha törik, ha szakad: rendbe hozom magam lelkileg.

A reggelim után, ami egy kávé és egy szendvics volt, lefürödtem. Közvetlen utána felhívtam Hayatét is. Délután tárgyalásra kellett mennem, hogy tisztázzák az ügyem.

Hayate a hatodik csörgésre vette fel, ami egyáltalán nem volt meglepő nála.

– Jó reggelt!

– Neked is jó reggelt! – mondtam valamivel élettelibb hangon.

– Ezek szerint jól tettem, hogy hagytalak aludni! – nevetett a telefonba. Kissé elemelte magától a telefont, s valami parancsot osztott ki az egyik emberének. Valami szállítmányról beszéltek, de nem értettem. Nem is akartam érteni. – Bocs. Szóval, készen állsz, hogy hivatalosan is tisztázzanak?

– Nem feltétlen. De rendben leszek – biztosítottam róla.

– Az is valami! Nem tudom, hogy mikor érek oda, azért igyekszem időben.

– Te is jössz? – nyögtem a telefonba.

– Már miért ne mennék? – Szinte láttam, ahogy felvonja a szemöldökét. – A párod vagyok, ott a helyem! – szögezte le.

– Hát… csak… – nyögtem meglepetten. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz – vallottam be.

– Azért, mert én vagyok a nagyon-gonosz-banda-fővezére? Kösz – morogta az orra alatt.

– Ha nem lennél a nagyon-gonosz-banda-fővezére, akkor sem nézném ki belőled! – nevettem fel. – Egyszerűen nem annak a típusnak nézel ki. Ezen ne sértődj meg!

– Nem sértődtem meg.

– Köszönöm.

– Szívesen. Kaphatok cserébe egy csókot? – kérdezte nevető hangon. Nem is reménykedett helyeslő válaszban.

– Kaphatsz. Viszont most mennem kell! – Ezzel letettem a telefont. Magam elé képzeltem a döbbent arckifejezését, amin nem tudtam nem nevetni.

 

A bíróságon ismerkedtem meg az ügyvédemmel. Kezet ráztunk, megbeszéltük a „forgatókönyvet”, majd bementünk a tárgyaló terembe. Mivel az ügyemmel annó a sajtó is foglalkozott, így nem lehetett elintézni egy egyszerű tollvonással, pedig mennyivel könnyebb lett volna. Akkoriban észre sem vettem a sajtó jelenlétét, annyira magamba voltam roskadva, és sokkal jobban lefoglalt az, hogy Sheamus ott ült az első sorban és gúnyos mosollyal az ajkain figyelt. Akaratlanul arra a helyre pillantottam, de ott már egy teljesen másik ember ült. Hisz vége. Soha többé nem fogom látni.

Rángatást éreztem, mire magam elé néztem. Hayate aggódó tekintete volt az első, amit kivettem. Aztán az, ahogy a hogylétem felől érdeklődik, amit egyáltalán nem értettem. Körbepillantottam, de már nem a tárgyalóteremben voltunk, hanem a folyosón Hayate, az ügyvédem és egy őr társaságában. Hirtelen eszembe jutottak a történtek. Az egyik szemtanú mesélni kezdett, hogy mi is történt igazából Max halálakor, nekem pedig elkezdett pörögni a film a fejemben…

Hayate mellkasának dőltem, s mélyen beszívtam az illatát.

– Végig tudja csinálni? – kérdezte az ügyvéd Hayatét. Az ősz hajú felsóhajtott.

– Nem valószínű.

– Megtudom – nyögtem. – Muszáj lesz!

– Ne erőltessük. Ha nem tudja megcsinálni, akkor…

– Ha azt mondja meg tudja csinálni, akkor sikerülni fog neki. Igaz? – tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Bólintottam. – Helyes! – mondta szigorúan. – Ne okozz nekem csalódást, megértetted? – Újból bólintottam, majd lehunyva a szemem az ajkaira hajoltam. A meglepettségtől elfelejtett visszacsókolni, de mikor elemelkedtem tőle, utánam kapott, s hevesen viszonozta a csókom. – Nem ér hirtelen letámadni! – nevetett, ahogy végzett velem.

– Szükségem volt rá – rántottam meg a vállam, miközben félrenéztem.

 

A tárgyaló teremben elnézést kértem a viselkedésemre, majd elmondtam, hogy mi történt azon a napon, és válaszoltam az ügyész kérdéseire. Ahogy a helyemre engedtek, végignéztem a termen. Sehol egy szabad hely, kamerák tömkelege, és persze a hozzá tartozó riporterek. Felálltam, s a helyemre sétáltam, ahol Hayate várt rám. Leültem mellé, mire azonnal a kezembe csúsztatta az övét, és megszorította. Érezte, hogy szükségem van valami biztos támaszpontra, s „jobb híján ő is megfelel”. Cirógatni kezdtem a kézfejét, mire elmosolyodott, de egyéb jelét nem mutatta az örömének.

Megtört közöttünk a jég, és volt egy érzésem, hogy ma nem úszom meg Hayatét. De valamiért nem töltött el félelemmel ez a gondolattal, inkább egy furcsa várakozás tört rám, amiből nem tudtam, és nem is akartam szabadulni.

Szinte észre sem vettem, de már kifelé igyekeztünk az újságírók gyűrűjében. Az ítélet a fejesek beleszólása nélkül is ugyanaz lett: nem vagyok bűnös. Emellett visszakaptam a munkám, aminek Hayate természetesen nem örült a fejleményeknek, mert így újra ellene kellene harcolnom. Persze a kételyeinek otthon, azonnal hangot is adott.

– Nem akarom, hogy visszamenj zsarunak!

– Akkor mégis mit szeretnél, mit csináljak? – kérdeztem ártatlan hangon.

– Bármit! – nyögte. – Hogy szerezzek jó pontot nálad, ha ellenem kell harcolnod?

– És… mi lenne, ha a közúti szabályszegők ellen harcolnék a továbbiakban? – mosolyodtam el, s közelebb léptem hozzá, mire felkapta a fejét. Az ölébe ültem, s megcsókoltam. Mormolni kezdett valamit az ajkaimra, de nem hallottam. – Tessék?

– Azt mondtam, hogy ez az ötlet jobban tetszene, zsarukám. De ha folytatod a ficánkolást az ölemben, nem csak az ajkaiddal ismerkedem össze. – Hogy nyomatékosítsa a szándékait a fenekembe markolt, s megemelte a csípőjét.

– Úgyis bepróbálkoznál az este – nevettem fel. – Hova halogassuk? Ha most nem megy, akkor este sem fog. – Közelebb hajoltam, de nem csókoltam meg. Éhes vadként tapadt az ajkaimra, majd végigfutatta az ujjait a gerincemen. Halk sóhaj szakadt fel a torkomból, mire az ajkai a nyakamra zárultak.

– Meg fogsz őrjíteni! – súgta a fülembe, és kihámozott az ingemből.

 

Nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok vágyni valakire, mint Josh-ra. Mások őrültnek neveztek, amiért vártam rá. Magam sem értettem, hogy miért vártam rá ennyit, de úgy éreztem: megéri. Megéri ez a kis melegség az életemben, hogy ennyit harcoljak érte.

Kezdtem belelendülni a dolgokba, amikor ajtónyitódásra figyeltem fel, majd egy ismerősen ismeretlen hangra. Nem tudtam beazonosítani, viszont Josh annál inkább, mivel teljesen lefagyott.

– Josh? – nyögte az érkező, s kétkedő pillantást vetett felénk. A barna szempár, az ismerős arcvonások, és a sötétbarna haj emlékeket idézett fel bennem, amiről Josh-on kívül senki másnak nm meséltem. – Ha…yate? – nézett a szemembe. Nem hittem a szememnek…

– Te… meghaltál! – nyögtem megrökönyödve.

– Azt mondtad, sohasem láttad Max-et! – nézett rám ugyanolyan tekintettel, mint én az érkezőre. Felvontam a szemöldököm.

– Nem is ismertem, de hogy jön ő a képbe? Ő – mutattam az ajtóban állóra– Kazuo. A halottnak hitt öcsém.

– Nem, ő Max Donovan. – A barna hajú elköhintette magát, mire rá néztünk. Ő jelentőségteljesen elfordult, mire Josh észbe kapott. Egy pillanat alatt változott meg az arcszíne pipacsvörösre, amit igazán édesnek találtam. Felpattant az ölemből – amit annyira már nem értékeltem –, s felkapta magára a felsőjét.

 

Míg mi leültünk a nappaliba, Josh elrohant kávéért. Volt egy olyan sejtésem, hogy csak össze akarja szedni magát, de nem tettem szóvá, ahogy azt sem, hogy elfelejtett kávét hozni, amikor odajött hozzánk. Leült mellém, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Némán hallgattuk az óra kattogását. Végül meguntam a csendet.

– Kezdjük az elején: ki vagy te? Mi a neved?

– Igazatok volt, mindkettőtöknek. Atarashi Kazuóként láttam napvilágot. Apánk, tudtunk szerint a születésem előtt lépett le. Anyánk pedig rákban halt meg évekkel később. A bátyámmal jártunk családról-családra, míg ő felnőtt-korú nem lett, amikor is gyámsága alá vett. – Itt rám nézett. Volt valami a tekintetében, ami nem tetszett, de akkor nem tudtam megállapítani, hogy mi az, amit látok. – Ebbe a városba költöztünk, s éltünk boldogan a napjainkat. Tizenhat évesen a haverokkal elmentünk szórakozni. Nagynak hittük magunkat, így elkötöttek egy autót, amivel, nem sokkal később balesetet szenvedtünk. Neki mentünk egy másik autónak. A kórházban elkeverték a papírokat, én pedig amnéziás lettem.

– Magam temettem el az öcsémet. Csak felismerem az arcát – kotyogtam közbe.

– Akit te temettél el, az Max Donovan volt.

– De… te vagy Max Donovan, nem? És miattam… – elharapta a mondatot. Tudtam, hogy ilyenkor újra lejátszódnak a fejében az események, ezért közelebb húzódtam hozzá, és összefontam a kezünket. Úgy nézett fel rám, mintha Álomvilágból rángattam volna vissza. Valószínűleg így is volt. Megszorítottam a kezét, mire elengedte magát.

– Azt is elmagyarázom – ígérte. Köhintett egyet, nekem pedig volt egy megérzésem, hogy az összefont kezünk miatt, de nem érdekelt. Eszem ágában sem volt elengedni, főleg akkor nem, amikor végre szüksége volt rám, legalább egy kicsit. – Max Donovan hihetetlenül hasonlított rám, emellett a testünk nagyon közel került egymáshoz. Max-nél valószínűleg nem voltak iratok, az enyéim pedig az autóban égtek. A kórházban pedig váltig állították, hogy én vagyok Max Donovan. A Donovan családnak pedig könnyebb volt elhinni, hogy én vagyok a fiúk, mintsem, hogy meghalt az egyik fiúk. Max-nek volt egy testvére, Odran. Néha cseréltük egymást, amikor Odrannek elege lett az egyetemből, vagy éppenséggel nekem volt szükségem egy kis pihenőre. Olyankor fordult elő, hogy nem kerestelek – mosolygott Josh-ra, amitől féltékenység kezdett mardosni. – Odrant ölte meg Sheamus, és ez az én lelkemen szárad. Ha akkor nem mentem volna el, mert gondjaim voltak, akkor még minden rendben lenne… Én jöttem azonosítani a testet, és elintézni a temetést, mivel a szüleim képtelenek voltak. És akkor minden eszembe jutott. Szégyelltem magam, ezért elmenekültem, és csak most éreztem magamban elég erőt, hogy visszajöjjek. Mivel sántított az ügy, hisz te mindig is megvetetted a drogot, emellett képtelen lettél volna lelőni, nyomozni kezdtem. A nyomozási papírokat pedig névtelenül leadtam a bíróságon, hogy minél előbb tisztázzák a neved. Viszont, azt nem értem, hogy ti hogyan kerültetek össze…

– Hosszú történet – sóhajtottam fel. A barna hajú bólintott, most ennyiben hagyta a dolgot. Josh felállt mellőlem, majd barátja nyakába vetette magát.

– Úgy örülök, hogy élsz! – hangja karcos volt, tudtam, hogy menten elsírja magát, de még tartotta magát. Max átölelte, s magához ölelte, amivel még nem lett volna semmi bajom, viszont a következő pillanatban a nyakába temette az arcát, és mélyet szippantott az illatából, és egy birtokló kézmozdulatot is tett.

– Én is.

Josh kibontakozott Max öleléséből, majd mondván, hogy biztosan rengeteg dolgot kell megbeszélnünk, elviharzott, hiába mondtuk, hogy nem kell elmennie. Még az utolsó percben rávettem, hogy azért a telefonját vigye magával, annyira menekült előlünk, és a helyzet elől. Fogalma sem volt, hogy kezelje ezt a helyzetet, ahogy nekünk sem. Ahogy bezáródott az ajtó csend telepedett ránk.

– Ti most együtt vagytok?

– Fogjuk rá – biccentettem. – Adott egy esélyt nekem, szóval próbálkozunk.

– Nyomoztam egy kicsit apánk után. Kiderült, hogy papíron sohasem voltak együtt anyánkkal, csak élettársak voltak egy ideig. Aztán apánk lelépett, állítólag egy férfival, szóval… mondhatni a génjeinkben van, habár bizonyított tény, hogy nem örökletes.

– Netalántán arra célzol, hogy te sem veted meg a férfiakat. Vagy csak Josh-t akarod magadnak, amilyen szemekkel nézel rá – villantottam rá egy fenyegető pillantást.

– Mindkét állítás igaz. Tengernyi előnyöm van veled szemben, és ki is fogom használni a lapjaim! – Ebben a pillanatban elhittem, hogy tényleg a testvérem. Piszkos lapokkal játszott, ahogy én is szoktam, csak nem akkor ha Josh van a képben. – El fogom venni tőled, ezt garantálom!

– Ahogy gondolod – vontam meg a vállam. Zavart a hanglejtése. – De hagy döntse el ő, hogy kit szeretne maga mellé.

– Megegyeztünk – mosolyodott el, és felállt a fotelből. – Még látjuk egymást, kedves bátyám. – Szavai csöpögtek a gúnytól, és a haragtól, amiért „elvettem tőle Josh-t.”

Lehangoltam néztem utána. Zavart, hogy ennyire gyűlöl, pedig nem is ismert, emellett úgy beszélt Josh-ról, mint valami tárgyról, pedig nem az. Felsóhajtottam, s a tenyerem közé temettem az arcom. Nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom ebben a helyzetben. Hiába próbálkoztam nem jött össze, semmi sem jutott az eszembe.

Már késő este volt, mire Josh hazaért. Félve pillantott körbe a házban, majd megnyugodva látta, hogy csak én vagyok itt. A kanapén feküdtem, miközben a TV-n kerestem valami nézhetőt. Ledobta magát mellém a kanapéra, s felszusszantott. Kikapcsoltam a készüléket, s az ölébe hajtottam a fejem. Nem kérdezősködtem, hogy merre járt, úgysem mondta volna el. A kezeit kezdte melengetni, mire felnyúltam, s a sajátjaim közé zártam őket, hogy átmelengessem őket. Josh mosolyogva pillantott le rám, majd szájon csókolt.

– Ezt miért? – kérdeztem.

– Találd ki – mosolygott rám.

Függőlegesbe állítottam magam, s megcsókoltam a vöröskémet. Odaadóan csókolt vissza, s átölelte a nyakamat. Elmosolyodtam, és felvetettem a folytatás ötletét. Nem kellett sokat győzködnöm.

A nyakát kezdtem harapdálni, miközben újra levadásztam róla a felsőjét. Végigfuttattam az oldalán a kezem, egészen a nadrágja széléig. A fenekére csúsztattam a kezem, s erősen belemarkoltam, miközben közelebb húztam magamhoz. Kezeit becsúsztatta a pólóm alá, és a hátamat simogatta. Ismerte a terepet, mégis idegenkedett. Talán ha nem akartam volna annyira, megálltam volna abban a percben, mégis képtelen voltam rá. Vágytam rá, nem is kicsit.

A mellkasát vettem kezelésbe, s ahogy az érzékeny bimbókhoz értem, felnyögött. Jutalmul tovább nyalogattam, csipkedtem a kis gömböket, míg azok teljesen keménnyé nem váltak. Josh szemei ködössé, vággyal telté váltak, én pedig éreztem, hogy egyszer ez a férfi fogja a vesztemet okozni. Csókba vont, s ő is nekilátott a vetkőztetésnek. Mozdulatai kapkodóakká váltak, ezzel együtt minden félelme is elillant. Amikor már teljesen megszabadítottuk egymást a ruhánktól, felálltam, s magammal húztam őt is. Botladozva jutottunk egy az ágyig, mivel csak levegővételnyire váltunk el egymástól. Az ágy előtt állva, megtorpantam egy pillanatra, mire a vöröském érdeklődve nézett rám. A mellkasára tettem az ujjam, s gyengéden belöktem az ágyba.

– Te leszel a vacsorám! – jelentettem ki, s fölé másztam. Josh elnevette magát.

– Te pedig az enyém – vigyorgott rám.

– Szerepcsere? – vontam fel a szemöldököm. – Benne vagyok, ha végre megkaphatlak.

– Majd máskor – simított végig az oldalamon, majd megállapodott a hátsómon. – Most tégy magadévá! – adta ki a parancsot. A közlegény pedig haptákba vágta magát, s teljesítette az egyértelmű parancsot.

Hayate a síkosítóért nyúlt, amit még nagyon-nagyon régen odakészített, ha netalántán Josh végre beadná a derekát. Elégedettség töltötte el, hogy sikerrel járt, és ezt csakis magának köszönhette, hiszen senki sem beszélte rá Josh-t, hogy adja be a derekát. Egy gyöngéd csók kíséretében merült el szerelmében. Josh belenyögött a csókba, s szorosabban ölelte magához Hayatét, mire a másik megállt. Aggódva nézett a zöld szemekbe.

– Jól vagyok, csak… ezt nem lehet megszokni – mondta zavartan.

Lassan mozdultam meg, mire újabb nyögést hallatott, ezúttal a kéjesebb fajtából. Josh felnyúlt, s lehúzott magához egy csókra, egyúttal megmozdította a csípőjét, ezzel ösztökélve a folytatásra. Nem is kellett sokat noszogatnia, teljesen elmerültem benne, majd lassú mozgásba kezdtem. A hátamra csúsztatta a kezét, s a bőrömbe vájta a körmeit. Nem mondom, hogy nem éreztem, de abszolút megérte. Ahogy gyorsabb tempóra váltottam, hangosan nyögdécselt a fülembe, én pedig képtelen voltam tovább visszafogni magam. Mindenestül magamévá tettem, s láthatóan ő sem bánta a dolgot. Kifulladásig szeretkeztünk, én pedig a világ legboldogabb emberének éreztem magam.

 

– Hideg van kint? – kérdeztem.

– Úgy néz ki, esni fog… Beszéltetek Max-szel? – nézett fel.

– Ja… – feleltem tömören. Elég egyértelműen fogalmazott: el fogja venni tőlem Josh-t. Nos… addig vagy belém szeret, vagy nem tudom. Felsóhajtottam. – Más ember, mint akit én ismertem meg.

– Nem rossz ember – mosolygott rám.

– Nem is mondtam ilyet. – Egy csókot nyomtam az ajkaira. – Holnap hazaköltözöm. Így is már túl sokat élveztem a vendégszereteted.

– Eddig valahogy nem zavart – nevetett.

– Most se zavarna, de nem fogom magam rád erőltetni – súgtam az ajkaira és szenvedélyesen megcsókoltam.

Édesen viszonozta a csókot, s átkarolta a nyakam. Eldőltünk a kanapén. A pólója alá nyúltam, míg ő az oldalamon játszott az ujjaival. Jólesően felmorrantam, mire mosolyogni kezdett. A nyakát harapdáltam, miközben a pólóját szedtem le. A csípőmre ült, s hosszan a szemembe nézett. Közelebb hajoltam és megcsókoltam, ezzel megszakítva a szemkontaktust.

– Min gondolkodsz? – kérdeztem évődve.

– Azon, hogy mi lenne, ha szerepet cserélnénk.

– És mire jutottál? – kérdeztem, s segítettem neki levenni magamról az ingemet.

– Arra, hogy nem tudom elképzelni – mondta kuncogva. – De kipróbálnám.

– Én is – súgtam a fülébe, mire ledöbbent. Mosolyogva néztem a szemébe. – Nos? Kíváncsi vagy rá?

– De még mennyire! – súgta rekedtes hangon, s teljesen átvette az irányítást. Előtte nem féltem magam gyengének mutatni. Valamiért megbíztam benne, hogy nem fog elárulni. Vagyis szívem mélyén reméltem, hogy nem kerül rá sor.

 

Másnap hajnalban keltem. A felkelő nap sugarai világították meg a szobát. Josh a mellkasomon feküdt, még mélyen aludt. Lemosolyogtam rá és a homlokára nyomtam egy puszit, mire közelebb húzódott hozzám, és arcát a nyakamba temette. Legszívesebben mellette maradtam volna, de így is egy nap csúszásban voltam. Ami mondjuk engem nem zavart, de a telefonom folyamatos pityegéséből ítélve, mást igenis zavart. Ki akartam kelni Josh mellől, de ahogy Josh megérezte, hogy el akarok távolodni tőle, átkarolta a nyakam és közelebb fúrta a fejét. Halkan nyöszörögni kezdett.

– Ne menj.

– Mennem kellene – súgtam és átöleltem. – De ha így bújsz, akkor minden akaratom elszáll – kuncogtam.

– Akkor jó – sóhajtotta. Még félálomban volt. Küszködött, hogy ne aludjon el, és hogy még ne kelljen fel. – Muszáj felkelni, igaz?

– Nem ártana – morogtam a hajába. – De te még aludhatsz. – Josh megrázta a fejét, majd feltornázta magát. Elnyomott egy ásítást, s körbenézett a szobában. – Nem alszol?

– Fogalmad sincs a jelenlegi helyzetről, kapitány – nevetett fel. – Segítek.

– Így akartál te itt hagyni? Na, szép! – nevettem fel, majd az ajkaira hajoltam és megcsókoltam. – Jó reggelt, mellesleg.

– Mellesleg neked is. Reggeli?

– Majd út közben. Öltözzünk.

Josh bólintott, s a szekrényéhez lépett átöltözni. Egy fekete nadrágot vett fel, egy vörös pólóval, hozzá egy vastagabb fekete pulcsit. Én egy farmer és egy fekete ing mellett döntöttem. Josh elém lépett, s rosszallóan elkezdte kigombolni az ingemet. Érdeklődve figyeltem, de tévednem kellett. Csak félregomboltam az ingem és azt igazította meg.

– Tudod, illúzióromboló vagy ma reggel – jegyeztem meg játékosan.

– Miért? – mosolygott rám mindent tudóan. – Valami mást reméltél?

– Igen, mást. Nem akarod folytatni? – incselkedtem vele, miközben szorosan magamhoz húztam.

– Nem. Mennünk kell, elfelejtetted?

– Próbálkozni szabad – kuncogtam. Ellépett előlem, de én utána nyúltam és visszahúztam. A nyakába csókoltam, mire elkezdett nevetni.

– Ez csikiz!

– Engem nem.

– Ha bokán rúglak, az sem fáj. Nekem. – Megfordult és a szemembe nézett.

– Attól függ, ha acélbetétessel adod, akkor tényleg nem fog fájni neked.

– Akkor fájóbb testrészed támadom be, mit szólsz? – kérdezte incselkedve, és végigsimított a mellkasomon.

– Mi van, mégis lesz szex? – kérdeztem mosolyogva és hozzátettem: – Amúgy nem kéne, kell az még nekem.

– Kinek akarsz te gyereket csinálni vele? – csattant fel. Meghökkenve néztem rá, majd mindent tudóan elmosolyodtam.

– Féltékeny vagy?

– Dehogy! – vágta rá túl gyorsan. Elfordította a fejét, de én láttam, hogy elpirul. Mosolyogva megcsókoltam. Ahogy elváltunk, egymás szemébe néztünk. – Lehet… – Még egyszer megcsókoltam, immár szenvedélyesebben. Átkarolta a nyakam, én pedig felvettem és visszavittem az ágyhoz. Végigfektettem rajta. – Nem fog megölni a csapatod? – kérdezte.

– Gyorsan lezavarom.

– Nem szeretem a gyors meneteket – morogta elvörösödve. Felhajoltam hozzá.

– Nem? Akkor mondd, mert nem vagyok gondolatolvasó. – Megcsókoltam és a nyakát kezdtem harapdálni, szívogatni. Halkan felnyögött.

– Hayate! – szólt rám erélyesebben. – Majd este. Megegyeztünk?

Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem. Belekezdünk, de nem fejezzük be! Ez így nem állapot. Bólintottam, hogy megértettem, majd felkeltem róla. Magammal húztam őt is. Egy fekete Mercédeszhez sétáltam, s beszálltam hátulra. Érdekesen nézett rám, de beült mellém. A sofőrnek megadtam a címet.

– Mióta van neked sofőröd?

– Inkább az a kérdés, hogy mióta nincs? – mondtam nevetve. – Amióta kiköltöztem a házamból. Egy ideig nem mehettem vissza, mivel Sheamus-nek bejárása volt oda, de fogalmam sincs, hogy hogyan. Gondolom az egyik őr volt a ludas…

– Le kéne váltanod az őreid akkor. Mellesleg nem ártanának testőrök sem, ha itt tartunk – sóhajtotta.

– Minek azt? – kérdeztem mosolyogva. Egy ideig hallgattunk. Kifelé bámultam az ablakon, s a mellettünk elsuhanó embereket néztem. Ők még nem tudták, hogy gyökeres változások fognak bekövetkezni. Elmosolyodtam. – Megveszem a város egy nagy cégét.

– Mégis miből? – vonta fel a szemöldökét.

– Befolyás, és persze a felhalmozódott pénzből – mosolyogtam rá. Felsóhajtott, s kifelé kezdett nézni újra.

Súgó Még nincs hozzászólás.