7. fejezet

 

Másnap reggel kellemes, puha melegben ébredtem, pedig a kanapén aludtam el. Kipihentebbnek éreztem magam. Mint régen, amikor még minden rendben volt. Vajon mennyi lehet az idő? – kérdeztem magamtól. Kinyitottam a szemem, s felpillantottam az órámra, ami tizenkét óra négy percet mutatott, méghozzá szombatot. Felsóhajtottam, majd újra lehunytam a szemeim, azzal a tudattal, hogy ma lustálkodhatok. Megmozdult az ágy, és egy erős kar még jobban magához húzott, arcát pedig a nyakamba fúrta. Hirtelen kipattantak a szemeim.

– Jó reggelt – súgta a fülembe Hayate álmos hangon, majd visszatemette az arcát a nyakamhoz.

– Mi-mit csinálsz te itt? – kérdeztem döbbenten. Szex után sem maradt még az ágyamban, nem hogy anélkül! – Miért vagy te az én ágyamban? – Morogni kezdett. Feltolta magát, majd fölém hajolt.

– Nem lehetne, hogy hanyagoljuk a miértjét?

– Nem! Mit keresel te itt? Nem sikerült összeszedni valami bögyöskét az éjjel, helyette jó leszek én? – kérdeztem kissé sértetten. Az arca egy pillanat alatt váltott át vérfagyasztóvá. Egy hatalmasat nyeltem. Hónapok óta először rémültem meg tőle.

– Fogalmad sincs, hogy ki vagyok én. Örülnék, ha nem állítanám valótlant!

– Miért, akkor megvolt? – kérdeztem vissza gúnyosan. Egy pofon volt a jutalmam.

– Örülj, hogy nem ököllel adtam. – Ezzel kiszállt mellőlem, én meg pislogva meredtem utána. Na, jó, ez mi volt? Kikeltem az ágyból, utána mentem. Mielőtt bármit is kérdeztem volna, megszólalt, de nem nézett rám. – Amint véget ér ez az egész Sheamus-szel, szabad vagy. Nem látsz többet. Megegyeztünk? – kérdezte felém fordulva. A döbbenettől szólni sem tudtam. Eddig ő volt az, aki egyáltalán nem siettette a dolgot, mire fel, így hirtelen?

– Rendben. Nekem tökéletesen megfelel! – mondtam komolyan, amint észbe kaptam.

 

Az elkövetkezendő két hétben nem beszéltünk többet egymással a kelleténél. Nem idegesítettem magam a dolgain, ahogy ő sem szólt bele az enyéimbe. Az elejétől kezdve úgy kellett volna – könyveltem el magamban. De végre elérkezett az a nap, amikor ez az egész véget ér. Ellenőriztem a fegyverem, majd a helyére raktam a tárat. Ennyi elég is lesz nekem. Nekem csak az utolsó lövést kell bevinnem.

Még a nap sem kelt fel, szinte az egész város aludt még, ahogy Hayate is. Fél hatra beszéltük meg a fodrásszal és a sminkessel az időpontot, amikor is átvarázsolnak engem Sheamus titkárává. Hayate ellenezte a tervet. Az volt az utolsó hosszabb „beszélgetése” velem, de végül bele kellett mennie, mivel kicsúsztunk az időből is. Sheamus kézhez kapta az orvosi jelentéseket, mint tegnap kiderült.

Nem figyeltek rám az emberek, ahogy átvágtam az aulán, így senki nem vette észre azt a jó tíz-tizenöt centis méretkülönbséget, ami köztem és Aden közt volt. Egy kicsit sajnáltam a srácot, mivel tegnap jókora altatót itattak vele a fiúk, hogy ne tudjon beleszólni a tervünkbe. Felsiettem a helyemre, majd akár egy szorgos kisegér, munkához láttam. Hamarosan rendelkezésemre állt három kártya, amivel a fiúk észrevétlenül be tudtak jutni Sheamus-höz, és el tudták intézni az embereit.

Közben Sheamus is megérkezett, de nem nézett rám, csak elfoglalta az irodáját. Egy órával később, megjönnek a partnerei, így átvonultak a tárgyalóba.

– Aden! Senki sem zavarhat meg minket! – kiáltotta nekem Sheamus, és bement a tárgyaló terembe.

Ma egy megbeszélést tartott a város vezetőségével, hogy „fent tarthassák a kialakult rendet”. Igazából csak rájuk erőszakolta az akaratát. Ez volt Sheamus. Szelídnek mutatta magát, de igazából nagyobb veszélyt jelentett még Hayaténél is.

– Kezdhetitek, fiúk – szóltam bele a kis portba, ami az öltönyöm alá rejtettem el. – Kiiktattam a kamerákat.

– Értettük! Kezdünk! – hallottam a másik végről, majd szétkapcsolt a port. Nem sokkal később recsegni kezdett a portom, majd Hayate jelentkezett be rajta.

– Beszélhetnénk? – Átkapcsoltam a portot egy privát vonalra.

– Priváton vagyunk. – A hangom semmit mondó volt, egyszerűen nem érdekelt szinte semmi. Egyedül az akció sikeressége, hogy mindent visszafizessünk Sheamus-nek, s végre megölhessem. Ha lennének még éjszakáim, akkor sem lennének álmatlan éjszakáim miatta.

– Köszönöm, amit a csapatért tettél – kezdett bele, de a hangja kiismerhetetlen volt. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Amint Sheamus-nek vége, szabad vagy. Ahogy ígértem – mintha csalódottságot hallottam volna a hangjában.

– Nem is gondoltam másként. Merre vagy? – kérdeztem tárgyilagosan.

– Nem sokára a megbeszélt helyen leszek. Lehetőleg ne bukj le.

– Nem fogok. Sheamus teljesen elvakult, most hogy nyert. Az arénánál vársz, igaz?

– Igen. Vigyázz magadra – mondta búcsúzóul, majd kiszállt a vonalból. Nem különösebben aggódtam érte, vagy a csapatért.

Visszakapcsoltam a közös vonalra, s vártam a jelentéseket. Amint én is megkaptam a szabadjelzést, felálltam, s magam elé fogva egy aktát, beszambáztam Sheamus-höz, aki felettébb elégedetten mosolygott. Úgy érezte győzött, s mostantól úgy ugrál a város vezetősége, ahogy ő akar. Alighogy beléptem recsegni kezdett a portom, s valaki jelentette, hogy túszokat talált, méghozzá nem is akárkiket: például az egyik nő a polgármester felesége volt. Nem kellett sok ész, hogy összerakjam a képet. Abban a pillanatban megértettem, hogy miért vág olyan rémült arcot a velem szemben ülő férfi. Nyugalmat erőltettem magamra, majd Sheamus-höz sétáltam.

– M-megtámadtam minket és… elfoglalták a területeid nagy részét… – mondtam félős hangon, a legjobban leutánozva Aiden hangját. S jól láthatóan sikerült is, mivel Sheamus állkapcsa megfeszült, s sötét pillantást vetett rám, amitől tudtam, hogy majd szétveti az ideg. Jelzett, hogy folytassam, mire nyeltem egyet, s leszegtem a tekintetem. Nem mintha féltem volna tőle, de a szerepem megkívánta tőlem. – Kaptál egy üzenetet… „Az arénában várlak. Üdvözlettel: Atarashi Hayate.” – A végén majdnem kiestem a szerepemből, de sikerült elfojtanom a gúnyos mosolyom.

– Hayate… – morogta földöntúli hangon. Felállt a székből és az ügyfelei felé nézett. – Önöké a végső döntés, uraim – mondta egy mosollyal az arcán, majd kifordult a teremből. – Ha azt hiszi, hogy le fog tudni győzni, nagyon téved… Meg akartam kímélni az életét, de mindennek megvan a határa! – morogta az orra alatt, hogy más ne hallja a mondandóját.

Sheamus kicsattogott a teremből, míg a város vezetőségének három fontos tagja, kővé dermedve bámult előre. Megsajnáltam őket, így eléjük álltam, s megköszörültem a torkom. Mindannyian felnéztek rám, mire elmosolyodtam.

– Szeretném leszögezni: Atarashi Hayate csapatát erősítem. És ami azt illeti: nem rég kaptam az értesítést, hogy megtaláltuk a családtagjaikat. Ha úgy kívánják, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy sértetlenül kihozzuk őket, persze némi hon…

– Bármit megadok, ha a családom biztonságban lesz, és Sheamus Hawkinst eltüntetik a képből! – pattant fel a polgármester. Bólintottam, s elmosolyodtam.

– Igenis!

 

Sheamus után futottam, aki nem látott a dühtől. Időközben magához intette pár emberét, s próbált még valakit elérni, azonban láthatóan nem sikerült neki, mivel azonnal szentségelni kezdett. Én pedig élvezettel figyeltem, ahogy szépen lassan ráébredt, hogy mi történt körülötte.

– A régi szép idők, igaz, Sheamus? – kérdezte Hayate, ahogy beléptünk az arénába. Hayate mesélt róla, hogy régebben itt életre-halálra harcokat vívtak egymással a jelentkezők. Azt mesélte, hogy amikor Sheamus a jobb keze volt, ők is megmérkőztek egymással időnként. Ironikus egy választás.

– Akkoriban még felnéztem rád, de most… – Szánakozóan nézett végig egykori feljebbvalóján.

– Az érzés kölcsönös. Akkoriban büszke voltam rád. De az árulásod mindent megváltoztatott, pedig a tiéd lett volna ez az egész.

– De nekem akkor kellett, nem később! Aden a fegyvereimet – nyújtotta ki a kezét, mintha a fegyverhordozója lettem volna. Lehet, hogy a kicsi Aden mégsem volt annyira elveszett, mint mutatta?

– Nem vagyok Aden – mosolyodtam el. A lábaihoz dobtam egy kistáskát, amiben kések lapultak. – A kicsi Aden a lakásában alszik a nyugtatóktól, amit kapott. A tiéd – mutattam a táskára.

– Kösz, Cy – mosolygott Hayate. Gondolom imádta, hogy ő „lőhette le” a poént.

– Szóval te lennél, akiről olyan sokat suttognak? Te lennél Hayate kurvája?

– Most érkezett el az a pillanat, amikor kivágom a nyelved! – kiáltotta Hayate és neki támadt Sheamus-nek.

 

Sheamus hárított, s hátrálni kezdett a heves támadásoktól. Lehunytam a szemem, s leültem, hogy kivárjam a végét. Hallottam a fémek csattanását, az elfojtott kiáltásokat, szitkokat. Mindketten nyerni akartak, de itt csak egy győztes lehetett… Még pedig Hayate. Hiszen ha Sheamus nyert volna a párbajban, én akkor is végeztem volna vele, így én ebből a szempontból nyertes lettem volna, de két golyó volt a tárban. Az egyikre a fekete hajú nevét írtam fel, a másikra a sajátom. Az öngyilkosság sohasem megoldás? Én nem így hiszem. Elegem volt az életből, hogy olyan keveset adott, de annál többet vett el.

Felnéztem, így pontosan láttam, ahogy Hayate kíméletlenül a Sheamus hátába vágja a kését. A fekete a földre rogyott, közben hangosan felkiáltott. Mindketten több sebből véreztek, de Hayate sérülései csak felszínesek voltak, míg Sheamus-é mélyek. A fehér hajú úgy állt a férfi felett, akár egy döntő bíró. Megvetéssel nézett le az egykori társra. Rám nézett. A szemeiben láttam azt a bűnözőt, akit a rendőrség keresett évek óta. Veszélyes volt, és félelmetes.

– A tiéd az utolsó találat – mondta színtelen hangon, és nekem dobta a kést, amit el is kaptam.

Feltápászkodtam, s leporoltam magam. Közben Hayate ellépett tőle, s a falnak támaszkodott, mint aki az utolsó ítéletét várta. Sheamus gúnyosan felnevetett, pedig iszonyatosan fájhatott a kés a hátában. Időközben lemostam az arcomról a sminket, amit rám kentek.

–A kis kurva fog kivégezni a gazdájáért? – Válaszolni akartam, de Hayate gyorsabb volt. Konkrétan szájba rúgta őt. Leguggolt hozzá, és a szemébe nézett.

– Ne merd a szádra venni! – sziszegte a képébe. Szinte a forrt a dühtől. – Ő nem a kurvám, és ha még egyszer ilyet mondasz, nem hagyom, hogy gyors halálod legyen! – Sheamus meglepetten nézett fel, majd rókavigyorra húzta a száját.

– Te képes vagy érzelmekre? Hova fajul a világ? – Rám nézett és elmosolyodott. – Kicsi szerelmes madárka. – Nem tudtam, hogy kinek címzi, de válaszoltam rá.

– Nagyon tévedsz, Sheamus. Nem emlékszel rám?

– Nem emlékszem mindenkire, aki az ágyamba mászik – vonta meg a vállát gúnyosan.

– Akkor… – A parókámért nyúltam, s lehúztam a fejemről. Sheamus szemei elkerekedtek, de hamar rendezte a vonásait. –Most pedig… Remélem felkészültél a halálodra. Egy a tiéd, a másik…

–Hayaté-é, igaz? Micsoda egy revans! – kacagott fel. Hayatéra nézett. – És te hagyod. Micsoda egy bolond vagy.

– Megint tévedsz – szólaltam meg hideg hangon. Csend telepedett ránk. Sheamus felnevetett, majd győztesen mosolyogva Hayatéra nézett.

– Akkor essünk túl rajta!

Az ujjam a ravaszon pihent. Felemeltem a kezem, egyenesen a homlokára céloztam, majd meghúztam a ravaszt. A fegyver hangos dördüléssel elsült. A hüvely pattant a földön, s a következő lövedék a helyére csúszott. Sheamus hátraesett a lendület miatt. Ajkain gúnyos félmosoly ült, amit még a halál sem tudott lemosni.

 

Nem sokkal később visszamentem a három férfihoz, majd elvezettem őket egy helyre, ahol Hayate emberei várták őket, a szeretteikkel karöltve. A család újra egyesült, akárcsak a filmekben, sorozatokban, s néhány örömkönny is elcsöppent. Én pedig érzelemmentesen néztem végig a jelenetet. Hayate mellém lépdelt, s kérdőn felvonta a szemöldökét. Nem akart rákérdezni, sőt ideje sem volt rá, mivel a polgármester hozzánk lépett.

– Köszönöm. Akkor beszéljünk a fizetségről – mondta komor hangon. Ehhez a részéhez neki sem volt kedve, ide vagy oda családmentés.

– Mossák tisztára Josh Smith nevét – adtam át az aktám. – Ez az egyik. Hayate? – fordultam felé, de még nem állt össze neki a kép, amiért nem hibáztattam. Hirtelen jött ötlet volt. – Alkut kötöttem, a fiúk kihozták őket sértetlenül – mutattam a férfi háta mögé. – Ők pedig honorálják a fáradozásunkat.

– Oh, én csak egyet akarok: szálljon le rólunk a rendőrség. – Hayate a kezét nyújtotta, mire a férfi fintorogva bár elfogadta, majd velem is kezet rázott. Miután mindannyian elmentek, Hayate felém fordult. – Én is megoldottam volna, hogy tisztára mossák a neved.

– Mégis mikor? Mellesleg ők hihetőbb mesével tudnak előállni. – Megfordultam, s elsétáltam Hayatétól. – Nem mellesleg, itt véget ért az én szerepem, nem igaz?

– Igaz – nyögte Hayate, s engedte, hogy elsétáljak.

 

Otthon egy nagyon is üres lakás fogadott. Nem maradt sok cuccom, miután szinte mindent kidobtam, mondván, hogy többé úgysem lesz rá szükségem a börtönben. Ezek mellett pedig Hayate is eltűnt a lakásomban az összes dolgával együtt. Ahogy kinéztem az ablakon elgondolkodtam, hogy fog-e valami hiányozni, de szinte semmi sem jutott az eszembe. Egyedül egy dolog, ami a kettősség pengéjén táncolt. Rettegtem tőle, míg ő majd megveszett érte. Talán, ha ő irányított volna, akkor nem így történtek volna a dolgok. De én vezettem, én döntöttem így.

A konyhába léptem, s megettem a vacsorámat. Nem volt valami nagy vacsora, de nem is akartam. Csak valami földi élvezetet, ami itt tartott volna, de még mindig nem volt elég erős a maradásra bíró hang. Felsóhajtottam, s kinéztem az ablakon. A nap narancsos fénybe vonta a várost. Éreztem a melegét az üvegen keresztül, felmelegített, de nem eléggé. Már eldöntöttem. A fegyvertáskámért nyúltam, s kihúztam belőle a pisztolyom. Egyetlen lövésre voltam, hogy elhallgattassam a hangokat a fejemben, s a sajátom, de tétováztam. Nem voltam olya bátor, mint azt képzeltem.

 

– Mégis mi a jó francot csinálsz?! – hallottam egy ismerős hangot, s éreztem, hogy kirántotta a kezem közül a fegyvert.

– Add vissza! – kaptam utána, hiába.

– Mégis, mit csinálsz?! – kiáltotta Hayate. Szemében félelem és düh keveréke csillogott. – Ezt mégis hogy képzelted? Meg akarsz halni?

– Közöd? – vetettem oda hetykén. – Válaszolva a kérdésedre, igen! Mondj egyetlen okot, amiért lenne értelme élnem. Az anyám meghalt, apámat sohasem ismertem, a munkám oda, ahogy a barátaim is. Én mindent, ténylegesen mindent elveszítettem azon a napon! – Némán hallgatott, s végül kinyögte a válaszát.

– Én! Itt vagyok neked, én!

– Elküldtél, rémlik? – vontam fel a szemöldököm. – Emellett nem érzek irántad semmit, a félelmen kívül! Rettegek tőled, Hayate!

– Még el is hinném, ha az elmúlt két hónapot nem töltöttük volna együtt. Nem vagyok vak, Josh.

– Cy szeret téged. De ő nem én vagyok, ő és én teljesen különböző személyiségek vagyunk – feleltem dacosan, habár remegett a hangom.

– Mi van? Cyt csak te találtad ki, hogy ne tudják meg, hogy te is rendőr voltál. – Elmosolyodtam, azzal a tipikus: „nem tudsz te semmit” mosollyal.

– Disszociatív személyiségzavarról hallottál már? Trauma hatására alakulhat ki, például: nemi erőszak. – Felpattantam a székről, s egyenesen a képébe ordítottam. – De hogy az én példámat vegyük: ha megölik a szemed láttára azt a személyt, akit a testvéredként szeretsz, és tisztelsz! – kiáltottam könnyek közt. Végül megrogytak a térdeim, és zokogva a földre zuhantam. A szemem elé újra olyan képek tódultak, amikről nem akartam elhinni, hogy igazak. Nem akartam megint átélni Max halálát.

– Josh – nyögte zavartan Hayate, és megérintette a vállam. – Hé, figyelj rám! – kiáltott rám, mire riadtan felé fordultam. Meglepetésemre szájon csókolt, viszont a csók csak addig tartott, amíg nem realizáltam, hogy mi történik velem, ugyanis utána azonnal elszakadtam tőle, s a szekrényig hátráltam. – Nem foglak bántani.

– El is higgyem?! Azok után, amit velem tettél?

– Az istenért, Josh! Többé nem tudnálak bántani! – túrt a hajába. – Megváltoztam. Megváltoztattál! – nézett rám. – Lehet őrültség, de akkor is ez az igazság. Beléd szerettem, hiába tagadnám. És nem fogom hagyni, hogy megöld magad!

– Nem a te döntésed – motyogtam az orrom alól. – Mellesleg ne áltass sem engem, sem magad olyannal, hogy belém szerettél. Ez egyszerű hála, amit érzel.

– Már meg ne mondd, hogy mit érzek! Én érzem őket, nem te! – Megrántottam a vállam. Végignéztem rajta, majd felsóhajtottam.

– Össze kell szednem magam, lefürdök. – Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen bevonultam a fürdőbe.

 

[My Little Cop]

Súgó Még nincs hozzászólás.