5. fejezet

 

– Felejtsd el! Vége! – ordítottam a szemébe, de mintha a falnak beszéltem volna. Vissza akart menni, alig bírtam megállítani. – Hayate! Vége! Vesztettünk! – ordítottam a képébe, mire egy hatalmas pofont kevert le nekem.

– Nem! Te ezt nem értheted! Nem adom oda neki a várost! – válaszolta ugyanúgy. Folyt róla a veríték és a vér elegye, nagyon magas láza volt, szinte égetett a bőre. Biztosan volt benne még egy golyó, de egyszerűen nem engedte, hogy kiszedjem. Már nem hallottam, hogy mit vág a fejemhez, mert biztosan megtört volna a szavaitól… Gondolataim egyre inkább annak az irányába terelődtek el, hogy hova és hogyan kéne leültetnem, kiszednem belőle a golyókat, és elállítanom a vérzést. Egy újabb hatalmas pofont kevert le nekem. – Ide figyelj, ha hozzád beszélek! – ordította. Hirtelen elhallgatott és elengedte a karom, amit eddig szorongatott.

Ösztönösen kaptam utána és húztam vissza. Így én is elestem vele, de legalább én voltam alul és nem ő verte be a fejét az asztalba. Megráztam és a nevét mondogattam, de nem válaszolt. Megnéztem a pulzusát, ami egyenesen ívelt lefelé. A hátára fektettem és tárcsáztam a dokit, közben pedig elszorítottam a súlyos sebeit. A dokinak hadarva daráltam le a lényegesebb információkat, mint harc, golyó, súlyos vérveszteség és hamarosan leálló vérkeringés.

A kezeim Hayate vérében áztak, az adrenalin száguldozott az ereimben. Dühös voltam. Magamra és Hayatére is. Fogalmam sem volt, hogy miért mentettem meg az életét, miért áztam a vérében, miért ejtettem érte könnyeket és miért ordítoztam a félholt testével, hogy ne merészeljen meghalni. Alig két hónap leforgása alatt…

Fogalmunk sincs, hogy hogyan sikerült bejutnia Sheamus-nek, egyszer csak azt vettük észre, hogy a főhadiszálláson rohangálnak az emberei, ő pedig a háttérből vezényelt. Amikor megláttam, legszívesebben golyót engedtem volna a fejébe, de mélyen legbelül éreztem, hogy nem a megfelelő idő a bosszúra.

 

A város Cyként ismert meg, akinek kivételes feje van, hiszen mindent megjegyeztem elsőre. Persze mindenki tudta, hogy emellett Hayate szeretője is voltam, de ezt senki sem merte felhozni, miután kinyírtam egy tagot, aki megemlítette. Azt sem mondhatták, hogy én tartottam fel Hayatét, hiszen azóta egy… na, jó két kezemen meg tudom számolni hányszor fektetett meg, de nincs szükségem hozzá mindegyik ujjamra. Emellett segítettem is a csapatot…

 

Hirtelen eszembe jutott valami. A gyűrűmre pillantottam, s velem szemben a főnix képe villogott. Mindenki ismerte a főnix legendáját. Mi is csúfosan elbuktunk, de nincs minden veszve. Elmosolyodtam, s bementem a műtőbe. Az orvosok azonnal kizavartak, de nem reagáltam rájuk. Levettem Hayate nyakából a láncot és a gyűrűmet az egyik ujjára húztam.

– Ezt kölcsönadom, de kérem vissza, személyesen tőled!

– Azonnal hagyja el a műtőt! – szólt rám még egyszer az orvos. Egy szúrós szempárt villantottam rá.

– Megyek, de ha Hayate meghal… – a névjegyére pillantottam. – Tudom, kinek a családját kell tönkretennünk. – Mosolyodtam el. Az orvos visszahőkölt egy pillanatra. – De, hogy megértse kit is tart a kezei közt… ő a Főnixek vezére és a csapat boldogan áll a helyettese oldalára, hogy megbosszulják. – Megfordultam és kimentem a műtőből. Fürdőre volt szükségem. És egy alvásra. Végre embernek akartam magam érezni…

 

Másnap reggel a nap boldogan sütött, mintha tegnap senki sem halt volna meg, mintha minden rendben lenne. Elmosolyodtam, hiszen minden rendben volt. A főnix épp újraszületik és erről Sheamus-nek fogalma sincs! Hayatét megsemmisítve hagyta ott, hogy meghalljon az emberei által, amit persze megakadályoztam. Nem hiszem, hogy csak azért bemenne Hayatéhoz a kórházba, hogy megölje, hiszen ha jobban belegondolunk ezután Hayaténak csak szenvedés lenne az élete… Hisz mindent elvett tőle, akárcsak tőlem. Ebe igazán profi volt. Persze, Hayatének itt vagyok én!

A régi lakásomba költöztem vissza. Hayate elintézte, hogy visszakapjam. Állítása szerint, miután felhurcolt magához, elköltözött onnan. Teljesen logikus lépés volt, hiszen ha nem az foglalt volna le, hogy Sheamus-nek megadjam, amit akart, és eltüntessem a nyomaim, ráküldöm a csapatot. A lakásban semmi sem változott, de más volt. Talán a rettegés láttatta vele, ami a szívében élt.

Felkeltem az ágyból, s a szekrényhez sétáltam. Nem volt benne sok ruha, így csak kikaptam egy pólót és egy nadrágot. A konyhába mentem, s lefőztem a jól megérdemelt kávémat. Olyan íze volt… mint a tökéletes bosszúnak! Közben pedig adósommá teszem Hayatét. Kell ennél jobb? – kérdeztem magamtól, s a tükörbe néztem.

– Hú! Te aztán tényleg rémesen nézel ki barna hajjal! – jegyeztem meg a tükörképemnek és eldöntöttem, hogy a reggeli után a fodrász lesz a következő napirendi pont.

 

Napszemüveget vettem fel, ahogy kiléptem az utcára. A fodrász mosolyogva integetett nekem, hiszen bőségesen hagytam neki borravalót. Nem kellett sokat győzködnöm. A csini pofi és a fini plusz húszas meggyőzte, hogy beszorítson nekem egy helyet, és ne kérdezősködjön a nevemről. Hayate nyaklánca a nyakamban lógott, így indulhattam a következő napirendi ponthoz. Fillin. Az őrök nem foglalkoztak velem, mikor bementem. Kettesben hagytak Fillinnel.

– Szervusz, öreg haver! – köszöntem kedélyesen. Fillin dühösen nézett rám.

– Nem vagyok a haverod! Hogy van képed ide állítani, mikor a főnökünk miattad halott?! Ha nem dugott volna éjjel-nappal… – Ahogy belekezdett a mondandójába, látványosan elkezdtem számolni az ujjaimon, hogy hányszor is volt az az „éjjel-nappal”. – Te most szórakozol velem?! Mindjárt megetetem veled, a napszemüvegedet, te rohadék.

– Állj már le – fintorogtam. – Tisztázzuk: Hayate él. Vagyis ha a doki élni akar, akkor él. Még nem szóltak, hogy meghalt volna – mutattam fel a telefonom. A szavaimból csöpögött, hogy mennyire felsőbbrendűnek éreztem magam ebben a pillanatban. – Ha nagyon kíváncsi vagy, nyolcszor dugott az ágyába. Elmondhatnám, hogy minek jöttem, vagy hagyjalak itt?

– Mindenki úgy tudja…

– Magam adtam az orvos kezére – förmedtem rá. – Miután kiszedtem belőle a golyókat és elállítottam a vérzést. Végighallgatsz, vagy mehetek tovább? Még lesz dolgom, mielőtt felkel Hayate.

– Mit terveltél ki már megint? – kérdezte és leült velem szemben. Jó fiú!– mosolyodtam el. Fillin is emlékezett az én kis akciómra, ami végül jól sült el. A büntetést leszámítva.

Először megmutattam neki Hayate nyakláncát és elmagyaráztam neki, hogy mi is a Főnix. Először nem esett le neki, de a mese végére rájött, hogy mire akartam kilyukadni. Mosolygott rajta, ezek szerint még sohasem gondolt bele a mesébe. Ahogy Hayate sem. Fillin feladata az volt, hogy a börtönben elterjessze, hogy Hayate tényleg meghalt. Végül annyi engedményt adtam neki, hogy a legbelsőbb körének elmondhatja, de ha tovább adják valakinek, vágja el a torkukat. Drasztikus világ, drasztikus megoldásokat követel. Adott pár címet, ahol megtalálhatom Hayate legbelsőbb körét, mivel én sohasem láthattam ezeket az alakokat. Fogalmam sem volt róla, hogy miért nem láthattam őket, hisz az övé voltam, vagy nem?

Mindegy, most nem gondolkoztam ezen túl sokat.

Néhány tagot sikerült meg találnom, és beszélnem is velük. Legbelül megérintett a srácok lojalitása Hayate iránt. Ahogy meghallották, hogy még él, legalábbis küzd az életben maradásért, megkönnyebbültek. Szerintem még sírva is fakadtak volna, ha megengedte volna a helyzetük. Rám pedig Hayate nyakláncának megcsörgetése után, Hayate helyetteseként néztek, de megfogadtam nekik, hogy amint Hayate felébred, visszaadom neki minden hatalmát.

Estére benéztem a kórházba, s beültem a betegünk mellé. Vittem neki valamicske vacsorát, de még mélyen aludt, így megettem egymagam. Az egyik golyó az egyik artériát érte, és a többi golyó sem tett jót a szervezetében. Még egyelőre altatják, hogy gyorsabban gyógyuljanak a sebei, viszont azt nem árulták el, hogy miért van lélegezető gépen… Volt egy sejtésem, hogy azért mert megsérült a tüdeje…

Egész sokat ültem mellette, de nem meséltem neki a tervemről. Csak csendben ültem mellette és vártam a csodát, hogy felébredjen és aztán jó alaposan megkapjam a magamét. Felsóhajtottam, s hozzásétáltam. Eltűrtem egy tincset az arcából.

– Ébredj fel és add vissza a gyűrűmet, főnök – mondtam kuncogva. Hirtelen megakadt a kezem. A bőre forró volt, mintha tűzben melengették volna. A nővérhez mentem, majd egy szúrós tekintet és egy beszélgetés után Hayatéhez tessékeltem, hogy azonnal adjon neki lázcsillapítót. Ahogy beadta neki, kijött és biztosított róla, hogy rendben lesz. Tudtam, hogy a nővért nem fenyegethetem meg, hiszen ő semmit sem tudhatott a hatalmi helyzetről az orvosokkal ellentétben, így maradtam a „polgári” módszernél, hogy jobban figyeljenek rá.

 

Másnapra megbeszélést hívtam össze, amire láthatóan és hallhatóan nem akartak eljönni. Megértettem az aggodalmukat, de Sheamus el van telve magától. Nem hiszem, hogy figyelne most engem, vagy őket. Biztosítottam őket, hogy Hayate jól… legalábbis életben van, bár még altatják. Utána rátértem a tervre, hiszen őrültség lenne, ha terv nélkül indulnánk Shemus ellen. Hatalmas ez a terület, nem tudja pár nap alatt teljes egészében bekebelezni, ez volt az én szerencsém. A terv a látszólagos asszimiláció. Hagyjuk, hogy azt higgye legyőzött minket, majd a legváratlanabb pillanatban elvágjuk a nyakát.

Megrezzent a telefonom. A doki írt az eredményekkel kapcsolatban. Hayate tüdeje bírta a terhelést, de még gyenge volt. Így az elkövetkezendő időkben, biztosan nem akar majd ágyakrobatikázni, de ha akar is, a tüdeje nem fogja bírni. Ez nekem csak jó hír! Legalább normálisan fogok tudni ülni.

Végül kiadtam a feladatokat és az elérhetőségem, ha bármi balul sülne el. A tagoknak imponált, hogy magamra vállaltam minden felelősséget, ezzel elnyertem a bizalmukat. Velük ellentétben nekem nem volt mit vesztenem.

Mikor bementem a kórházba, Hayate már fent volt. Még mindig mellette állt a lélegeztető gép. Az infúzión vér csöpögött le és láthatóan szüksége is volt rá. Elmélyedt a gondolataiban, így nekitámaszkodtam az ajtófélfának, majd kopogtam. Rám kapta a tekintetét és egy ideig méregetett. Egy farmert, egy fekete inget és egy napszemüveget viseltem, de azt most feltoltam a fejem tetejére. Mosolyogva indultam meg felé, s lehuppantam mellé

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Amnéziáról nem volt szó, szóval ne szórakozz Hayate, nem jön be – jegyeztem meg. – Jobban nézel ki, mint múltkor.

– Pedig játszani akartam a hülyét. Mellesleg jobban áll, ha mosolyogsz. – Mosolyra húzta az ajkait, de én csak megvontam a vállam. – Mi történt? Nem sokra emlékszem – mondta komoly hangon.

– Sheamus ránk támadott. Teljesen felaprította a főhadiszállást, senki sem maradt az ott lévők közül. Alig tudtalak elhozni onnan… Fogalmam sincs, hogy kerültél ilyen állapotba, mivel nem voltam melletted– néztem rá szúrós szemekkel.

– Sheamus figyelmetlen volt, miután elment tőlem. Ha lett volna hozzá erőm, simán lelőhettem volna. Nem hiszem el, hogy te nem láttad. Ha megölted volna, akkor véghez vihetted volna a bosszúd.

– De meghaltál volna. Alig bírtalak elhozni a kutyuskái elől.

– Szia, kutyuska – mondta viccelődve. Én vettem egy nagy levegőt és folytattam.

– Elintéztem a kutyuskáit, míg veled viaskodott. Őrjöngött, amikor meglátta, hogy végük. Gondolom ők voltak a kis elitjei.

– Gonosz vagy – mosolygott rám. Ösztönös reakciónak látszott, mintsem tudatosnak, de nem tettem szóvá. Felemelte a kezét és megvillantotta a gyűrűm. Hirtelen hiányozni kezdett… – Hol a láncom?

– Cserélünk? – kérdeztem vissza.

– Inkább dolgozz meg a gyűrűért – súgta perverz mosollyal az ajkain. Hogy én mennyire utáltam, amikor így mosolygott… Hiába akart ellenállni, nem engedtem. Az ágy szélére ültem és a szájába suttogtam a magától értetődőt.

– Akkor neked is fizetned kell a láncért.

– Széthullott a csapatom, már nincs rá szükségem – mondta rekedtes hangon.

– Oh, tényleg? – Végigsimítottam a kulcscsontján, majd a kulcscsontjára csókoltam. – Én egész máshogy gondoltam.

– Már megint kiterveltél valamit, abban az okos kis fejedben, igaz? – A hajamba simított és a szemembe nézett. Akart engem, ezt jól láttam a szemében, de ő is tudta, hogy nem erőltetheti meg magát, így nem maradt sok lehetőség. – Mondhatom, hogy nem érdekel?

– Nagyon szeretnél, mi? – kérdeztem évődő hangon.

– Követellek – súgta a számba és megcsókolt. Hosszan csókolt, majd zihálva vált el tőlem. Ennyire nem bírja a tüdeje? – futott át a gondolat az agyamon. A maszkért nyúltam és elé helyeztem, mire lassan megnyugodott.

– Te csak lélegezz. A többit bízd rám! – utasítottam.

Lecsókoltam a nadrágjáig, majd lassan lehúztam róla. Végigcsókoltam a combja belső felén, mire egy nagyot nyögött. Élvezettel figyeltem, ahogy minden érintésemre reagál. A nyakát csókoltam, s harapdáltam a bőrét. Egyik kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Szenvedélyesen tapadt az ajkaimra, olyan volt, mintha fel akart volna falni. Viszonoztam a csókot, s közben benyúltam a nadrágjába, mire belenyögött a csókba.

A szívmonitor hangos és egyre gyorsabb pityegéssel jelezte, azt, amit én a kezeim közt is éreztem. Hayate kapkodva vette a levegőt, láthatóan jól érezte magát, ami elégedettséggel töltött el. Lecsókoltam a mellkasán, majd számba vettem a vágyát. Az egyik nővérke ezt a pillanatot választotta, hogy leellenőrizze a beteget. A látványtól hirtelen megdermedt, s elhűlve nézett ránk. Hayate észre sem vette az érkezőt, és túlzottan engem sem érdekelt. Jeleztem a nővérkének, hogy menjen el, mire feleszmélt.

– Most nincs rád szükség, elmehetsz – mondtam kifejezéstelen hangon. A nő bólintott, majd hátra arcot vágott és elhagyta a szobát. Hayate ködös szemekkel nézett le rám.

– Tudod, hogy ilyenkor rohadtul szexi vagy?

– Amikor leszoplak, vagy amikor kiélvezem, hogy én vagyok a főnök?

– Mindkettő.

– Akkor azt hiszem, még gyakorlom egy kicsit a főnök szerepet – súgtam az ajkaira, de nem csókoltam meg. Ahogy elélvezett, elmosolyodtam. Mindig is ő volt az, aki tartotta magát. Egy apró csókot nyomtam az ajkaira. – Jó fiú – súgtam neki.

– Rossz vagyok, ezt te is tudod.

– Ja. – Megigazítottam az ingem és nagyjából elrendeztem a hajam. – Ne erőltesd meg magad, úgy előbb szabadulsz innen, mivel nem szándékozlak kivinni innen még egy ideig. Megértettük egymást?

– Hiába szexi, akkor is gyűlölöm, ha parancsolnak nekem.

– Ahogy én is gyűlölöm! – Vártam pár pillanatot, de nem válaszolt. – Hayate!

– Rendben. Pihenek, de nem értem, minek. Jól vagyok – vonta meg a vállát. Erősnek mutatta magát, de az ajtóig nem tudott volna elsétálni egyedül, annyira lefárasztotta ez a kis akció, ami önmagában vicc volt, hiszen ő csak élvezte ezt az egészet. Kicsit sajnáltam érte, de ki nem sajnálna egy beteg férfit, akiről tudja, milyen életteli? Már az ajtóban álltam, s őt figyeltem.

– Szinte látom, ahogy a felébred és lerázza magáról a hamvait – jegyeztem meg magamnak mosolyogva.

– Miről hablatyolsz, drága?

– Nem jössz rá, mi? A csapatodról, a főnixekről. Újra összeszedtem a csapatodat és várnak rád. Addig pedig Sheamus kegyeit lesik, hogy ne gyanítson semmit.

– Honnan jönnék rá? – sóhajtotta fáradtan. A szemeimbe nézett. – Muszáj menned? Nyomasztó ez a hely egyedül – nézett körbe undorral.

– Nem muszáj, de akkor is megyek – kacsintottam rá. – Ha jó kisfiú leszel a magad módján, talán legközelebb tovább maradok. – Ezzel kiléptem az ajtón és magára hagytam a vezért. Minél hamarabb el akartam tűnni innen erről a helyről és Hayate közeléből. Nem értettem, hogy miért csinálta ezt, de minden porcikája irtózott a gondolattól is, hogy a közelében legyen

A napok múltak. Egyre többet maradtam bent Hayaténél, hisz „jó fiú” volt az elmúlt időszakban. Egy sokkal emberibb oldalát ismertem meg, amit állítása szerint soha senkinek nem mutatott meg, vagyis már nagyon-nagyon régen nem látta senki ezt az oldalát. Azt, ami egykoron képes volt szeretni. Mesélt nekem az anyjáról és a testvéréről. Ő volt az idősebbik testvér. Még nagyon fiatal volt, amikor az anyjuk meghalt, s ők magukra maradtak. Városról- városra, családról-családra utaztak, mivel semelyik rokonuk nem volt hajlandó befogadni őket teljesen. Végül, ahogy betöltötte a tizennyolcat, gyámsága alá vette az öccsét és együtt éltek. Szerzet munkát és keményen dolgozott, hogy az öccsének ne legyen hiánya semmiből. Hogy elvégezhesse az egyetemet, azonban nem sokáig élvezhették, hogy szabadok.

Hayate öccse egy balesetet szenvedett el, amit nem élt túl. Egy baráti társaságával elmentek autókázni. A sofőr ittas volt, ahogy az autóban a legtöbben. Belerohantak egy másik autóba, aminek következtében felrobbant az autó. Mindannyian benn égtek. Bár a másik autó utasai kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták. Szomorúság és magány költözött a szemeibe, ahogy az öccséről beszélt. Valamiért úgy éreztem, tudatnom kell vele, hogy mellette állok. Megfogtam a kezét, mire rám pillantott. Nem mondtunk semmit, de nem is kellett.

Két hetet tartották bent a kórházban, amikor végül rábeszéltem a dokit, hogy engedje el. Nehezen, de beleegyezett, szigorú pihenés mellett.

– Nem mintha nem örülnék neki, de miért beszélted rá a dokit, hogy elengedjen?

– Kérdezd azt, aki tudja – vontam meg a vállam.

– Épp ezért téged kérdezlek, Okoska – csóválta meg a fejét egy lemondó mosoly kíséretében.

Amikor megtudtam, hogy a vöröske kikönyörögte az orvosnál, hogy engedjenek haza, azt hittem dobok egy szaltót. Nem tudom hanyadszorra lepett meg ez a srác az elmúlt fél évben, de már nem is számoltam. A viselkedése napról-napra, néha percről-percre változott, akár egy hisztis lány, annyi különbséggel, hogy ő nem volt lány és nem hisztizett… olyan gyakran.

A lakásába mentünk. Sokkal jobban éreztem magam ott, mint a kórházban. Valamennyit mozoghattam és nem volt mindennek fertőtlenítő szaga. Helyette mindennek Josh illata volt. Sokkal tágasabb és élettelibb volt, mint az én lakásom, mint ő maga…

Végignéztem rajta. Tőlem egy fél fejjel volt alacsonyabb, vékony, de nem betegesen. Ezen felül izmos volt, bár nem szoktam ilyet mondani, főleg nem a férfi partnereimre, de gyönyörű teste. S ezt minden egyes alkalommal megjegyeztem magamnak.

Vajon valaha visszatér még az az életvidám srác, akit én tettem tönkre? Nem hiszem. És az sem segít, hogy nem engedem el, pedig egy szavamba kerülne. El kell küldenem őt magamtól, amint lehetséges – állapítottam meg magamban. Amíg még ott van az az életvidám srác, aki a barátjával próbált elkapni. De azt is tudtam, hogy míg be nem teljesedik a bosszúja, nem tágít mellőlem. Hirtelen az arcomba vágódott egy törülköző.

– Válaszolnál, ha kérdezlek?! – ordította.

– Elgondolkodtam. Ne kapd fel a vizet – néztem rá morcosan.

– Ne kapjam fel a vizet? Hát én mindjárt kiugrom az ablakon! Aggódjon érted mostantól a fekete halál! – válaszolta dühösen és a szobájába trappolt. – Fürödj le!

– Nekem nem kéne mozognom, emlékszel? – kiáltottam utána.

– Majd segítek kimászni a vízből! A többihez nem kellek!

– Morcoska – mondtam negédes hangon, majd elmentem fürdeni.

Végül egyedül megoldottam a fürdést. Nem akartam annyira elesettnek tűnni, de jó volt a vérét szívnom. Persze lassabban ment, mint segítséggel, de megoldottam. Ahogy kimentem láttam, hogy az ajtaja félig ki van nyitva, hogy hallja, ha hívom. Bementem hozzá, de már aludt. Szinte már angyali volt az arca közben. Valahogy nem tudtam kinézni belőle, hogy egykoron rendőr volt. A többit, pedig egyenesen lehetetlenek.

Te tetted ezt vele! – kiáltotta egy hang a fejemben. Igaza volt. Miattam vált olyanná, amilyen. Ez a fiú… Olyan sok dolgot hozott a felszínre, amiről azt hittem végleg eltemettem: érzelmeket. Félek, hogy belé fogok szeretni. Mert ha beleszeretek, annak végzetes következményei lesznek. Lesz egy gyengepontom, amit ki fognak használni és elveszik tőlem. De abba valószínűleg belehalnék…

Délután egy találkozóra mentem, így egyedül hagytam Hayatét. Reménykedtem, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni, de nem vártam el túl sokat, hiszen róla beszéltünk. Finom illatokra léptem be a házamba, amik egyértelműen a konyha felől érkeztek. A rádió halk muzsikája és a sercegő olaj hangja is erre engedett következtetni. Ahogy megláttam Hayatét a serpenyő másik oldalán, ledöbbentem. Hayate tud főzni? Egyáltalán… felállt?!

– Mit csinálsz te ott?!

– Ne akadj ki apróságokon! – förmedt rám… teljesen jogosan. – Mellesleg vacsorát.

– Jó-jó – sóhajtottam fel. Mellé léptem. – Befejezem. Ülj le nyugodtan, gondolom, már fáj a lábad.

– Honnan…? – kérdezte meglepődve.

– Nekem is volt már eltörve a lábam – mosolyogtam rá, mire bólintott és megkönnyebbülve leült.

A vacsora elköltése után segített elmosogatni. Egész házias volt, ami megmosolyogtatott. Végül is… ő tartotta el a testvérét egy ideig, igazán nem kéne meglepődnöm ilyenen. Ahogy végeztünk szusszanva dőltem a pultnak. Elém lépett és gyengéd csókot lehelt az ajkaimra, majd mosolyogva elvált tőlem.

– E-ezt miért?

– Még nem köszöntem meg, hogy kikönyörögtél a doki karmai közül.

Ezzel magamra hagyott és elment aludni. Döbbenten néztem utána. Meg sem kell kérdeznem ugye? De! De! Meg kell! Hayate köszönetet is tud mondani? A végén még elhiszem, hogy egy rendes ember! Megráztam a fejem. Elmentem letusolni, majd az ágyamba feküdtem.

Mióta bekerültem a börtönbe egyre nehezebben alszom el és egyre többször riadok fel éjjelente. A szemeim előtt újra és újra lejátszódik az a nap. Sheamus újra visszaszámolt, újra meghúzta a ravaszt, hiába választottam Max-et az álmaimban…

Zihálva, némán sikítva pattantam fel az ágyból. Szaporán vettem a levegőt, teljesen leizzadtam az emlék hatására, mert az elejétől fogva tudtam, hogy mi lesz a vége, és hogy nem tehetek ellene… Átkaroltam magam, s halkan sírva fakadtam.

–Max… – súgtam magam elé. – Annyira sajnálom…

Kintről lépteket hallottam, mire felkaptam a fejem. A könnyek felszáradtak. Ki lehet az? Hayate? Nem. Ő nagyon is jó alvó… és nem hiszem, hogy járkálna az éjszaka közepén, de akkor ki lehet az? Remegve nyúltam a fegyverem felé.

 

[My Little Cop]

Súgó Még nincs hozzászólás.