4. fejezet

 

Hayate két hétig nem látogatott meg sem engem, sem Fillinéket. Valahogy nem is vágytam rá, hogy meglátogasson a múltkori után… A gyűrűmből egy nagyobb darab kitört. Még Max-től kaptam a barátságunk emlékére és a sikeres vizsgám jutalmaként. Szerettem ezt a kis egyszerű gyűrűt semmi pénzért nem adtam volna oda senkinek, ahogy levenni sem szerettem. Igazat megvallva, haragszom Hayatére, amiért levette az ujjamról és eldobta. De nekem egy szavam sem lehet, ha tényleg kivisz innen. Mondjuk, nem mintha olyannyira rosszul érezném magam itt, de mégis jobban érezném magam kint.

– Cy! – kiáltott az egyik srác az asztaltól, s kézmozdulattal magukhoz hívott. Igazából az elmúlt hetekben teljesen elzárkóztam tőlük, szóval meglepett, de nem mutattam ki. Odamentem hozzájuk. – Gyere, ülj le hozzánk! – mosolygott rám. Bólintottam, s leültem hozzájuk. – Mégis miért mentél el a másikba? – kérdezte pár falat után.

– Csak pár infót szedtem ki belőlük. Úgy tűnik, az emberek alapból megbíznak bennem, így könnyű dolgom volt – mosolyodtam el sunyin.

– Főleg, ha még meg is fektethetnek – szúrta közbe gúnyosan az egyik alak. Elmosolyodtam. Rákönyököltem az asztalra és csábító mosoly húzódott az ajkaimra. Szemeim csillogni kezdtek, majd egy halk kuncogás után megszólaltam.

– Szeretnéd, ha rád néznék, igaz? Szeretnéd, hogyha elvihetnél valahova és adhatnál nekem, mi? – A többiek elcsendesültek, s hallottam, ahogy az egész terem szépen lassan elhallgat. Letettem a kezemből a villát, majd az állcsontomhoz tettem a mutató ujjamat. Lassan elkezdtem lefelé húzni a mellkasomig a kezem. – Szeretnéd, hogyha mindezt megkaparinthatnád, mi? – kérdeztem élvezettel teli hangon. Szemeivel követte az ujjam, s láttam rajta, hogy igazam volt. – Csak hogy… – húztam össze a szemeim. – Mindezt Hayate már lefoglalta és a tökeiddel fog játszani, hogyha hozzám érsz. De előtte még én foglak kinyírni, és ez minden jelentkezőre vonatkozik – mondtam fennhangon és körbenéztem a konyhán. Mindenki elkapta rólunk a tekintetét és folytatta tovább, amit elkezdett. A srác, aki idehívott, ha jól emlékszem Jeff, megköszörülte a torkát.

– Szóval… infókat szereztél, igaz? Elmondod, hogy miket?

– Felőlem – vontam meg a vállam. – A Hollók létszámbeli hátránnyal indulnak, így próbálják minden ügyüket eltussolni, megjegyzem sikeresen. A Főnixekét pedig minél nagyobb büntetéssel súlytani, hogy csökkentsék a létszámotokat. A statisztikákat nézve… beválik ez a stratégia. És nem segít az sem, hogy a rendőrség a Főnixekre vadászik inkább… – Elhúztam a számat. Igen, határozottan a Főnixek álltak rosszabbul, ha nem a felszínt figyeljük… Közben eszegettem, bár nem igazán tudtam normálisan enni.

– És kit érdekel? Azok a köcsögök már kaptak egy figyelmeztetést Hayatétól! – szólalt meg később az egyik srác az asztaltól. Fiatalabb volt, mint én. Fényes jövője lehetett volna, ha nem került volna ide. Gondolom arra célzott, hogy jól megkaptam a magamét Hayatétól… Hangosan felnevettem, akár egy őrült úgy hahotáztam. Alig bírtam abbahagyni a nevetést. Éreztem, ahogy a levegő megfagy. Fillin megállt mögöttem, s a vállamra tette a kezét, hogy álljak le. Ahogy abbahagytam felnéztem rá.

– Mégis mi volt ennyire vicces?

– Kérdezd meg a kedves barátunkat. Biztos készséggel válaszol. Remélem Hayate azt is elmesélte, hogy mennyit ért vele. – A srácok, bár nem akartak belefolyni ebbe az egészbe, mégis próbáltak valamit tenni. Csak nagyon úgy néz ki, hogy nem a rosszabb rosszat próbáltuk elkapni. A srác szemeibe néztem, aki úgy nézett rám, mintha szarvaim lennének. Felvettem a tálcámat. Teljesen elment az étvágyam, így beadtam a tálcám és visszamentem a szobámba.

 

Sokáig a plafont bámultam, majd kivettem a nyakamból a gyűrűt és nézegetni kezdtem. Forgattam az ujjaim közt, s elmerengtem az emlékeken. Halvány mosolyt csalt az arcomra és némi nyugalmat a lelkemnek. Mindig is az ujjaimon hordtam a gyűrűt, de most a sérülés miatt nem tudtam, mivel sértette az ujjaimat. Megpróbáltam megcsiszoltatni, de úgy sem volt az igazi, így inkább így hagytam. Annyira elgondolkodtam, hogy meg sem hallottam az őr közeledtét, csak az ajtó csapósását. Hayate volt az.

 

Homloka felszakadt és sántított. Gondolom eltalálhatta egy golyó, vagy valamivel sikerült elvágnia a lábát. De miért is érdekelne ez engem? Felültem, s a hátamat a falnak támasztottam.

– Most a nyakadba kellene ugranom? – kérdeztem fintorral. Egy metsző tekintet volt a válasza. – Mit szeretnél?

– Ne legyél már ennyire ellenséges! – förmedt rám. Vett egy nagy levegőt, hogy lehűtse magát. Mi a…? – Meg sem kínálsz hellyel?

– Foglalj helyet – mutattam a székre. – Mit szeretnél tőlem? Nem szoktad visszafogni magad. Mi bajod?

– Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelne. – Gúnyosan felvonta a szemöldökét. Tényleg nem érdekelt. – Találkoztam Sheamus autójával, de megúsztam egy pár bordatöréssel. Kiabáláshoz pedig sok levegőre van szükségem. Ennyi a magyarázat.

– Pedig most akartam a nyakadba ugrani és jó erősen megölelgetni – válaszoltam csípősen.

– Szex közben még mindig ölelgethetsz – ajánlotta fel mosolyogva.

– Ha azt akarod, vedd el. Én nem fogok a nyakadba mászni, ne is reméld. Így is a kurvádnak vagyok titulálva, legalább a saját szememben nem leszek az.

– Kérem a gyűrűd.

– Akkor inkább rád mászok! – vágtam rá és a nyakamhoz kaptam, pontosabban a gyűrűmet fogtam meg. Hátrébb húzódtam pár centit.

– Vissza fogod kapni. – Nem hittem neki. Felsóhajtott, majd felém kezdett el sétálni. Nyakából levett egy nyakláncot, amit már régen nézegettem. A medálja egy főnixet mintázott, aki feltehetőleg a hamvaiból született ujjá. Meghalni, aztán újult erővel visszatérni, és felégetni mindent… Ez lenne a főnixmadár? – Neked adom cserébe. De én is kérem vissza.

– Mára hanyagolsz?

– Nem is tudnálak megdugni – vágta fejbe magát. – Gondolkozz már! A levegő vétel fáj, majd pont szexre vágyom!

– Rendben… – sóhajtottam fel, majd nagy nehezen levettem a nyakamból. Nem akartam kiengedni a kezeim közül. – Ha valami baja esik, vagy nem kapom vissza… Sheamus ide-vagy oda, meg foglak ölni – sziszegtem.

– Vissza fogod kapni – ígérte. –Van pár kérdésem, amire valószínűleg tudod a választ.– Leült a székbe és feltette a kérdéseket. Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem mesélni neki, de nem másztam ki a sarokból…

Ahogy kiértem a börtönből az egyik ismerősömhöz vettem az irányt, aki nem mellesleg ékszerész is volt. Elvittem hozzá a gyűrűt, hogy javítsa meg, és ha már ott tart, akkor egészítse ki a mintákat.

Ahogy kiléptem a műhelyéből, s főhadiszállásra mentem. Ideje volna kihozni a kicsikét a börtönből. Igazság szerint még neki sem kezdtem, szóval ideje lenne. Úgysem megy sehova. De ha megy is, tudni fogok róla.

Leültem a gépem elé és keresgélni kezdtem, közben elkalandoztak a gondolataim. Annyira… fura volt Josh… vagyis Cy. Áh, mindegy! Nekem Josh és kész! – morogtam magamban. Ennyire megváltozott volna ettől a kis akciótól? De abban a pillanatban újra önmaga volt. Gondolkodva meredtem előre a gépem felett átnézve. Rendesen meggyűlölhette Sheamus-t, ha képes volt összeállni velem, csak azért, hogy megölhesse… Fenéket! Egyenesen odadobta magát nekem, pedig félt tőlem. Itt pedig a múlt időn van a hangsúly főként.

 

Hangosan felsóhajtottam. Nem értem magam, hogy mi a francért vesződöm én ezzel? Megzörgettem Josh rácsát és rámosolyogtam. Ő álmosan ült fel az ágyban, de pár perc múlva rendezte a vonásait és hozzám sétált. Morcosan nézett rám, nem értette, hogy mit akarok. A zsebemből előhúztam egy láncot, rajta a gyűrűvel. Most már egy kicsit sem volt álmos. Hirtelen kapott a kívánt ékszer után.

– Nanana! – csóváltam meg a fejem. – Mit kapok cserébe?

– Így hogy rácson kívül vagy, semmit – morogta.

– A láncom – mutattam a kezem, de nem értett meg. Felsóhajtottam. – Amit odaadtam ezért cserébe – lengettem meg a láncot.

– Milyen… – hirtelen észbe kapott. Fejbe vágta magát, majd megfordult és a fiókjához sétált. Elővette belőle a láncot. – Ezt igaz?

– Mintha nem emlékeznél rá… – sóhajtottam. Csak bosszantani akar, nyugodj meg. – Kérem a láncot.

A kezembe adta, majd ő is megkapta az övét. Rögtön fel is akasztotta a nyakába és megvizsgálta. Körbeforgatta, s érdeklődve vizsgálta a gyűrűt.

– Ez… biztos az én gyűrűm? Nem úgy néz ki, mint amikor odaadtam!

– Igen. Egy kicsit alakítattam rajta, de a tiéd. Belevésettem a főnixet és kicsit kicsinosítattam. De attól még a tiéd. – Rám nézett, majd bólintott. Megfordultam, majd hazafelé vettem az irányt.

– Hayate! – kiáltott utánam, mire rá néztem. – Köszönöm. – Hangja őszinte volt.

Hazafelé menet összetalálkoztam Sheamus-szel. Hosszú haja most szabadon terült el a hátán. Barna szeme gúnyosan csillogott. Elmosolyodtam, ahogy a szemfedőre tévedt a tekintetem. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a porig aláztam ezt a kis ficsúrt. Mondjuk nem volt sokkal fiatalabb nálam, de a „ficsúr” kifejezés tökéletesen illett rá. A jobb kezemet látványosan a fegyveremre tettem, míg a balt észrevétlenül a késeimre. Ő csak lazán a zsebére vágta a kezét, de szerintem apró késeket szorongatott. Mindig vissza akart vágni nekem a szeméért, de eddig nem sikerült neki.

– Mindig ilyen kései órában látogatod meg a társaid? Ne félj. Nem sokára csatlakozhatsz hozzájuk.

– Három éve próbálsz lecsukatni. Eddig hányszor vettek őrizetbe? Ja, várj. Egyszer sem – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy idegesítem ezzel a hangnemmel, főleg, hogy a sikertelenségeit ecsetelem, de jól esett húzni az agyát, ha már ő húzta azt, ami az enyém. Erre a gondolatra vigyorogni kezdtem.

– Mi olyan rohadt vicces?

– Semmi közöd hozzá. Majd rá jössz. Nos… Miért kerestél fel ilyen kései órán? – kérdeztem, mert le akartam lépni.

– A pici Josh-t, akit előszeretettel találtál be a perverz vágyaiddal, lecsukattam. Szegény pára… Vajon, merre jár? – kérdezte nevetve. Akkor ezek szerint nem tudja. Nekem pedig eszem ágában sem volt leleplezni őt, sem magamat. Úgy látszik, tényleg ő lesz az aduászom.

– Te rohadék… – sziszegtem. Játszottam a szerepem, azt, amit várt tőlem. – Akkor ezért nem találtam egy ideje… Most kereshetek más játékszert – vontam meg szórakozottan a vállam. – Amúgy, köszi, régen ütöttek már el.

– Szívesen. Átmenjek még párszor a hátadon?

– Ha szükségem lesz rá, akkor szólok. – Ekkor egy motor állt meg mögöttem, rajta az egyik emberem. Kérdőn néztem rá, mire elmondta, hogy szükségük lenne rám. Sheamus-szel még összenéztünk egy pillanatra, majd lelépett.

 

Hayate érintései nyomán tűz lobbant a testemben, s kéjes sóhajok hagyták a torkomat. Még többet akartam belőle. Akartam, hogy a tűz elégesse a testem. Már régen nem érdekelt, hogy ki hallhat minket, és hogy mit szólnak a kis akciókhoz. Egyáltalán nem érdekelt. Legalábbis ezt a felem, aki szégyentelenül nyögdécselt ez alatt a fehérség alatt.

– Ha-Hayate – nyögtem a levegőbe. – Kérlek… ne játssz!

– Ez valahogy sokkal jobban tetszik – mormogta a nyakamba elismerően. Maga felé fordította a fejem és szenvedélyesen megcsókolt. Egy mozdulattal mélyre lökte magát, én pedig élvezettel felkiáltottam. Görcsösen öleltem magamhoz, nehogy elengedjen, pedig volt egy sejtésem, hogy könnyedén megtartott volna.

– M-még…

– Imádom, amikor könyörögsz nekem – nézett fel rám megbűvölve. Szemei ködösek voltak a vágytól, tudtam magamról, hogy a sajátjaim is hasonlóan csillognak. Nem sokkal később egymás mellett feküdtünk, hangosan zihálva. Ő még mindig bennem volt, ami be kell, valljam jó érzés volt. – Ma kijössz velem.

Erőtlenül bólintottam, s lehunytam a szemem egy pillanatra. Ő ezt a pillanatot választotta, hogy elváljon tőlem. Halkan felnyögtem, majd kinyitottam a szemem. Ő kiült az ágy szélére és rágyújtott. Miután visszahozta a gyűrűt, visszatért az akaratos Hayate, amit nem túlzottan csíptem, de mit tehettem volna? Álljak elé és mondjam meg, hogy „te figyu. Az a múltkori éned jobban bejött”? Csak kiröhögne miatta. Hosszan felsóhajtottam.

– Na, mi a bajod? – kérdezte csipkelődve.

– Te – csúszott ki a számon.

– Oh, csak nem reklamálsz, hogy nem vagyok jó szerető?

– Nem mondtam semmit – morogtam az orrom alatt, miközben a párnák közé temettem az arcom. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyet mondtam. Hosszan megszívta a cigarettáját.

Éreztem, ahogy megmozdul mellettem és fölém mászik. Belül a lehető legkisebbre próbáltam összegömbölyödni, de kívülről ez meg sem látszott. Menekülni akartam a lehető legmesszebbre. Elsüllyedni a tengerben és soha fel nem jönni a felszínre. A sírás kerülgetett, egyszerűen rettegtem tőle, hiszen mielőtt összetalálkoztunk a sikátorban, láttam embert ölni. Hidegvérrel tette meg és mosolygott is rajta! Kevesebbért is megölt már mást. Akkor csak hidegvérű gyilkosnak gondoltam, de rá kellett jönnöm, ő sokkal több ennél. És, hogy ezek után, hogyan úszhatta meg a börtönt? Valaki más átvállalta tőle. Nem akarom megtudni, hogy miként vette rá a tagot. A bejelentésem névtelen volt, így megvédeni sem védhettem meg az állításom. Persze Hayatének erről fogalma sincs.

Óráknak tűntek a pillanatok, míg a büntetésemet vártam. Egy gyengéd csókot éreztem a nyakamnál, majd követte még egy és a társai. Hirtelen fel sem fogtam, hogy milyen „támadás” ért, annyira meglepődtem. Bőrömre tapasztotta a száját és megszívta azt. Az érzésre jólesően felnyögtem.

– Ez végképp kettőnk közt marad – suttogta a fülembe. Hirtelen nem értettem, hogy mire céloz. Felnéztem rá és valami megfoghatatlant láttam a szemében… de attól nem féltem. Erőtlenül bólintottam.

Az azt követő percekben megjártam a mennyeket, hogy aztán visszaszálljak a földre. Az sem érdekelt, hogy nem voltam szabad, sem az, hogy abban a koszos cellában voltunk, sem az, hogy mi következik az után. Csak Hayatét éreztem.

A gyönyör pillanatában felnéztem rá. Ő lehunyta a szemeit és úgy élvezett belém. Ütemesen emelkedett fel-alá a mellkasa. Egy izzadságcsepp csordult le a homlokán, majd rám esett. Mintha megérezte volna, hogy lecseppent, Hayate is elengedte magát. Félve lepillantottam rá, de ő csak pihegve feküdt rajtam. Valahogy mosolyt csalt az arcomra. Bele akartam túrni a hajába, de nem mertem. Az ujjaimat nyújtogattam felé, aztán rászántam magam és beletúrtam. Mivel nem ellenkezett folytattam. Óvatosan simogattam, majd éreztem, hogy a fáradtság kezdi átvenni felettem az irányítást. Hayate halkan felmordult.

– Nem itt akarok aludni – mormolta. Kelletlenül feltápászkodott. – Öltözz át és ne aludj el.

– Nem akarok – nyöszörögtem, de végül felültem.

– Nem kérdeztem. Igyekezz, vagy itt hagylak örökre. – Már félig kész is volt. Hogy öltözhet ilyen gyorsan?! – futott át az agyamon.

– Szeretsz velem játszani, úgyis kiviszel.

– Szeretek, de nem ebben a koszos börtönben – mosolygott hátra rám. – És nehogy azt hidd, hogy nincs melletted másik. Ne légy öntelt.

– Gondoltam – vontam meg a vállam. Magamra kaptam pár ruhát, összepakoltam, végül a láncon lógó gyűrűmet akasztottam a nyakamba. Nem mertem még egyszer megkockáztatni, hogy Hayate akár csak hozzá érjen. Felnéztem rá, de nem ott volt, ahol kellett volna lennie, hanem az orrom előtt. Megfogta a láncot és kissé felemelte. – Mit akarsz?!

– Semmit – mosolygott. Ujjai közé vette a gyűrűt, s elégedetten kezdte vizsgálni a rajta lévő főnixet. – Igyekezz. – Ezzel kifordult, én pedig követtem. Szinte semmit nem hoztam el. Nem volt semmi, amit meg akartam volna tartani.

 

[My Little Cop]

Súgó Még nincs hozzászólás.