2. fejezet

Kinyitottam a szemem, majd felültem az ágyamban. A fülemben hallottam Sheamus hangját, ahogy kiadja a parancsot. Minden létező adatot, információt össze kellett szednem, különben a számomra legfontosabb személy bánja az egészet, azaz az édesanyám. Mindennél jobban szerettem őt, így ellenkezés nélkül engedtem a követelésnek. Nem akartam, hogy meghalljon. Inkább kapjanak el, mintsem őt bántsák!

Viszont a további kérését nem tudom, hogy hogyan teljesítsem. Mégis hogy szerezzek belső információkat a Főnixekről? Nem sétálhatok oda Hayatéhoz és kérhetem meg, hogy „Hé, figyu. Mondj már pár belső infót, amivel kielégíthetem Sheamus követeléseit, különben megöli az anyám.” Abszurd lenne, főleg úgy, hogy rettegek a tagtól. Ahogy eszembe jutott kirázott a hideg. Emellett, mivel tudnám honorálni a szívességét? A válasz egyértelmű: sehogyan.

Nem tudom, hogy jutottam el a munkába, egész végig ezen az ügyön kattogott az agyam. Valahogy sikerült elintéznem, hogy a napokat a gép mögött töltsem, így a lehető leggyorsabban elkezdtem összegyűjteni az adatokat. Volt egy érzésem, hogy a társam Max keze is benne van a dologban. Őt valahogy jobban csípték a főnökök… Egész szépen gyűltek az adatok, majd lementettem őket. Épp időben zártam be mindent. Nem sokkal később felbukkant a főnököm ellenőrizni, hogy végzem-e a munkámat. Persze, hogy végeztem, hisz szinte akkor kezdtem bele az egészbe, szerencsére nem vette észre. Hamar kitöltöttem a papírokat, majd eltűntem. A megadott helyhez loholtam, majd átadtam az információkat. S ugyanígy történt a későbbiekben is.

De a görcs a gyomromban, nem szűnt meg. Ezzel elárultam azt, amire felesküdtem. Mégsem furdalt a lelkiismeret, mert mindezt anyám érdekében csináltam. A terepen a Főnixekről gyűjtöttem adatokat, viszont nem jutottam túl sokra. Közben reménykedtem, hogy Hayatének nem fog feltűnni, a kis szaglászásom…

Beszálltam a liftbe, s már csukódott is volna az ajtó, amikor valaki megállította, s ő is belépett. Megrökönyödve néztem a feldühödött Hayatére. Szemöldökét összevonta, ajkait vékony vonallá préselte. Szinte érezni véltem a dühét, ami végigszántott a bőrömön. Egy bikához tudtam volna hasonlítani, amit a legügyesebb matador sem tud megállítani. Kezemből kicsúszott a táskám, én pedig a falig hátráltam.

– Jól teszed! – mondta földöntúli hangon. Megállította a liftet, majd felém lépett. – Mit gondolsz, szórakozásból fenyegettelek meg? Megmondtam, hogy ne szaglássz körülöttünk! – tagolta, hogy én is felfogjam, mintha valami hülye lettem volna. – Így is van épp elég gondom, nem kell még a rendőrség is a nyakamba! – A lift megindult, s az övéért nyúlt, s végtelenül lassú mozdulatokkal levette magáról. – De nem bánom, múltkor kíméletes voltam veled, de most… – súgta vérfagyasztóan. – Mivel minden haragom csakis feléd irányul, kicsi Josh. – Elkapta az állam, és durván megcsókolt.

– N-ne – leheltem magam elé. – Kérem… engedjen el – kértem, bár sejtettem, hogy felesleges kérés.

– Ne is álmodozz róla, hogy elengedlek. Megmondtam, hogy imádtam a formás kis segged. Most is élvezni fogom – köpte a szavakat. Éreztem a hangján, hogy komolyan gondolta minden egyes szavát.

Összekötötte a kezeim az övével, majd megállt a lift. Rémülten néztem a kinyíló ajtó felé, de csak üres teret láttam és egy olyan emeletet, amin még nem jártam, hiszen, minek is jártam volna más emeleteken? Hayate a szemembe nézett, fékezett a dühén, de a szemeiben még mindig ott csillogott a büntetés lehetősége. Kapkodva vettem a levegőt, a torkomban pedig egyre nagyobb gombóc nőtt.

Hayate megfogta az övet, maga után húzva elindult a folyosóra. Nem tudtam, hogy melyik emelet, mivel nem volt kiírva, körbelesni, pedig nem maradt időm. Kezei eltakarták előlem a tájat, ahogy azt is, ahogy beütött egy kódot, ami az ajtaját nyitotta. Megtaszított, így sikeresen bevertem a fejem a padlóba. Levette a kabátját, s felakasztotta, én közben menekülési útvonal után néztem, de az egyetlen út az rajta keresztül vezetett volna. Elvigyorodott, majd közelebb hajolt.

– Nem tudsz elmenekülni innen – súgta kéjes élvezettel. Felrántott a földről, majd a szobájába irányított. Az ágyra lökött, rajtam pedig eluralkodott a pánik.

– Nem! Nem, nem teheti meg megint! – kiáltottam riadtan. Ő csak mosolygott rajtam, nem hoztam lázba a tiltakozásommal. Az állam alá akart nyúlni, de helyette beleharaptam az ujjaiba. Szitkozódva kapta el őket.

– Akár egy rémült kutya – mondta az ujjait nézve. Egy pillanat alatt fonta körbe a nyakam, s fojtogatni kezdett. – Próbáld meg még egyszer, ígérem, kitekerem a nyakad. Vetkőzz le! – parancsolta.

Ahogy elengedett, köhögnöm kellett a levegőhiánytól. Ez a tag nem komplett! Rántott egyet az ingemen, s újra rám parancsolt. Remegve nyúltam a felsőm széléhez. Nem akartam, hogy újra megtegye, újra szégyentelen dolgokat tegyen, s ahogy sejtettem, most nem úszom meg eggyel. Megunta a teketóriázásom, egyszerűen letépte rólam a maradék ruhadarabokat, s messzire hajította. Újra eluralkodott rajta a düh, már meg sem próbálta féken tartani.

Végigsimított a fenekemen, éreztem, hogy felméri a terepet, hogy hova is készül bedugni a farkát. Remegtem, akár a nyárfalevél, de nem vette figyelembe. Hideg folyadékot éreztem a bejáratomnál, mire teljesen ledermedtem. Reakciómra gúnyosan felnevetett.

– Így jobb lesz – súgta a fülembe. – Nekem biztosan. A többi csak rajtad múlik.

– Tegyél, amit akarsz – súgtam remegő hanggal. Beletörődtem a sorsomba.

– Azt is teszem.

Két ujját nyomta belém, de nem tartotta bent sokáig. Rövidesen megéreztem magamban a farkát. Sikolyra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki rajta, viszont a szemeimből a könnyek, annál inkább. A szégyen és a fájdalom könnyei voltak ezek, amit perverz módón, még élvezett is ez az aberrált. Ujjait végigfuttatta a gerincemen, majd a nyakamon keresztül, megállapodott a torkomon. Durván maga felé fordította a fejem, hogy láthassa az arckifejezésem. Mélyebbre lökte magát, amit már nem tudtam megállni sikoly nélkül.

– Micsoda gyönyörű hang, ebben a gyönyörű testben – mondta elégedetten. – Csak az ész hiányzik belőle.

– Az is itt van! – nyögtem dacosan.

– Akkor kíváncsian várom az okokat, amiért kiprovokáltad ezt. – Ugyanekkor, elkezdett ütemesen mozogni bennem. Ha válaszolni akartam volna, akkor sem tudtam volna válaszolni, mivel kizárólag a fájdalmam hangjai szöktek ki a torkomon. Magasra emelte a csípőmet, így folytatta a mozgását. Keze a csípőmön pihent, közben egyre mélyebbre lökte magát bennem. Arcomat a párnák közé temettem, s próbáltam nem hangot adni a fájdalmamnak, ami szinte folyamatosan jelen volt.

Nem számoltam, egyszerűen nem akartam tudni, hányszor tette meg. A végére már nem maradt más, mint a könnyem. Az arcom a párnák közé temettem, s hagytam, hogy a könnyeim eláztassák az anyagot. Mellettem hallottam az öngyújtó kattanását, majd pár perc múlva megéreztem a cigaretta jellegzetes szagát. Gyűlöltem. Próbáltam elfojtani a hangom, ami többnyire sikerült is. Hayate elégedetten engedte ki a füstöt a szervezetéből. Engem pedig elragadott az álom, amit Hayate egy ideig nem vett észre.

– Túllőttem a célon – mondta nyugodt hangon, s lepöccintette a cigarettájáról a hamut. – Tudod, nagyon rosszkor találtad ki, hogy nyomozni kezdesz utánunk… – Rám nézett, de én nem mozdultam. Már álomországban jártam. – De minek is jártatom a szám? – Beleszívott a cigarettájába, majd kikelt az ágyból.

 

Másnap arra keltem, hogy valaki rátenyerelt a csengőmre. Lassan kinyitottam a szemem, s egy ideig a plafont bámultam. Nem zavart a csengő, egyáltalán nem zavart. Oldalra néztem. Tíz óra múlt, már réges-rég a munkában lenne a helyem. De mit keresek én itthon? Lassan felültem, magamra kaptam a köntösömet, majd az ajtóhoz mentem. Meg sem néztem ki állhat az ajtómban. Nem érdekelt. Sheamus nem csönget, ahogy a kutyái sem. Szerintem Hayate is hanyagolja ezt az udvariassági formát, főleg azok után… Így maradt anyám, aki nem szólt, hogy feljön hozzám és Max…

– Istenem, Josh! Mi a francért nem nyitottál ajtót?! És a telefonod meg hol a francban van?

– Egy, ne ordíts. Kettő, kinyitottam az ajtót, három a telefonom jó helyen van! – morogtam fásultan.

– Két órája próbállak elérni, de semmi! Tíz perce nyomom a csengőd! – kiáltotta aggódva. Aztán végül végignézett rajtam. – Hulla sápadt vagy! Beteg vagy?

– Nem – mondtam életkedvtelenül. – Mindjárt felöltözöm és mehetünk.

Max furcsán nézett rám, de aztán rájött – többszöri próbálkozás után –, hogy úgysem mondom el, hogy mi emészt. És való igaz. Mintha belülről rágta volna a lelkem egy apró féreg, rettenetes érzésem volt. Felkaptam magamra az egyenruhám, valami elfogadható hajzatot varázsoltam a fejemre, összedobtam pár szendvicset, majd elindultunk munkába. Ismertem Max-et, így mondania sem kellett, hogy lehúzta bent a kártyámat. Néhány szendvicset átadtam neki, amit neki csináltam, majd elfogyasztottam a reggelim felét. Max felnevetett, ahogy megnézte a szendvics tartalmát. Gyűlöltem a tonhalas szendvicset, mégis tartottam otthon hozzávalókat, pont a hasonló esetekre, mivel ő imádta.

– Egyre több banda van a környéken – sóhajtotta Max.

– Igen… De sem mi, sem a többi banda nem tesz ellene semmit… Valamit biztosan tervelnek.

– Nyomozunk? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

– Nem – mondtam halkan. Lehajtottam a fejem. – És kérlek, te se nyomozz. Nem akarom, hogy bajod essen.

– Ugyan már! – kuncogott. – Mi bajom eshetne?

– Max! – rivalltam rá. – Ne nyomozz! Csak a baj van belőle!

– Te is nyomoztál utánuk!

– Pont ezért mondom! – kiáltottam dühösen. Nem akartam, hogy ő is elkövesse azt a hibát, amit én is. Nem akartam, hogy ez a meleg barna szemű, világosbarna hajú férfiú elveszítse a fényét, a csillogását. Nem akartam, hogy az történjen vele, ami velem. Belőlem pedig kitörtek az elfojtott érzelmek.

– Mi a fészkes fene történt? – kérdezte meglepve. Hiszen soha nem emeltem fel a hangom vele szemben, sírni pedig végképp nem sírtam.

– Semmi jó – húztam el a számat. Letöröltem a könnyeim.– Nem akarok róla beszélni. Csak kérlek hallgass rám…

– Rendben – sóhajtotta lemondóan. Láttam rajta, hogy aggódik, de ebben a pillanatban a pokolra sem kívántam az aggodalmaskodását. Kedveltem, a legjobb barátom volt, de néha már nagyon soknak éreztem…

 

Letelt a két hét, de semmi értékelhető nem volt a kezemben. Mit kéne tennem? Nem hagyhatom, hogy Sheamus bántsa az anyámat – morogtam magamban. Gondolkodni kezdtem, hogy mim van, amivel meg tudnám győzni, hogy adjon még egy hetet. Mire mentem volna egy héttel? Többre, mint így. SMS-em érkezett, amiben Sheamus valamelyik kutyája leírta, hogy hova kell mennem.

– Két hetet adtam neked, viszont még így sem tudtál érdekes információkat szerezni a Főnixekről – sóhajtotta csalódottan Sheamus. A telefonjáért nyúlt, mire teljesen lesápadtam.

– Ne! – nyögtem elkeseredetten, pedig minden porcikám ellenezte a mozgást, még mindig éreztem Hayate ténykedését a testemen. – Kérem ne! Bármit megteszek! Csak egy hetet adjon még! – könyörögtem.

– Hmm… – elgondolkodott, s kinyomta a telefont. – Egy hét? Ennyi talán még belefér. De a fizetség hol marad?

– Én… mivel…? – kérdeztem nehezen.

Elém lépett, s végigsimított a hasamon, majd a szegycsontomnál megállva a mutató ujjával, kissé meglökött hátra. Egyértelmű volt a célzása. Sheamus köztudottan a saját nemét szerette. Bólintottam, majd engedelmesen levettem az ingemet. Csodálatos…

– Ne itt – mosolyodott el Sheamus. – Nem szeretem a közönséget.

Mutatta, hogy kövessem, s én engedelmes kutyaként követtem. Egy lakosztályba vitt, ami jól láthatóan az övé volt. A falakról, bútorokról, mindenről sütött, hogy az ő ízlése szerint van berendezve. Minden hidegséget, erőt sugárzott. Egyértelműen a megfélemlítés volt a célja, viszont engem nem érdekelt. Az ágyhoz vezérelt, majd belökött az ágyba. Mint egy baba, úgy terültem végig az ágyon. Megfordultam, mire felvonta a szemöldökét.

– Hallottam pletykákat, miszerint Hayate eljátszott az egyik rendőrrel… Inkább a társadra tippeltem, de úgy látszik tévedtem.

 

Először apró csókokkal, majd gyengéd harapásokkal próbált az őrületbe kergetni. Gyengéd simogatásokkal, amik egyre merészebben közelítettek a legbecsesebb tagom felé. Ráfonta az ujjait, majd simogatni kezdett. Émelyítő érzés volt, ahogy más kényeztet. Minden idegszálam megfeszült, csak rá figyeltem. Szégyentelenül nyögdécseltem a ténykedése alatt, s láthatóan élvezte, hogy ennyire behódolok neki. Testem megfeszült, s én a tenyerébe élveztem. Vöröslő fejjel ziháltam a kezei közt. Fejem üresen kongott, s csak egy gondolat volt benne: még. A testem többet akart, de nekem ennyi elég is lett volna. Gyűlöltem, hogy be kellett hódolnom. Azonban nem gondolkodhattam túl sokat. Sheamus benyomta egy ujját, majd követte a másik is. Felnyögtem, de nem a fájdalomtól, hanem a kéjtől. Teljesen felkínáltam magam, s ő ezt ki is használta. Szakavatottan járatta bennem az ujjait, s én tehetetlenül nyögdécseltem alatta.

Megfordított, majd a fülembe suttogott valamit, de nem értettem, mit mond. Várt egy ideig, de nem bírtam megszólalni. Valami nagy, és kemény nyomódott a bejáratomhoz, mire megértettem, hogy mit is kérdezhetett. Hozzádörgölőztem, mire belém csúsztatta a tagját… Önkívületig hajszolt. Nem bírtam egy épkézláb mondatot összeállítani. Amikor végleg belém élvezett, elvesztettem az eszméletem. Édes sötétség szívott magába.

Sheamus gúnyosan pillantott rám. Nem voltam kifejezetten férfias, de lányos sem… Csak egy évvel voltam fiatalabb tőle, mégis sokkal fiatalabbnak tűnt. Sheamus rágyújtott egy cigarettára, és élvezettel nyúlt el az ágyon. Elégedettséggel töltötte el, hogy eszméletlen állapotig hajszolt, miközben Hayate nem érte el ugyanezt. De nem tervezett magának megtartani. Volt jobb szeretője tőlem, akik még értették is a dolgukat.

 

Néhány órával később ébredtem fel. Sheamus mellettem feküdt, és próbált elaludni, de a mozgolódásomra felébredt. Morogva hazaküldött, s adott még egy hetet az adatok begyűjtésére és elszállítására. Bólintottam, majd ki akartam szállni az ágyból, de éles fájdalom hasított az alsóbb fertályaimba. Halkan felszisszentem, mire Sheamus csak mosolygott. Nem szándékozott segíteni, így kényelmesen elfészkelte magát az ágyában, és próbált tovább aludni. Felöltöztem, majd kiosontam az ajtón. Egy őr elkísért a kijáratig, majd magamra hagyott.

Az autómig másztam, ahol kifújtam magam. Ahogy lecsuktam a szemeim, magam előtt láttam azokat a zavarba ejtő képsorokat, s hallottam, ahogy szégyentelenül nyögdécselek Sheamus alatt. Tenyerembe temettem az arcom, s éreztem, hogy mélyen elpirulok. Élveztem! Hogy élvezhettem?! – kérdezgettem magamtól, de nem tudtam választ adni. Felsóhajtottam, s az autó tetejét kezdtem nézni. Szánalmas vagyok…

 

Másnap időben keltem. A tükörbe nézve, egy sokkal emberibb Josh nézet vissza rám. Gyűlölöm ezt mondani, de tegnap nagyon is élveztem, amit velem csinált Sheamus. Most ennyivel megúsztam, de mi lesz, ha nem sikerül összeszednem azokat a rohadt információkat?! Nem! Nem akarok belegondolni. Megráztam a fejem, s felöltöztem. Bele is vetettem magam a munkámba.

– Na, veled meg mi történt? – kérdezte mosolyogva Max.

– Semmi! – vágtam rá, de rájöttem, hogy nem kellett volna. Elmosolyodott és cinkosul a vállamra támaszkodott.

– Na. Volt valami az éjjel, mi? Szenvedélyes kis csaj lehetett, ha ennyire feldobott.

– Ja. Eléggé szenvedélyes volt… – mondtam égő fejjel. – Na, jó! Ennyi elég is volt a témából! Menjünk dolgozni!

– Felőlem – rántotta meg a vállát Max.

Egész nap egymást szórakoztattuk. Poénkodtunk, ugrattuk egymás, ahogy régebben. Ma is szokatlanul nagy csend volt, de valahogy nem érdekelt. A hirtelen mozdulatok kellemetlenek voltak, de hamar megszoktam, s egy idő után, nem is a tegnap estére asszociáltam egy-egy perverzebb beszólásra. Munka közben felhívott anyám, hogy jól vagyok-e. Természetesen azt mondtam, semmi bajom, habár ez távol állt az igazságtól. Aggódtam, hogy mi lesz, ha nem lesz elég Sheamus-nek az információ, aggasztott anyám hangja. Nem volt valami jó állapotban, de amikor rákérdeztem, azt mondta semmi baja, csak kissé fáradt. Ennyiben is maradtunk…

Arra a napra, amikor Sheamus-höz voltam hivatott szabadságot vettem ki. Összerendeztem az információkat, majd elindultam. Egy koszos sikátornál várt rám egy férfi, aki elvitt Sheamus-höz. Ahogy megérkeztünk, kaptam egy laptopot, hogy arra rakjak fel minden információt, majd magamra hagytak. Felsóhajtottam, és engedelmeskedtem a parancsnak. Később maga Sheamus jött leellenőrizni a munkám. Ahogy végzett gúnyosan elfintorodott.

– Édes kevés.

– M-mi? – kérdeztem elhűlve.

Válasza csak egy hatalmas pofon volt. A földre kerültem, s megjelent két hegyomlásnyi alak. Kaptam egy–egy pofont, amitől megszédültem, majd kicipeltek egy nagyobb terembe, ahol a csapat többi tagja volt. Körbenéztem, s megrémültem. Anyámra gondoltam, s arra, amit ígértek, csak ezt ne! – futott át az agyamon, amikor megláttam, hogy kihoznak egy alakot egy másik szobából.

– Döntsd el ki éljen – súgta gúnyosan. Intett a férfiaknak, akik levették a zsákot az alak fejéről. Teljesen lesápadtam.

– Max… – leheltem magam elé. Nem! Nem! Nem! Nem lehet igaz!

Nem hagyhattam cserben sem Max-et, sem az anyám. Édesanyám mindig mellettem állt, életet adott nekem, támogatott. Viszont Maxet sem bírtam itt hagyni, hiszen a társam volt az akadémia óta! Együtt jártunk el. Közös albérletben éltünk egy darabig, együtt csajoztunk, mindent együtt csináltunk. Olyan nekem akárcsak a bátyám!

– Négy. – Mi? Miért számol? – Három. – Visszaszámol! Döntenem kell? De én képtelen vagyok dönteni! – Kettő.

– Itt vagyok én! – fakadt ki belőlem.

– Mit érnék veled? Semmire sem vagy jó, még ágymelegítőnek sem.

– N-ne…– leheltem magam elé és mozdulni akartam, de a két férfi, erősen fogott.

– Zéró! – mondta halkan, majd meghúzta a ravaszt. – Ja. És hogy tisztában légy vele: anyád már nem él. Akit odaküldtem, hogy megfigyelje anyád, jelentette, hogy beszállították a kórházba, bár túlkésőn.

Mozdulni, ordítani akartam, de képtelen voltam rá. Sírás kaparta a torkom, s mikor engedtem neki, elvesztem. Nem tudom, hogyan jutottam hozzá, de nem is akartam megtudni. Csak öleltem magamhoz az élettelen testét, s átkoztam az eget, amiért mindent elvett tőlem. Körülöttem gúnyosan felnevettek az emberek, majd szépen lassan elszivárogtak. Velünk szemben Sheamus állt. Úgy állt felettünk, akár egy döntőbíró.

– Az információkat köszönöm. Viszont a Főnixekről korántsem elég ennyi. Legközelebb nem vétesz ekkora hibát – mondta gúnyosan, s megfordult.

 

Még hallottam, ahogy kilépdelt a teremből. Ő lépett ki utoljára. Mielőtt ellépett volna mellőlem eldobta a fegyverét. Visszagondolva ostobaság volt, de felkaptam a fegyvert, s utána indultam, azzal a szándékkal, hogy megölöm. Ellenőriztem a tárat, majd utána léptem. Felordítottam, mire megfordult. Gúnyosan, győztes mosollyal tekintett rám. Leesett, hogy mire fel ez a jó kedv. Megsemmisítettem a bizonyítékot ellene. Megpördültem, de túlkésőn. Egy éles fájdalmat éreztem a tarkómnál, majd teljes sötétség.

Amikor legközelebb magamhoz tértem egy cellában találtam magam az örsön. Kezemet nehéz fém tartotta. Nehéz? Hiszen ez csak egy átkozott bilincs! Az egész testem nehéz volt, fáradt és mindent akartam, csak élni nem. Az én lelkemen száradt a barátom halála. Csakis az én hibám volt, hogy meghalt! Emellé… még az anyám is. Mindent elvettek tőlem.

– Hé. Felébredt a madárka – nevetett Simon. Mindig is utáltam a figurát. Sohasem ment ki terepre, mindig csak bent ült, és melegedett. Persze minket folyton ugráltatott, meg sürgetett…

– Simon! Hagyd azt a szerencsétlent. Nem láthatod, hogy teljesen kiütötte magát? A szemtanúk szerint üzletelt a Hollókkal, aztán Max beállított, hogy lekapcsolja őket. Ő pedig, hogy ne tudódjon ki a kis titka, lelőtte. Utána meg belőtte magát – horkantott fel megvetően a másik. Nem ismertem fel, de nem is akartam.

Belőttem magam? Mi van? – kérdeztem magamtól, majd a kezemre néztem és megértettem. A kezem teljesen úgy nézett ki, mint aki folyamatosan lövi magát… Lemondóan sóhajtottam, visszafeküdtem, s meredten bámultam a falat. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd egy másik is követte.

Gyorsított eljárásban részesültem. Főleg a rendőri pályám, és feltehetőleg Sheamus közrejátszásának köszönhetően. Ez a feltevésem később a bíróságon be is bizonyosodott. Az ítélet előtt az ügyészek Sheamus-re néztek, aki természetesen az első sorban foglalt helyet, majd elvonultak tanácskozni.

– Fel fogok lebbezni! – mondta az ügyvédem. Egyedül ő hitt nekem. Ő hitte el az igazságot.

– Sheamus zsebében van az ügy. Ha felülvizsgáltatjuk, csak rontunk a helyzeten.

– De ha nem, akkor elismerjük, hogy bűnös vagy!

– Életfogytiglan? – kérdeztem szenvtelen hangon. Nem akart válaszolni, de amikor rá emeltem a szemeim bólintott. – Még előtte elmehetek pár helyre?

– Ha kiharcolom, akkor kérhetek talán egy hónap haladékot a bevonulásodig.

– Bőven elég lesz… – sóhajtottam fel. Anyámnak is, és Max-nek is méltó sírhelyet akartam emeltetni. Max családjának nincs pénze, tudom jól… Nekem nem lesz rá szükségem bent.

 

Jól sejtettük: életfogytiglanit kaptam. Nem az zavart, hogy olyanért ítélnek el, amit el sem követtem… vagyis nem az zavart a legjobban. Hanem Sheamus kárörvendő mosolya. Legszívesebben nekiugrottam volna a torkának, és addig cincáltam volna, amíg él. Végül megkaptam az egy hónap haladékot a bevonulásig, bár nem nagyon akartak engedni.

Első dolgom a síremlék készítőkhöz vezetett, ahol megrendeltem a síremlékeket. Utána a megmaradt pénzből eljártam szórakozni, de nem éreztem jól magam. Utam egy lepukkant bárhoz vezetett. Lepukkant volt, viszont hangulatos. Halk zene szólt, néhány keményebb arc biliárdozott. Én csak egymagam iszogattam a whiskymet, amikor lehuppant mellém egy idősebb alak. Beszélgetni kezdtek a pultossal.

– Te. Mi van ezzel a sráccal? Még sohasem láttam itt – szólalt meg az érkező.

– Nem tudom. Csak bejött ide, kért egy whiskyt és azóta szépen növeli a kasszát. Amúgy nem úgy volt, hogy most ülsz?

– De úgy volt, de felmentettek.

– Neked mindig ilyen mázlid van? – kérdezte nevetve a pultos.

– Rohadt nagy mázlista – morogtam az orrom alatt, ugyanakkor, amikor a pultos is megszólalt. Hatalmas szemeket meresztett felém az ipse, mire ránéztem. Éreztem magamon, hogy nincs bennem semmi élet, még az elfogyasztott italok sem hozták meg… Pech. A férfi felé fordultam, akinek arcára lenéző fintor került. – Adhatna pár tippet.

– Ugyan mire, ficsúr?

– Hát… – Lehajtottam az utolsó kortyot is, majd az asztalra tettem a poharat. – a benti életre.

– Ugyan! Nem leszel te addig bent, hogy szükséges legyen a tanácsom. Csak húzd meg magad. Különben is. Miért ítéltek volna el egy ilyen kölyköt?

– A vád szerint megöltem egy rendőrt. – Higgadt voltam, vagy inkább életkedvtelen? Erre a két férfi felvonta a szemöldökét. – Nem tiszta a kezem, viszont amiben elítéltek nem az én művem, de mit számít ez? – kérdeztem. Kissé komikus volt az eset.

– Mégis miért segítenék neked?

– Fizetem a mai italod? – vetettem fel. A pasi persze kapott az alkalmon.

Beavatott pár dologba. Elmondta, hogy az első napon ítélik meg az embert. Ha gyengének mutatkozik, onnantól vége, nincs tovább. Mindig is az marad. Viszont az erőseknek bizonyítaniuk kell, hogy nem puhultak el. Megadott egy címet, hogyha akarok, akkor menjek el a taghoz, majd ő megtanít pár fogásra. Persze elfogadtam, s másnap el is mentem a taghoz, aki kicsit kikupált.

Lelkileg is elrendeztem a dolgokat valamennyire, bár még mindig voltak álmatlan éjszakáim. Mielőtt bevonultam volna, írtam egy levelet Max szüleinek az igazi körülményekről, s mellé csatoltam egy kisebb összeget. Nem vártam el, hogy megbocsássanak, amiért hagytam meghalni, csak segíteni akartam nekik, ahogy Max is segíteni akart.

 

Alighogy az őrök eltűntek, egy tag máris betalált. Kétajtós szekrény, teletetovált, agyatlan barom volt. Felpillantottam rá a könyvemből, visszapillantottam, hogy memorizáljam, merre jártam. Becsuktam a könyvem, majd letettem a padra. Nem voltam kapkodó, hosszúra nyújtottam a percet. Felegyenesedtem, s a pasi szemébe néztem. Hirtelen a pasi megrettent, de ezt csak én láttam. Körülöttünk, mindenki minket figyelt. Két tag az őröket figyelte.

– Hallottuk lepuffantottál egy zsernyákot! Most azt hiszed, te leszel itt az ász? Ne nevettes! – Nem tehettem róla, elmosolyodtam. Sugárzott belőle a primitivizmus.

– Egyszerű ember, egyszerű gondolkodással. Téged a nők a farkad és a pénzed miatt szeretnek. Bocs, szerettek – jegyeztem meg hűvösen.

– Remélem felkészültél, kifényesítsd a cipőm – nevetett, mintha a világ legnagyobb poénját mondta volna. Elmosolyodtam, s taktikát váltottam.

 

Ezek itt nem vetik meg a férfiakat sem, de nem kapnak túl sokszor lehetőséget rá, mivel önként nem mászik az alárendelt az ágyba és az őrök sem engedik az erőszakot a rabok közt. És ezt ki kell emelni: a rabok közt. Megigazítottam a nadrágom, ami épp eléggé feszült a combomon. A férfi bekapta a csalit, s oda nézett. Nyert ügyem volt. Egy mozdulattal mögötte termettem, s leütöttem.

– Nos, ki a következő? Ha lehet, gyorsan le akarom rendezni ezt a hajcihőt. – Egy kevésbe nagydarab ember állt meg előttem. Belőle már nem sütött a primitivizmus, sőt… kifejezetten… – Maga lenne itt a góré?

– Gyorsan vág az eszed. Viszont testi erőnek híján vagy, ezt ránézésre megmondom.

– Dolgozom rajta – mondtam mosolyogva, s elkövettem egy hibát becsuktam a szemem egy pillanatra.

Éles fájdalmat éreztem a gyomromban, de mielőtt még egyet bekaptam volna belőle, hátraugrottam. A férfi újra nekem támadt, de ez már nem várt felkészületlenül. Kivédtem, viszont ekkor megértettem az erőkülönbségünk. Összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szisszenjek fel a hirtelen fájdalomra. Ahogy újabb csapásra lendült a keze, leguggoltam, s megpróbáltam kirúgni a lábait. Az egyiket sikerült, de a másikban már megakadtam. Gyors reflexeinek köszönhetően beszorította a bokámat. Letettem a kezem, a másik lábammal felrúgtam. Teli találat. Káromkodva eresztette el a bokám, s tántorodott hátra az orrát fogva. A többiek nekem akartak esni, de rájuk parancsolt, hogy álljanak meg. Magának akart. Most márt igazán érdekeltem őt, s ez elégedettséggel töltött el.

A kis csatánk végére felrepedt a szemöldököm és a szám is, gazdagodtam pár zúzódással, emellé rendesen leizzadtam. Egyszer a földre kerültem, akkor elég rendesen belém rúgott, amitől szerintem elrepedt egy bordám, de hirtelen meg sem éreztem. Ellenfelem sem úszta meg sérülés nélkül. Neki is lett pár foltja, s a szája is felrepedt, az orráról nem is beszélek. A földre kerültem, mire fölém került. Meg kellett adnom magam. Ő volt az erősebb, ezt jól láttam, de nem adhattam fel olyan könnyen. Elterültem a földön, s az eget figyeltem zihálva. Meglengette előttem a kezét és mogorván nézett rám.

– Felsegítenélek, te barom – morogta rosszkedvűen. Még mindig ziháltam, de bólintottam. Megfogtam a kezét, mire felrántott. Hátba veregetett, majd elengedte a kezem. – Üdv nálunk! – köszöntött, majd egy hatalmasat vert a hátamra. – Hova tartoztál?

– Én? El sem hinnéd – vontam meg a vállam, s a könyvemhez léptem. Kis könyv volt, a farzsebemben simán elfért. – Te?

– A Főnixekhez. Hollókat semmiképp nem veszünk be a sleppünkbe, szóval nagyon gyorsan csiripelj.

– Az ellenséged ellenségei, a barátaitok? – kérdeztem nagy elánnal. Bólintott. – Egyikhez sem tartozom. De mindegyikről tudok információkat. Maradjunk annyiban, hogy emiatt csuktak le.

– Mindegyikről?

Rá néztem. Magas, eléggé izmos, sötétszőke tincsek, szürke szempár. Ránézésre nem mondtam volna meg, hogy ő a góré, viszont a kisugárzása… hasonlított az ősz hajúéhoz. Ő lehetett a jobb keze kint… – gondolkodtam el. Bólintottam, de nem mondtam semmit. Eszem ágában sem volt ingyen másnak adni. Főleg nem azokat, amiket utána hallottam, sőt gyűjtöttem a bandákról. Felkaptam egy üveget, majd beleittam. A maradékot magamra öntöttem. Szörnyen koszosnak éreztem magam.

– Hívj Cynak – nyújtottam oda a kezem, mikor megálltam vele szemben. Másfél fejjel volt magasabb tőlem. – De előre szólok, hogy nem ez az igazi nevem.

– Fillin – fogadta el a kezem, majd megrázta. – Érdekes egy alak vagy te – húzta széles mosolyra az ajkait. – Amikor beléptél tekintélyt parancsolóan jártál-keltél, de ahogy elmerültél a könyvedben, rögtön csak egy sebzett, összetört embert láttam.

– Éles meglátás – bólintottam. – Mert az vagyok – mondtam könnyedén, majd visszaindultam a cellámba. Sokan nem ismerik el a gyengeségük, s emiatt lesznek gyengék. Én nem leszek… Voltam már eléggé gyenge. Nem kívánok még egyszer beleesni ebbe a hibába.

 

[My Little Cop]

Súgó Még nincs hozzászólás.