1. fejezet

Két hónapja teljesítettem szolgálatot a helyi rendőrkapitányságon. A környéken bandaháború folyt, ezért sokan, amint lejárt a kötelező szolgálati idő, áthelyeztették magukat máshova. Legtöbben találtak maguknak egy bennfentest, majd eltűntek, még a városból is. Nincsenek kapcsolataim, protekcióm, így szinte lehetetlen, hogy eltűnjek innen. De túlzottan nem is akartam. Le akartam rendezni ezt a bandaháborút, egyszer s mindenkorra. Akkor még nem tudtam, hogy lehetetlen vállalkozásra adtam a fejem, ahogy azt sem, hogy rendesen megiszom még ennek a levét.

Reggel hét ágra sütött a nap, bár szolgálatban tengettem a napom, mégis boldog voltam. Egy hónapja, anyám bejelentette, hogy nyert valami utat a Bahamákra, de ő nem tud elmenni, így nekem adta a jegyeket. Másnap reggel indultam volna, s már nagyon izgatott voltam. Késő délután viszont kaptunk egy fülest, hogy az egyik banda gyülekezőt tart. Ígéretesen hangzott, végre elkaphatjuk őket. Többünket a helyszínre hívtak, de én értem oda leghamarabb, így körbenéztem.

 

A sikátorba léptem, közben a fegyveremen tartottam a kezem, s óvatosan körbekémleltem. Embereket kerestem, valami lejáratot, hátha egy pincében gyülekeznek.

– Tudtam, hogy be fogod venni – nevetett fel mögöttem egy gúnyos hang. Megpördültem, s megláttam Hayatét, a Főnixek vezérét. Haja szürkés, rövid volt. Csak a frufruja volt hosszabb, ami jobb oldalt volt elválasztva. Barna szemei gúnyosan vizsgáltak, s egyre jobban éreztem, milyen vadnak lenni… – Túl sokat legyeskedsz körülöttünk. Ne aggódj, a társaid nem fognak érted jönni, mindent megoldottál.

Oldalra néztem, s megláttam a szolgálati járműben az egyik emberét, aki a rádión beszélt valamit. Szemeim elkerekedtek. Hayatére néztem, aki immár előttem állt. Ki akartam rántani a fegyverem, de későn reagáltam. Kiütötte a kezemből, majd elkapta a kezeim. A falnak lökött, majd alighogy felocsúdtam döbbenetemből, újra előttem termett. Megfordított, összefogta kezeim, majd a falhoz szorította őket. Pontosabban: telibe rátenyerelt a kezemre.

– Hmm – hallottam egy elismerő hümmögést, majd végigsimított az oldalamon. Szemeim elkerekedtek, hisz jószerivel az ember a szeretőjén tesz ilyen mozdulatokat, nem egy… Ekkor bevillant, hogy mit akart csinálni Hayate.

Alighogy felfogtam, már le is rántotta a nadrágom. Szabadulni akartam, sikertelenül. Egy embere a sikátor bejáratánál őrködött, míg a nagyfőnök a büntetésemet adta meg. Hayate végigsimított a fenekemen, s nem bírta megjegyzés nélkül hagyni a reakcióimat, miszerint levágta, hogy szűz vagyok ebből a szempontból. Már hogy az istenbe nem lennék szűz, nem vagyok buzi! Dühödten fordítottam hátra a fejem, hogy szemen köpjem, de megint csak gyorsabbnak bizonyult. Elkapta a fejem, majd a falhoz préselte. Hideg fém kattant a csuklómon, így könnyebben fogva tudott tartani. Nem tudom, mit csinált, de hirtelen megéreztem a merevedését a lábaim közé csusszanni. Ez volt az a pont, amikor félni kezdtem.

Kíméletlenül belém vágta magát. Hangosan felkiáltottam, de mind hiába. Ha járt is volna erre valaki, senkit nem érdekelt volna. Még egy kísérletet tettem a szabadulásra, többször már nem volt értelme. Ha akkor sikerült volna kiszabadulnom, el tudtam volna tűnni onnan, de nem tudtam. Kísérletemmel, csak felbőszítettem a vezért, aki kíméletlenül dugott meg a sikátor kellős közepén. S időközben az eső is eleredt…

 

– Legközelebb, majd kétszer meggondolod, hogy keresztbe akarj tenni! – súgta a fülembe Hayate.

A sikátorban feküdtem a koszos aszfalton. Az eső töretlen próbálta lemosni a mocskot az aszfaltról, fel sem fogva: értelmetlen. Hisz, amit a levegőben összeszed por, az a földre érve még jobban összekoszolja azt. Láttam Hayate távolodó lépteit, de már nem hallottam semmit. Sem a léptei hangját, sem az eső zúgását. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, s elegyedett el az eső cseppjeivel. Nem tudtam felfogni, hogy miért történik ez velem, pedig olyan jól indult a nap.

Nem tudom, hogy szedtem össze magam, de valahogy sikerült. Elvánszorogtam az autóig, ahol egy üzenet várt rám: „Ha jót akarsz, leszállsz a bandánkról, különben találkozunk még párszor. Utóirat: Inkább mégse hagyd abba. Szexi a kis segged, Zsarukám. Hayate”

Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Egyszerre akartam elsüllyedni szégyenemben és laposra verni a tagot. Bármit megadtam volna, hogy ez a kettő teljesüljön. Vártam egy keveset, de semmi. Nem jött sem egy angyal Isten igéjével, sem az ördög a lelkemért, hogy majd teljesíti a kívánságom. A kormányra borultam, s halkan zokogni kezdtem.

 

Másnap lázasan, megfázva ébredtem. Alsó felem iszonyatosan sajgott, ahogy a fejem is. Lőttek a nyaralásnak, bár ezt tegnap is tudtam. Szóltam anyámnak, aki rögtön aggódni kezdett, de megnyugtattam, hogy semmi bajom. Bár távolt állt az igazságtól, hisz az önbecsülésem romokban volt. Persze anyám nem állta meg, rögtön felküldte Mary nénit, akivel összebarátkozott az itteni látogatásai során.

Sóhajtva, vánszorogva nyitottam ki az ajtót az idős hölgynek. Mary néni nem maradt sokáig, szerencsémre. Csak felhozott nekem teát és gyógyszereket, majd el is ment. Kikísértem a liftig, bár túl sok erőm nem volt hozzá, s mosolyogva búcsút intettem neki. Ahogy becsukódott a lift ajtó meg is fordultam volna, viszont az események lesokkoltak. Hátulról valaki végigsimított rajtam, mint aki pontosan tudja, hogy tegnap jól elbántak velem, majd a fülemhez hajolt.

– Nem is tudtam, hogy itt laksz, zsarukám. Akkor nem csallak el abba a sikátorba, hanem itt keféllek meg az ajtód előtt – súgta kéjes hangon Hayate.

– Tűnj a közelemből! – ordítottam, ahogy észbe kaptam. Ide vagy oda rosszul lét, fájdalom. Nem akartam, hogy hozzám érjen. A falig hátráltam. Eszem ágában sem volt megmutatni, hogy hol laktam.

– Ha ennyire ellenkezel, a végén megint kedvem lesz játszani– nyalt végig az ajkain, majd gúnyos mosolyra húzta őket.

Elhallgattam, s fontolóra vettem, hogy mégis csak visszamenekülök a lakásomba. Ott még simán le is lőhettem volna önvédelem címén. A reakciómat látva szélesen elmosolyodott.

– Minden zsaru tart az otthonában fegyvert? – kérdezte gúnyosan.

– Vannak egy páran. Ahogy én is! – válaszoltam dacosan. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy visszaszóljak.

– Azt sejtettem. Pedig szívesen bemásznék hozzád, és megint eljátszhatnánk egymással.

– Lesheted!

Hangosan felnevetett, majd eltűnt a lépcsőfordulóban. Felfelé indult meg. Megvártam, míg a léptei elhalnak, majd visszamentem a lakásomba. Belépve, a lábaim rögtön megadták magukat, mintha valami szabályt követtek volna. A földre rogytam, s mereven kezdtem bámulni a padlót. Néztem, de nem láttam semmit. Egyszerűen, nem jutott el a kép az agyamig. Egy házban élek azzal a vadbarommal, aki láthatóan mindenképp meg akar fektetni! Lehetne ennél rosszabb?

S később megkaptam rá a választ: Lehetett.

 

Egy hétig nyomtam az ágyat, pedig nem volt szokásom hosszú ideig betegnek lenni. Közben igyekeztem elkerülni Hayatét, sikeresen. Nem találkoztunk, bár szerintem nem is akart találkozni, ezért sikerülhetett elkerülnöm. Azonban munkába menet összetalálkoztunk a liftben. Ahogy megláttam legszívesebben hátra arcot vágtam volna, de nem tehettem meg. Nem mutathattam ki jobban, hogy… félek tőle? Igen. Határozottan féltem tőle, nem is kicsit.

Erőt vettem magamon, s beléptem a liftbe, ami szerencsére nem volt túl kicsi. Az ajtónál maradtam, hogy a lehető leggyorsabban leléphessek. Azonban hirtelen megállt a lift. Oldalra fordultam és megláttam, hogy Hayate megállította. Görcsbe ugrott a gyomrom, és az ajkamba haraptam. A továbbiakban biztos, hogy lépcsőzök! Mit számít nekem ez a pár emelet? Közelebb lépett hozzám, alig húsz centi választott el minket, mire nyeltem egyet. Menekülni akartam…

– Félsz tőlem? – kérdezte gúnyosan. – Az jó. Határozottan jó – mondta kéjes hangon, s végigsimított a nyakamon. Ajkain az irritáló fajtából való mosoly bujkált. Ujjai közé vette az álam és felemelte a fejem. Szinte a számba suttogta a következő szavait: – Így legalább leszállsz rólunk. – Majd nemes egyszerűséggel ledugta a nyelvét a torkomon. Egy időben, újra elindította a liftet. Megpróbáltam ellökni magam tőle, de nem tudtam. Végül ellépett tőlem. – Szarul csókolsz.

– Mintha neked megmutatnám, hogyan csókolok! – találtam meg a hangom.

– Majd legközelebb mutasd meg, mit tudsz, pici Josh – kacsintott rám. Leértünk, ő pedig kilépett mellettem. Nyeltem egyet. Legszívesebben beleeresztettem volna egy tárat, de nem tehettem meg. Vettem egy mély levegőt, majd én is elindultam kifelé. Ő az ajtóban állt és kifelé figyelt.

 

Kiléptem mellette, és egyenesen az autó felé vettem az irányt. Beültem a társam, Max mellé, majd elmentünk az őrsre. A főnököm nem túlzottan érdekelte a kérésem, miszerint ne küldjön ki rögtön, mivel még mindig bujkált bennem a „betegség”… Két óra múlva már az utcákat róttuk. Max kifejezetten lelkesen, én már kevésbé. Még csak az kell, hogy újra belefussak Hayatébe… pedig elkerülhetetlen lesz, így, hogy egy helyen lakunk.

A közvetítő bejelentkezett, s helyzethez küldött. Egy bandaharc tört ki, amit el kellett csitítanunk. Kedvetlenül szálltam ki a járműből, majd Max- szel együtt a helyszínre mentünk. Körbenéztem. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy Hayate bandája nincs itt. Felsóhajtottam, s belevetettem magam a munkámba. A csapat szétszéledt, mi pedig befejezettnek tekintettük ezzel a munkánkat. A továbbiakban túlontúl nagy csend volt. Jártuk az utcákat, de sehol semmi mozgás. Néhány hölgyeményt igazoltattunk, akik a legősibb foglalkozást gyakorolták, de ezen kívül semmi.

Az elkövetkezendő hetek a megszokott mederben mentek tovább, de nagyon rossz megérzésem volt ezzel kapcsolatban. Mintha mindig figyeltek volna, pedig nem láttam senkit. A végén a lakásomat is átnéztem kamerák és poloskák után kutatva, de egyet sem találtam. Paranoiás lettem az elmúlt hónapban…

 

– Tudja, kedves Josh Smith… Maga egyre feltűnőbben kerüli a Főnixeket. Vajon miért? Csak nem azért, mert szövetkezik velük? – kérdezte valaki az ablak irányából. Megpördültem a tengelyem körül, s az érkezőre pillantottam.

Egy fekete hajú férfi állt az ablak előtt. Hosszú haját felkötötte, ami így rendezetten hullott alá a jobb oldalán. Magas szikár alakja, alig fért volna be az ajtón. Olyan százkilencven centi magasnak tippeltem első ránézésre. Kilépett a fényre, s meghűlt bennem a vér. Bal szemét szemfedő takarta el, s a szemfedő alól egy mély heg szélei látszódtak. Szabadon hagyott barna szeme gúnyosan csillogott. Ő volt a Hollók vezére, Sheamus Hawkins. Bal szemét az egyik csatában vesztette el, legalábbis az egyik pletyka szerint. A másik pletyka szerint Hayate tette ezt vele, ezért gyűlölik egymást ennyire. Egy fekete kabátot viselt, aminek a gallérja fehér szőrmés volt. Enyhén szétnyíló kabátja alatt egy szintén fekete pólót, és egy farmer nadrágot viselt.

– Tudja, nagyon aranyos egy édesanyja van. Csak egy kicsit naiv, és bárkit beenged magához – mosolygott rám.

– Hagyja békén az anyámat!

– Oh. Ezt könnyen megoldhatjuk. – A nappalimba sétált, s helyet foglalt a kanapén. Feltette a lábát az asztalra. – Hozzon valamit, szomjan halok – mondta szórakozottan. Miért találnak be ezek az alakok? És hogy jutott be a lakásomba? Kiszolgáltam kívánsága szerint, majd leültem én is vele szemben. – Információkat akarok. Az összes rendelkezésükre álló információt a bandákról, főleg a Főnixekről. Ha már úgyis szövetkezik velük, könnyen szerez róluk lényeges információt. Akkor megkímélem az édesanyja életét, s a magáét sem teszem tönkre.

– Rendben… Megteszem – súgtam magam elé, úgy hogy ő is hallja. – De semmi közöm a Főnixekhez.

– Nem hiszem – mosolyodott el. – Oldja meg. Megadok egy címet, ahová el kell hoznia az információkat. Két hetet kap összesen.

Súgó Még nincs hozzászólás.